A Tranzit, a kanadai születésű brit írónő regénytrilógiájának második darabja részben az első kötet, a Körvonal gondolati irányait folytatja, és szerkezetében is ahhoz hasonló. Ugyanakkor a két regény között számos különbség is mutatkozik. Ráadásul a Tranzit nem a szó szoros értelmében vehető folytatás, hiszen önmagában olvasva is az egész érzetét kelti.[1]

Az angol eredetik kétévenként követték egymást – a Tranzit 2016-os –, a magyarországi megjelenés jobban összesűrűsödik: a trilógia záródarabja 2022-ben jön ki. Így másfél év alatt mindhárom könyvet a kezünkbe vehetjük. A fordítás – Kada Júlia munkája – a második kötet esetében is remek, az angol szöveg eleganciáját, iróniamentes, hűvösnek és elfojtásosnak látszó, érzéki és érzelmi tapasztalatait mélyre rejtő nyelvét, a jelentések sokaságát, a nagyon visszafogott metaforizációt hűen és nagy érzékenységgel adja vissza.

A Körvonalban is központi jelentőségű antropológiai érdeklődést és az irodalmi alkotásra vonatkozó reflexiókat a Tranzit más fényben, intellektuálisan koncentráltabb módon mutatja. (Azért tartom antropológiainak és nem pszichológiainak a gondolkodást, mert sosem az adott személy lelki működése áll a fókuszban, hanem azon keresztül mindig valami általános emberire szeretne következtetni a mű.) A különböző beszélgetésekből és monológokból összeálló, egymásba omló gondolatmenetek tétjét emeli az az újonnan megtalált gondolati mélység is, amellyel a szöveg az összes elbeszélt eseményen és élettörténeten keresztül a szabadság mibenlétét kutatja.

A regény narrátor-főszereplője az írónő, Faye, akinek neve csak egyszer kerül elő, a kötet vége felé. A szöveg egyrészt beszélgetések sorozata; az író a legkülönbözőbb személyekkel beszélget: volt férjével, ingatlanügynökkel, építőmunkásokkal, írókollégákkal, tanítványokkal, gyermekeivel, a fodrászával és így tovább. A beszélgetések tárgya majdnem mindig egy emberi élet egésze vagy egyes eseményei, gyakori (de általában egymástól különböző) általános megállapításokkal az emberi természetre vonatkozóan. Sok az irodalmi tárgyú reflexió is: egy írószemináriumi jelenet mellett irodalmi fesztiválszereplésről és a narrátor egy kezdő írónak adott tanácsairól is értesülünk. Másrészt belső monológok és leírások folyama a regény, amelyben a lakásfelújítás történetszála révén az otthon kérdése válik központi jelentőségűvé. Röviden összefoglalható cselekmény nincs, és ami történetként összeáll, leírva mindennapiságok sorozatának hat: lakásfelújítás, idióta szomszédok, családi látogatások, egy új ismeretség. A beszélgetések gyakran múltbeli, régmúltbeli eseményekről tudósítanak, így a cselekményidő jelentősen kitágul. A regény csaknem egészét kitevő beszélgetések arányosabbak, mint a Körvonalban, vagyis a főhős is gyakrabban jut szóhoz bennük; pontosabban: sokkal többször közli saját válaszait és a beszélgetőpartnernek feltett kérdéseit. Néhány helyen válaszai mégsem olvashatók, ezek éppen az elhallgatás alakzatával tűnnek ki. Jellemző példa a fiával folytatott telefonbeszélgetés leírása: „Miért nincs bent az órán, kérdeztem. Szünet van, közölte. Csend lett; te hogy vagy, szólalt meg végül. Amikor befejeztük a beszélgetést, megpróbáltam újságot olvasni.” Az sem derül ki, válaszol-e a kérdésre (amelyet nem is „kérdez”, hanem „mond” a fiú), és egyáltalán: valami nagyobb kiterjedésű zavarról árulkodik a közlés hiányossága, az információk szaggatottsága és a mondatok kerek jólfésültsége közti különbség. Hasonló az irodalmi fesztivál jelenete, ahol a vele együtt szereplő két férfi író színpadon elmondott történeteit hosszasan leírja, saját fellépéséről viszont csak ennyit: „Felolvastam az írásomat. Amikor befejeztem, összehajtottam a papírt, és betettem a táskámba, amíg a közönség tapsolt.” Hogy mit olvasott fel, nem tudjuk.

