A címben idézett kijelentés a címszereplő, Tóth Flóra szájából hangzik el, egész pontosan ekképpen: „Én – bár a szót nem szeretem, nem szép, kemény, idegen – szocialista vagyok.” A Bródy-darab hősnője még számos hasonló önállítást tesz. „Én gyáva vagyok, én nem vagyok feminista, én – asszony vagyok!” „Én jó katolikus vagyok. Bolond volnék, ha nem lennék az.” Ezek a deklarációk a szerzői karakterformálást pótolják. E kinyilatkoztatások alapján kellene Tóth Flórát egyéniségként elgondolnunk. Aki annyiban egyedi, hogy eltér az őt fogadó faluban uralkodó mentalitástól, a helyi világi és egyházi hatalmak önkényen alapuló habitusától, és aki puszta létével (nem az eszméivel) kelt felforgató hatást ebben a Bródy által országmodellként megjelenített falusi közegben.

Bródy Sándor huszadik század eleji háromfelvonásos „falusi életképét” a Pécsi Nemzeti Kamaraszínháza október 2-án mutatta be. Magam a másnapi előadást láttam. A darab ősbemutatója a Vígszínházban volt 1908 márciusában, a következő hónapban pedig már Kolozsváron és Pécsett is színre került. Bródy darabját Pécsett a 20. század közepéig még 1912-ben, 1935-ben és 1945-ben mutatták be, ez azonban esetenként csupán kétszeri, háromszori előadást jelentett.

A darabot – talán épp a kritikám címébe emelt nyilatkozat okán – az 1950-es években gyakran játszották (tizenegy bemutatója volt), majd a hatvanas évektől a rendszerváltozásig még tizennégy rendezésben ment. Az 1990-nel kezdődő időszakban a mostani pécsi a tizenkettedik bemutató. Pécsett ezt megelőzően 1955-ben adták, Tatár Eszter rendezésében és Fodor Terézzel a címszerepben. A 2013-as miskolci bemutató bekerült a 2014-es POSZT versenyprogramjába, Lovas Rozi volt a címszereplő, rendezte Rusznyák Gábor. A mostani pécsit megelőzően Salgótarjánban, a Zenthe Ferenc Színházban volt a legutóbbi hazai színrevitel, ez év szeptember végén.

A Bródy-műnek 22 önálló szereplője, továbbá két színre lépő csoportja van (iskoláslányok, gratulánsok). A mostani kamaraszínházi előadás a szereplőkből tizenegyet tart meg, és két felvonásban játsszák a darabot. A pécsi előadás szűkebbre komponált környezetrajza élesebben mutatja meg Tóth Flóra és a helyi hatalmasságok összeütközését, eszközeik és lehetőségeik eltérő voltát.

Bródy egyszerű és gyakori dramaturgiai képletet használ, egyrészt a cselekményt egy jövevény (vendég/idegen) érkezése indítja el, másrészt mellékalakok párbeszédéből alakul ki a várakozás szituációja. Ami hamar feloldódik, mivel a nyitójelenet után a másodikban már a tanítónőnek az érkezéséről küldött levele, majd rögtön ezután ő maga érkezik meg. A darab társadalomrajza olyan, mint Adynak a pöffeszkedő, bornírt úri magyarságot ostorozó versei. Az előadásban a darabénál szűkebbre vont perspektíva és tabló is érzékletesen mutatja be az újonnan érkezőt lehúzni akaró, alkalmazkodásra és behódolásra kényszeríteni próbáló provinciális közeg életfelfogását és működési mechanizmusait. A helyzet középpontjában a rögzült helyi pozíciókhoz kapcsolódó elvárásoknak és a jövevény megtestesítette érzelmi szabadságnak a konfliktusa áll.

Ha az előadásban színre vitt helyzetet, központi problémát időszerűnek érezzük, az nem a darab aktualizálásából fakad, hanem abból, hogy 113 év elteltével bizonyos dolgokban ugyanott tart a magyar társadalom, mint 1908-ban. Nézzük például a dráma egyik részletét:

FLÓRA: Én jó katolikus vagyok. Bolond volnék, ha nem lennék az. Amikor valakinek ilyen szép, a legszebb hite van.

