Ódákat zenghetünk a texasi születésű, majd New Yorkból Párizsba költöző író-rendező művészetéről. Babaház-színvilága, direkt archetipikussá redukált, típusalakokat önfeledten játszó színészei, szimmetrikusan komponált beállításai, valamint gyermeki lelkületről és intelligenciáról tanúskodó, végletesen stilizált tragikomédiái láttán egyetlen kocka alapján beazonosítható, ki szerez nekünk emlékekben gazdag 90-120 percet.

Pályaképében újabb közös pont is akad: Anderson még a gyengébben sikerült darabjaival is képes berántani nézőit, hangulatfestészetéről vagy bohókás karaktereiről a kevésbé ihletett percekben sem mondhatunk le. Úgy tűnik, e tendencia most visszájára fordult A Francia Kiadásban: nagyítóval vadászhatunk retinába égő mozzanatokra, jótékonyan bogaras andersoni figurákra, sőt, túláradó vágóképei ezúttal nem lubickolásra, hanem szűkölésre késztetnek bennünket. Első blikkre persze látszik, Andersont újfent foglalkoztatja valami, jelen esetben a The New Yorker közéleti lap iránti szeretete: ha csak magas fordulatszámon pörgő, rikító színű jelenetekben mérnénk a zsenialitást, ennyi máris elég volna az üdvösséghez. Csakhogy az említett értelmiségi újságról, illetve örökségéről hozsannákat zengő A Francia Kiadás orbitális túlzásokra ragadtatja magát – valószínűleg most először gondolhatjuk, Anderson szellemi muníciója kiürült, ötlethiányát esztétikus képek garmadájával igyekszik palástolni, melyek révén stílusbemutatója néha paródiának hat.

Holott minden adott volna egy újabb csúcsműhöz: rendezőnk valós személyekről mintázta háziszínészei által megtestesített zsurnalisztáit, például a Bill Murray játszotta Arthur Howitzer Jr.-t a The New Yorker-társalapító Harold Rossból gyúrta össze, míg a Frances McDormand bőrében vászonra lépő Lucinda Krementz a ’68-as diáklázadásokról tudósító Mavis Gallant alteregója. Példás tárgy- és helyszínismerettel bír Anderson, politikai szaktudása sem hagyja cserben, mégis, A Francia Kiadásban csupán a felszín duruzsol, ám a mélység végig hallgat. Önelégült formalizmusa háttérbe szorítja a valódi, szemkápráztató atmoszféraköltészetet, karakterei pedig bármiféle szórakoztató rezdüléstől, drámai inspirációtól mentes kirakatbábuk, így jelen mozijának antológiaformátuma sem működik. Levegőben lóg a három fő történetszál, valamint a prológusként beemelt negyedik (az Ennui-sur-Blasé fiktív városkájába biciklis idegenvezetőként kalauzoló bohém riporterről), hovatovább, az etapok mérsékelten sem izgalmasak – A betonremek, Javított manifesztum és A rendőrparancsnok privátétkezdéje címre hallgató fejezetek inspirálatlan ujjgyakorlatoknak hatnak, olyannyira, hogy akár egy tapasztalatlan Wes Anderson-imitátor is helyet foglalhatna a rendezői székben. Szó esik festészet és moziművészet párhuzamairól, illetve e kettő összjátéka folytán a mindenkori szerzőiségbe rejtett csillapíthatatlan, szabadon szárnyaló kreativitásról és ennek radikális ellentéteként a tiszta alkotói hév üzleti kiárusításáról. A párizsi diákforradalmat/„sakklázadást” prezentáló középső szekció nyilvánvalóan az ifjúság palotaforradalmat kirobbantani képes reformjait élteti, míg az utolsó vignetta afféle játékos zsánermutatvány egy rendőrfőkapitány elrabolt kisfiáról. Ráadásul a sorok között bujdosó rendezői intenció szerint A Francia Kiadás az öreg kontinensen szolgáló amerikaiak erőfeszítéseiről tudósít, azaz visszaköszön a Kutyák szigete migrációproblémája, és az 1920-astól a hetvenes évekig terjedő epizódok a történelem folyását hivatottak dokumentálni (vö.: A Grand Budapest Hotel), vélhetően a 21. században is érvényes átfedésekkel. Ígéretes dilemmák sorakoznak, Anderson látszólag kisujjból stiláris és tematikus bravúrokat rittyentene, ám ezúttal nemhogy a főtémákból nem sarjad újabb releváns észrevétel, direktorunk még önnön alapfelvetéseivel is nehezen boldogul.