Az elbeszélő idézett megszólalásainak nagyobb gyakorisága ellenére a beszélgetésekből álló szöveg mégsem rendeződik párbeszédekbe. Mások megnyilatkozásait a dialógus formai jegyeivel közli, a sajátját viszont (szabad) függő beszédként, gondolatjel (az angolban idézőjel) nélkül, és mindig a szikár, semleges „mondtam”, „kérdeztem” formuláival (az „I said” a magyar fordításban gyakran „jegyeztem meg”-ként, a „he/she said” „közölte”-ként is olvasható). A többi szereplő szavainak idézésekor is kizárólag a „mondta” szerepel. A főhős jelenléte a beszélgetésekben erőteljesebb, a tipográfiailag is megvalósított háttérbe húzódása miatt mégis inkább megfigyelőnek látszik, mint aktív beszélgetőtársnak.

Világérzékelése és szövegalakítása visszafogottságának, szerénységének további jeleként feltűnő, hogy a narrátor soha semmit nem kíván egyértelműsíteni, általános érvényűvé vagy szilárd ténnyé avatni. Minden „bizonyos értelemben” ilyen vagy olyan, minden „egyfajta” meg „afféle”, mindenről csak „úgy érzi”, hogy valamilyen. Határozott állítással igen ritkán találkozunk, ami az érzelmeket vagy tudatállapotokat illeti. A regény antropológiai elköteleződésének fontos eleme ez az állítások retorikai körülbástyázásában megjelenő szkepszis, amely nemcsak a lelki folyamatokat és érzéki tapasztalatokat utalja a szubjektivitás körébe, de minden benyomását, gondolatát és elképzelését is ugyanilyen bizonytalanul kijelenthetőnek, nem általánosíthatónak tartja.

A kötet címe középső, átmeneti helyzetére utal, ennél azonban többet is jelent. Ahogy a Körvonal esetében, itt is finoman, nem tolakvóan önértelmező címről van szó. A legfontosabb történetszál-töredék a lakásfelújításé, amely átmeneti, nem mindig kényelmes állapot. A tranzit tehát a kompromisszumokra késztető, folyamatosan változó élethelyzet jelölője.

A „tranzit” szó négy helyen fordul elő a regényben. Először mindjárt a könyv kezdetén: „E-mailt kaptam egy asztrológustól, amelyben közölte, hogy fontos hírei vannak a számomra közeli jövőm eseményeit illetően. […] Szeretné tudatni velem, hogy horoszkópom rövidesen bekövetkező fontos tranzitot jelez”. Később függő beszédben idézi az (eredetiben nőnemű névmással jelölt) asztrológus megfigyeléseit a személyiségéről. A narrátor nem érezteti, mennyire áll szándékában komolyan venni a jóslatot, így azt sem tudjuk meg, valódi horoszkóp volt-e vagy egyszerű spam. Nem viccforrás tehát, hiszen a kéretlen reklámüzenetnek is lehet igazsága, még akkor is, ha nem ember írta, hanem algoritmusok. A levélíró nem ember volta melletti érv jellemző módon a szöveg retorikai és pszichológiai irányú értelmezéséből következik: „a fordulatai túlságosan jellegzetesek voltak, jellegzetes vonásai túl hangsúlyosak; olyan nyilvánvalóan alapult egy bizonyos embertípuson, hogy ő maga nem lehetett valódi ember.” A levél valójában a regény egyik fő kérdésével szembesít, amely nagyon leegyszerűsítve így hangzik: mi az ember? mi az élet?

A Körvonal a mai nyugati értelmiség számára lehetséges életpályák különbségeit vizsgálta, arra a kérdésre keresve a választ, hogy létezik-e sors, vagy egyedi döntések hálózatából alakul folyamatosan az életút. Mélyen teológiai gyökerű kérdésfeltevésére egyértelmű válasz helyett különféle válaszok sokasága felelt.