KÁPLÁN: Szép! Ez pesti beszéd, önök ott a gyülevész városban rothadt tanokkal szedik tele magokat. Ez az úr is (a Tanítóra mutat) galád dolgokat gondol, látom az arcán. Az iskola szellemét én irányítom.

FLÓRA: Szabad tudnom a szellem mibenlétét?

KÁPLÁN: Vallás és erkölcs. Hogy a nép tisztelje papját, tanítóját, urát. Úrtisztelő legyen. Mi itt falun konzervatívok vagyunk. Nem adunk semmit arra, amit a pesti újságok irkálnak… A népnek tisztelnie kell mindenkit. (I. felvonás, 4. jelenet)

A formális és informális hatalmasságok helyi uralmába beleszokott és beletörődött emberek közé naiv megváltóként toppan be Flóra, aki azonban nem tanítóként lesz önkéntelen felforgató, hanem női mivoltában. A hatalommal bíró helyi férfiak meg akarják kapni Flórát, és amikor ő ellenáll, megzsarolják, megfenyegetik. Ilyen tolakodónak tűnik az aranyifjú Nagy István közeledése is, ám ő beleszeret Flórába, és szülei elutasítása dacára is kitart a nő mellett. Ő, a helyi kiskirály fia lesz az, aki a tanítónő mellé áll, családja és környezete ellenében. Ám a kettejüket övező önkény alapú, mérgező környezetben nincs mód megújulásra.

Funk Iván rendezése a darabból is következő realista-naturalista regiszterben viszi színre az előadást, amiben a látható környezeten túli hangkulisszáktól a színpadi eszközökön, kellékeken át a színészvezetésig ez a stílusjegy az irányadó. A jelenetek ritmusa, az előadás tempója a darabbeli tematika érvényesülését szolgálja. Az előadás úgy időszerű, hogy abban nincs jele aktualizálásnak, s az eredeti mű iránti közvetítői attitűd segítségével még intenzívebben hat a dráma mai érvényessége.

A Bródy által felrajzolt dinamika, a jövevénnyel szembeni eltérő várakozások, a Flóra ambícióit rövid úton meggátoló és megtiltó helyi önkény, a fiatal nagyságos úr: Nagy István előbb magabiztos csábítói, majd szerelmes közeledése, Flórának a hárító, aztán elfogadó, majd pedig elutasító magatartása adja a történet gerincét. A dramaturgiai fordulatok révén Bródy az önkényt gyakorlók és azt kiszolgálók (tisztségviselők, családtagok) közötti eltérő attitűdöket is bemutatja, amit a rendezés is gondosan kibont.

A korrekt színrevitel a helyzetek pontos elemzésén, a kézben tartott és megfelelően komponált ritmuson alapszik. A drámabeli szerepek egy része kabinetalakításra kínál lehetőséget, melyek közül a legautentikusabb és -erőteljesebb Füsti Molnár Éva a Nagyasszony szerepében. Noha széken hozzák be a házba, sugárzik belőle az erő, az akarás, a hajlíthatatlanság. Fia hiába kényszeríti őt és a férjét, Öreg Nagy Istvánt (Krum Ádám) a tanítónő menyükként való elfogadására, határozottan érezteti a saját tántoríthatatlanságát. Az intézményi hierarchiát képviselő alakok között a Szolgabíró szerepében Köles Ferenc széles skálán villant fel részleteket a figura korrupt hatalmaskodásából, ideológiai akarnokságából, amit viccelődéssel vél palástolhatónak. Egyszerre tudja ijesztőnek és komikusnak láttatni a provinciális pöffeszkedés bajnokát, aki önmagát a 19. századi (!) uralkodó eszmék helyi irányítójának tekinti. A Káplán szerepében (akinek nézeteit a fenti idézet jól mutatja) Lipics Zsolt a vazallusi hierarchia magas helyi posztján áll, de Nagyékat kegyuraknak szólítja és tekinti. „Én vagyok az egyház!”, vágja Flóra fejéhez az általa celebrált koncepciós perben, bemutatva azt, ahogyan a pozíció nem szolgálat, hanem uralkodás lesz. A tiltás, korlátozás részeként személyre szabott cenzúrát is gyakorol, amikor olvasmánya miatt megfenyegeti Flórát, mivel Zola – szerinte – erkölcstelen író.

