Alles Anfang ist schwer – citálhatnánk a jól ismert mondást a kezdetek mindenkori nehézségéről, hogy stílusosak legyünk, ezúttal németül. Tehetnénk, de igazságtalanok lennénk, hiszen a Pannon Filharmonikusok első bécsi koncertje egyáltalán nem a nehézségekről, sokkal inkább az elit helyhez való magától értetődő alkalmazkodásról szólt. Kompromisszumok nélküli, nem a könnyű sikert kereső műsor-összeállítás és tisztes sikert arató, magas színvonalon kivitelezett megszólaltatás – nagyjából így foglalhatnánk össze az október 31-ei musikvereinsaalbeli koncert eredményeit.

Mit is jelent ebben az összefüggésben az, hogy kompromisszumok nélküli műsor? Ha egy magyar zenekar új helyen mutatkozik be a közönségnek, kézenfekvőnek tűnhet, hogy magyar zeneszerzők műveit tűzze zászlajára az első találkozás alkalmával. Együtteseink gyakran tesznek így, nem idegenkedve attól sem, hogy mind magukat, mind a magyar zenekultúrát valamiféle egzotikumként állítsák be – így születnek a Liszt-rapszódiáktól, Brahms Magyar táncaitól és Kodály Háry János-szvitjétől hemzsegő műsorok, amely művekkel önmagukban természetesen semmi baj sincs, de így együtt és tipikus bemutatkozó műsorként talán mindez sok a jóból. Bogányi Tibor és együttese más utat választott Bécsben: nem saját hovatartozására, hanem a koncert napjára reflektált a műsor tematikájának összeállításakor – mindenszentek előestéjén csupa olyan mű hangzott el, amelyek valamilyen módon a halál gondolatkörét állítják középpontba. S ezen belül is micsoda műfaji és stílusbeli változatosság! Az érett klasszikától a késő romantikáig ívelő, több mint másfél évszázadot átfogó zenetörténeti kaleidoszkóp, melyben éppúgy helyet kap egytételességében atipikus Mozart-kompozíció (Szabadkőműves gyászzene), mint Richard Strauss posztumusz zenekari dalciklusa, a Négy utolsó ének; egytételes, mégis szimfóniának nevezett kompozíció (Sibelius Hetedikje, melyet szerzője eredetileg szimfonikus fantáziának keresztelt volna) csakúgy, mint a hajdani szimfónia-körvonalakat még felismerhetően őrző szimfonikus költemény (Liszt Les Préludes-je).

S mindezen művek milyen sokféleképp reagálnak a halál gondolatára. Mozart gyászzenéje a késői művek hangszerelési effektusait (basszetkürt!) és megrázó személyességét előlegezi – mind a Requiem, mind A varázsfuvola halálélményének korai megfogalmazása ez a mű, mely ezer szállal kötődik az egyházzenei tradícióhoz is. Strauss dalciklusa mögött más ihletforrás áll: a romantikus dal- és operairodalom, hangszerelését és a konkrét motivikus összefüggéseket tekintve leginkább Wagner – a Ring halálmotívuma magától értetődően szólal meg az utolsó dal „Einsamkeit” (’magány’) szavára, élesen exponálva, hogy a modern ember számára mi a leginkább szorongató a halál gondolatával kapcsolatban. Mozart és Strauss másként, de egyaránt tragikus halálfelfogásával szemben a program nélküli Sibelius-mű a bevezető ütemek Trisztán-allúzióitól a C-dúr ezúttal nem diadalmasan, de mégis megnyugtatóan hangzó befejezéséig ível, Liszt pedig a halál „ismeretlen dallamához” fűzött előjátékok sorozataként értelmezett életképeket komponál meg – itt, egyedül itt a halál valóban ünnepélyes és magasztos, különös epizódjaként a romantika halálkultuszának. Természetes, hogy a mélyből a magasba tartó tematikus koncertműsornak csakis ez lehet a zárószáma.

Csaknem húsz éve hallgatom a Pannon Filharmonikusok különböző produkcióit – nem terhelem az olvasót emlékeim részletes felidézésével, annyit azonban fontosnak tartok leszögezni: egyetértek az általános kritikai visszhanggal, mely az együttes folyamatos fejlődéséről szól, és amely szerint a zenekarnak immár nemcsak a vidéki zenekarok, de általában a magyar szimfonikus zenekarok között is kitüntetett helye van. Pécs és Budapest után azonban Bécs és különösen a Musikverein Aranyterme – ez bizony másik szint, amelynek magasságát nem a sznobizmus, hanem az ott fellépő művészek rangja (és ne tagadjuk: világpiaci értéke) jelöli ki, és amelynek a terem törzsközönsége nagyon is tudatában van. Ennek fényében értékelendő az a nem teltháznyi, de jelentős érdeklődés és a nem falakat romboló, de nagyon is tisztes tetszésnyilvánítás, amit a pécsi együttes kapott bécsi bemutatkozása alkalmával. Sem leértékelni, sem túlértékelni nem szabad – olyan siker volt ez, amelyből bőven lehet építkezni a zenekar előtt álló további bécsi koncertek során.