A Tranzit más aspektusból közelít az emberhez. A fenti példa is mutatja, hogy egyrészt az érdekli, mi tesz valakit emberré, lehet-e igaza a gépnek, de ezt nem tudományos-fantasztikus, hanem antropológiai és talán ismeretelméleti megközelítésben vizsgálja. Másrészt, ami jóval fontosabb, az életút-elbeszélések nem lehetőségek megvalósulásaiként, példákként, hanem önmagukban, élet-műként és narratívumként egyaránt figyelemre méltó jelenségként tűnnek fel. Ez a hangsúlyváltás összefügg a beszélgetések kiegyenlítettebb jellegével, de az elbeszélő nyitottsága és toleranciája, látszólagos pártatlansága is ezt támogatja. A horoszkópos e-mail tehát, akár algoritmus írta, akár ember, nem nevetséges, mert ugyanezt a kérdést teszi fel (a probléma talán csak az, hogy a legfontosabb kérdések kimondva közhelyesnek vagy egészen bornírtnak hatnak, mint részben itt is): „Mennyivel több méltósággal és tisztelettel, mennyivel több jóindulattal és felelősségérzettel bánnánk egymással, ha hinnénk abban, hogy minden embernek kozmikus jelentősége van?” A narrátor kattint, fizet, és elolvassa a jóslatot, ám annak tartalmáról és az arra vonatkozó gondolatairól nem számol be.

Később el is érkezik az a nap, amelynek a horoszkóp szerint „különleges jelentősége van a tranzit következő szakaszában”. A fejezet, melynek első mondata ezt bejelenti, a többihez hasonlóan egy nap eseményeiről számol be, az azonban nem rögtön világos, miért olyan különleges jelentőségű nap ez, és milyen szakaszába lép az átmenet folyamata. Ebben a fejezetben a főhős a lakását felújító lengyel mesterrel beszélget, majd írószemináriumot tart, aztán egy férfival vacsorázik. Az étteremben minden korábbinál nyíltabban szólal meg az elbeszélő, rávilágítva a regény gondolati magjára is. „Ez a gondolat (hogy a saját életünk előre megszabott irányba halad) furcsán vonzó, amíg rá nem jövünk, hogy ez a szemlélet a többieket pusztán morális tulajdonságaik összességének tekinti, és elleplezi képességüket a pusztításra. […] az elhatározás, hogy a házam felújításával felkavarom az állóvizet, fölébresztett egy másik valóságot […] Már hatalomra vágytam, mert észrevettem, hogy mások mindvégig rendelkeztek vele, hogy amit én sorsnak neveztem, az csak az ő akaratuk utórezgése volt”. A narrátor az eleve elrendeltséggel szemben foglal állást, miután rájött, hogy mások képesek uralni a saját életüket. Ő is irányítani akarja saját életét, és ebben hatalmi viszonyokat észlel. A hatalom viszont nem mások legyőzéséhez, hanem saját maga legyőzéséhez szükséges. Ennek a felismerésnek a bevallása a lélektani tranzitfolyamat valóban fontos állomása. Csakúgy, mint a randevú folytatása, amelyet jelentőséget sugalmazó kihagyás jelöl. A férfi kimondja a nő nevét (ez a név egyetlen előfordulása), és a következő mondat már arról tudósít, hogy mi történt, amikor később hazaért. A két esemény közötti időről csak találgathatunk, de az elhallgatás a nem leírt történések fontosságát jelzi. Talán nem véletlen, hogy a narrátor hazaérkezése után hallja – és közli az olvasóval – őrült szomszédasszonya rá vonatkozó megjegyzését: „Kibaszott kurva”.

Az utolsó fejezet az angol regényirodalom egyik jellemző toposzát aktiválva egy vidéki házban játszódik, amely köré estére olyan sűrű köd száll le, hogy mindenkinek muszáj éjszakára is ott maradnia. A családi beszélgetés ismét a szereplők életútjának mérföldkövei, önértelmezésükből levont tanulságai körül forog. Ez a szövegfolyam a főhősnek a Körvonal és a Tranzit szarkasztikus konklúziójaként is felfogható kijelentésében tetőzik: „Sokféleképpen lehet élni, mondtam.” („There was more than one way of living, I said.”) Ebben az egyszerű állításban kapcsolódik össze az emberi életlehetőségek megfigyelése, a protestáns teológia elrendelés-felfogásától való elszakadás vágya és az emberi szabadság mibenlétének kutatása. A történések és beszélgetések intellektuális eredménye éppen ez a nehezen kiküzdött, de végül mélyen átélt belátás: mindenki minden pillanatában, minden helyzetben maga dönt a saját életéről; ez a szabadság.

A zárlatban be is következik a várt tranzit, de a Cusktól már megszokott módon elmosódva, elhallgatva, és már a megtalált szabadság birtokában: egy nem meghatározott irányú, de határozott elindulás formájában. Hogy hová indul a főhős és vele a regény poétikai és gondolati szerkezete, egyelőre a harmadik kötet titka.

(Bélyegkép: Siemon Scammel-Katz, British Council)