Az ifjabbik kegyúr szerepében Józsa Richárd a társadalmi pozíció és a személyes vonzódások, indíttatások ütközését viszi színre. Mutatja, hogy amikor az először alkalmazott udvarlói rutin nem jön be Flóránál, akkor miként bontakozik ki a nőcsábász alakban az őszinte vonzódás a tanítónő iránt. Ám ezzel olyan helyzetbe kerül, amelyben a Flóra tisztasága és nyíltsága iránti rajongás feloldhatatlan konfliktusba kerül nemcsak a helyi státuszával, hanem azokkal az eszközökkel is, amelyekkel a környezetét bele akarja kényszeríteni szerelme elfogadásába. A címszerepben Darabont Mikold nem a pályakezdő ifjú pedagógust személyesíti meg. Tóth Flóra a Bródy-műben 22 éves. Ez áthelyezi a hangsúlyokat. A dráma Budapestről a Bácskába érkező naivája az előadásban érettségével, szellemi fölényével emelkedik ki a provinciális környezetből. Határozottság, az érzései fölötti uralom, tolerancia, figyelmesség jellemzik ezt a Tóth Flórát. A pécsi előadásban nem szerepelnek tanulók, ehelyett mintha a környezetével bánna empatikus pedagógus módjára Darabont Mikold.

A további szerepek alakítói az „életkép” környezetrajzát adják, Széll Horváth Lajos a Flórába csendes reménytelenséggel szerelmes, a körülményekbe beletörődő Tanítóként; Németh János a Főúr, az idős lelkész szerepében, aki Flórára atyai szeretettel tekint; Tóth András Ernő a Kántor és Illés Alexa a Kántorkisasszony alakítójaként, akik a központi helyszín (házi)gazdái, utóbbi szinte barátnői viszonyt kialakítva Flórával, előbbi inkább az urak közé húzva. Vlasits Barbara rövid jelenetében Hray Ida szerepében Flóra ellentétét, a nagyúri nőt viszi színre; Krum Ádám mint Öreg Nagy István előbb ellenséges, aztán a fia miatt kényszerű behódoló Flórával.

Az előadás díszlettervezője, Erdős Júlia Luca a teret három egységre osztja. Balra ebédlőasztal székekkel és paddal. Jobbra elöl egy ágy, mögötte kisasztal két székkel. A színpad közepe bútorozatlan, hátul lépcsősor vezet fel az emeletre, ettől balra ajtónyílás, melyen a konyhából lehet belépni. A színpad két oldalán nagyméretű kazettás ablakok, balra elöl a bejárati ajtó. A színpad mélyi belső terek is aprólékosan berendezettek. A második felvonás (rész) iskolában játszódó jelenetekor a játéktér a színpad előterére szűkül, a ház mögöttes részeit egy hátsó fal takarja el. Középütt megmarad az ajtó, amelyen a tanterembe lehet belépni. Balra elöl állványon tábla, előtte kicsiny tanári asztal, jobbra néhány iskolai pad.

Fekete Kata ruhái a díszlethez hasonlóan ugyancsak aprólékosan kidolgozottak. Nemcsak a többrétegű öltözékek, hanem a kiegészítők is jellemábrázoló szerepet visznek, a Káplán övbe tűzött feszülete, Flóra medalionja, a Szolgabíró pávatollas kalapja, ifjú Nagy és idős Nagy óralánca, a Tanító szemüvege.

A szolgálni, gyerekeket tanítani akaró Tóth Flórát kivetette magából a századelő vidéki Magyarországa. Jól tette a Pécsi Nemzeti Színház, hogy műsorába Tóth Flóra történetét befogadta.

(Fotók: Kis Kata Linda, PNSZ)