A megszólaltatás konkrétumaira térve, Mozart Szabadkőműves gyászzenéje (K. 477) szólt ezen az estén talán a legkevésbé meggyőzően. Nem a megszólaltatás stílusosságával vagy a hangszerelés finomságainak kiemelésével volt a baj – Bogányi Tibornak, aki az est további részében a romantikus zene avatott előadójának bizonyult, láthatóan a klasszikához is megvan a kulcsa –, de úgy éreztem, hogy a többi műsorszámhoz méretezett együttes egyszerűen túl sok egy Mozart-darabhoz; hiába az értő tolmácsolás, a hangzás így a kelleténél vastagabb, az interpretáció ennélfogva kicsit lomhább lesz. Minden ilyen jellegű kifogásunk eltűnt a Strauss-dalciklust hallva, ahol azonnal minden a helyére került: a hallgató lubickolhatott a vonóskar hangzásának szépségében (a Musikvereinsaal akusztikája, mely nem annyira analizálja, mint inkább polírozza a hangzást, ideális partnerünk volt ebben), s persze élvezettel hallgattuk az emlékezetes kürt- és hegedűszólókat is. Bogányi Tibor látható precizitással vezette együttesét, nem hagyva túláradni az amúgy erre hajlamos muzsikát – Strauss minden érzelmi faktort belekomponált a zenébe, nem kell azt külsődleges tényezőkkel elősegíteni.

Az előadás végső soron persze az énekes szólista teljesítményén áll vagy bukik, és Szabóki Tünde olyan Strauss-énekes, akinek éneklése megérdemelten aratott a megszokottól eltérően minden egyes tétel után tapsos sikert. Az ilyen típusú hangot a német szakzsargon a jugendlich-dramatisch jelzővel illeti, s ha az elmúlt években hallott csodálatos Erzsébet- és Agáta-alakításokra gondolunk (a Tannhäuserben és A bűvös vadászban), aligha kell magyarázni, Szabóki milyen első osztályú megszólaltatója a német repertoárnak. Különösen Strauss műveinek, melyek közül A rózsalovagban és az Ariadné Naxosz szigetén címszerepében is hallhattuk őt Budapesten – logikus folytatása e szerepeknek a Strauss-dalokkal való foglalkozás, közülük is az utolsó ciklus megszólaltatása (tegyük hozzá: ez is már régebben része a művésznő repertoárjának). Nos, a mostani előadás nemcsak arról győzött meg, hogy Szabóki Tünde vokálisan tökéletesen kontrollálja e repertoárt, hogy hangja mind volumenben, mind terjedelemben megküzd a straussi írásmód nehézségeivel, de – ami ennél talán több – arról is, hogy tökéletesen tisztában van e különös fénytörésben búcsúzó dalok hangvételével, képes azt tisztán zenei eszközökkel újraalkotni, nagy élménnyé varázsolva az előadást.

A Sibelius-mű előadásának legnagyobb erényeként a hallgatói szempontból nehezen értelmezhető forma világos és egyértelmű felmutatását jegyezhettük fel: a sok előadásban szétesésre hajlamos mű ezúttal kompakt módon megszerkesztett, kerek egészként mutatkozott meg. De nem maradtak el a részletszépségek sem: a most is igényes összhangzás és a finoman megmunkált szólók. Liszt Les Préludes-je nemcsak a mélyből a magasba tartó zenei folyamat végpontjaként, de – valljuk be – az est egyetlen igazi slágerszámaként is kerülhetett a műsor végére, s bár a játéklehetőségek kihasználására igazán nem lehetett panasz, Bogányi Tibor mindvégig ügyelt rá, hogy a sláger ne váljék igénytelenné: a bevezetés és a kóda fortissimóinak féken tartása és az áradóan romantikus dallamok folyamatos megmunkálása, kontroll alatt tartása egyaránt arról árulkodott, hogy nem a zajos siker, hanem a mű nagyságának felmutatása volt számára igazán fontos.

(Fotók: Dékány Zsolt, forrás: PFZ)