Az első passzus még hellyel-közzel megállja a helyét. Igaz, A betonremek legkésőbb a végére kifullad, dicséretes, hogy a szimbolikus rácsok mögött pingáló, galád műkereskedővel birokra kelő festőművész, vagyis képalkotó épp a szivárványszínű beállításokat készítő Anderson hasonmásának tetszik, ráadásul arról filozofál, még a legnagyobb géniuszok is kénytelenek eladhatóvá formálni alkotásaikat, de a profitorientáció ihletük rovására megy. Némi Jacques Tati-filmbe illő némajáték, szellemes fizikai humor is fenntartja az érdeklődést, de az első felvonás minden felvillanó erénye dacára közepes iparosmunkának tűnik. A második, részben Truffaut lelkesedését, illetve Godard képrombolását fricskázó Javított manifesztum már ennyivel sem kecsegtet, a Jules Dassin (Rififi a férfiak közt) és Jacques Becker (Az odú) bűndrámáit karikírozó detektívfilm-epizód pedig már csak egy összevissza kacsingató, formaalakzatokkal ész nélkül dobálózó, így hiperaktivitása révén gyorsan unalomba fulladó szösszenet. Ugyan Anderson tudja, mi fán teremnek a vicces intertextek, ám posztmodern zsonglőrködése híján van a mértéktartó ritmusérzéknek: A Francia Kiadásban ezenkívül a dikcióra sem lehetünk büszkék, mivel még egy szimpla kérdésre-feleletre húzott párbeszéd is komplikált érdeklődésből, majd egy rá adott, hihetetlenül körülményes válaszból áll. Gyorsan el is veszítjük a fonalat, ha a figurák sürgősnek beállított közlendője értelmetlen, vagy ha a snittek ugyancsak excentrikus, velőt nélkülöző ámokfutások. Osztott képmezőtől fekete-fehérből színesbe funkciótlanul váltó jelenetszervezésen át nagy- és apróbetűs inzertekig, sőt, francia képregényekre, pontosabban a Tintin kalandjait jegyző Hergé „tiszta vonalas” rajzaira hajazó animációs etűdig minden van, csak épp következetesség és pláne szerzői kohézió nélkül. Innen nézve pedig Anderson eddig hálás szereposztásai is dicstelen modoroskodások az abszolút jelentéktelen műgyűjtőként beugró Christoph Waltztól a cinikus örömlányként cameózó Saoirse Ronanig.

Pusztán a direktor eddigi pályaképéből is világosnak tűnhet, A Francia Kiadás természetesen nem az úgynevezett newspaper noirok ösvényén haladva kíván pesszimista tablót pingálni A nagy karnevál és A siker édes illata modorában. Anderson nyomatékosan a Samuel Fuller-féle Az újságírás aranykorát, netán a forgatás egyszerre kínos és örömteli hóbelevancáról éneklő Amerikai éjszaka örömfelfogását igyekszik gyakorlatba ültetni. Jóllehet, aktuális műve búcsú a firkászok legszebb éveitől (lévén az itteni, fiktív lap főszerkesztőjének halála után a teljes Kansas Evening Sun beszántására készülnek, valamelyest Az utolsó adás című Altman-hattyúdal örvén), gellert kap az elégikus tónus, rendezőnk úgy érvel, a legsötétebb órában is megoldást jelent az összefogás és az őszinte írói véna. Pontosan ezért állunk furcsán, széttárt karokkal: A Francia Kiadás remek szellemi eledel volna bármelyik műkritikát művészetként definiáló tollnoknak, de Anderson tisztelettudó műemlékavatás helyett elveszíti a fókuszt, és irritáló divatbemutatóvá süllyeszti rajongásig imádott témáját, vagyis azt a gondolatszövevényt, melyet ő, saját bevallása szerint, sokkal jobban ismer bármelyikünknél.

Fájó épp Anderson kapcsán megállapítani, de szerzőnk ezúttal végpontra jutott: rajzfilmszerűen vagy musicaltaktusokkal stilizált képei immár végképp elégtelenek a sztori összetartására. Valószínűleg jobb lenne, ha Anderson legközelebb kevesebbet markolna, hogy aztán többet is foghasson – A Francia Kiadás ugyanis sajnálatos példája annak, mi történik, ha egy elhamarkodottan döntő író-rendező kezében darabjaira hullik egy általa kontrollálhatónak vélt, ezerfelé ágazó (metaforikusan kínai dobozként, „történet a történetben” narratívával operáló dramedy-szerkezet) cselekményuniverzum. Wes Anderson friss munkája az Édes vízi élet, illetve az Utazás Darjeelingbe pasztellszínű semmitmondásainak terepén időzik. Öröm az ürömben, hogy egyetlen vagy akár 15-20 éves, ideiglenes alkotói bukások után dőreség volna temetni a rendezőt. Anderson ugyanis befejezte a Tom Hanks és Scarlett Johansson sztárperszónájával is támogatott, nagy ívű szerelmi történetnek bélyegzett Asteroid City spanyolországi forgatását, így a remény hal meg utoljára, és talán bízhatunk abban, hogy imádott hipszter-hősünk egy apró kilengés után visszatalál ahhoz az érvényes gondolatokat sugalló karneváli pompához, amely 25 éve gigásszá teszi őt.

​