2021 októberére a vallások kifogytak. Szent könyveink betűi lehullottak, elkoptak a lapokról. Hitszónokaink torkára forrott a szó. Kegytárgyaink a szekrényből kifordulva a hideg kövön csorbán hevernek. Templomaink üresen konganak, kupoláikban vijjogó, tárt szárnyú fekete madarak úsznak körbe-körbe.

Egyedül maradtuk.

Rémült magányos futkosás az élet, mint lágerudvaron röpke sétaidőben. Összecsapódunk, szétválunk. Hiszünk, hinni akarunk, reménybe hajszoljuk magunkat. Akarunk egymástól valamit, ijedt tág szemekkel kémleljük a másik arcát, aztán fázósan futunk magunkban tovább.

Mi maradt nekünk 2021 októberére? Mi maradt? – kérdezem most Nagy Márta munkáihoz fordulva. S nem véletlen, hogy épp ezekre a munkákra és rajtuk keresztül az alkotóra nézek, mert érzem, hogy azokban ott van bezárva, becsomagolva, a tárgyak magjába égetve valami, amire elengedhetetlenül szükségem, szükségünk van.

És ez a vigasz.

Ez ugyebár egy kerámia- és porcelánkiállítás. Mégsem kerámiáról vagy porcelánról kell most beszélni. Az anyag ezernyi kifejezési lehetőség hordozója, akár a szavakból barkácsolt mondatok. Ám végül úgyis csak a mondás tartalma, üzenete, hatása marad meg, nem a lepattogzott szegélyű szó.

Két minőséget érzékelek, amikor Nagy Márta munkáin gondolkozom. Az egyik a kerámia, kerámiaművesség, kerámiaművészet világán belüli. S van egy másik, ami számomra – a művészet iránti laikus rácsodálkozóképességet tanult művészettörténészként is tudatosan megőrző ember látásmódjával felfogva – túlmutat ezen: az emberi minőség.

Hogy milyen ember Nagy Márta, és miért?

S ezzel a legkevésbé sem Nagy Márta keramikusi kvalitásának értékelését kívánnám megkerülni. Sőt. Leszögezem, Nagy Mártát az egyik legkiválóbb kortárs keramikusnak tartom, ahogy egy őt értékelő szöveg írja, a Gádor–Schrammel-féle irányadó, meghatározó szakmai szerep méltó folytatójának. De szerintem ő messze túllép ezen. Kerámiaművészete magától értetődően anyagszerűségéből bomlik ki, mégis azon túlmutatóan annyira szublimált, éterien szellemi, hogy felül is emelkedik az anyaghasználati keretek behatároló voltán.

Monostor (1998)

Természetes, hogy Nagy Márta mindent tud a kerámiáról. Hisz alapvető habitusa a tüllszerűen áttetsző finomság, aprólékosság, itt Pécsett azonban semmiképp ne feledjük, hogy egyben Magyarország legnagyobb kortárs monumentális kerámiamunkájának az alkotója. S tudjuk, a Tudásközpont kupolamozaikja nem csak véletlen kitérülés, van neki Delftben is olyan muráliája, amely azt bizonyítja, hogy a monumentális kerámia világában éppolyan fesztelen otthonossággal van jelen, akár tenyérben elférő intim munkáiban. Szóval igaz, hogy az anyagszerűség szélsőségesen távoli pontjai között mindent tud és mindent alkot, ami kerámia vagy porcelán, magához az alkotáshoz mint szavakkal ki nem fejezhető üzenetek szimbolikus gesztusokkal átszőtt mágikus cselekvéséhez való viszonya messze meghaladja azt, hogy pusztán anyagi mivoltában reflektáljunk rá.

Gondoljuk csak el, hányféle Nagy Mártát láttunk már! Most persze a kerámiamunkáiban megmutatkozó művész énjére kérdezek rá. Nézzünk szét a fejedelmien ünnepi használati tárgyaitól, tányérjaitól, tán sosem volt rítusok eszközeitől az említett monumentális művein át a parányi finom menedékházakkal, magánkertekkel, tavacskákkal és barázdált földecskékkel, érzéki szigetekkel belakott magánvilágáig. Ugyanakkor eljuthatunk az utolsó időszakát jellemző nyers, sőt brutálisan megkínzott, roncsolt felületű gondolathordozó konceptmunkákig. Mennyi szín és mennyi karakter! Egyetlen embernek hányféle minősége, vérmérséklete, arca ez a gazdagság!

Van Nagy Márta munkáiban az ezerféleképpen, a szinte nyers, morzsalékos és repedezett agyagtól a selyemfinomságú porcelánig virtuóz módon felmutatott anyagszerűségen túl valami, ami kilép ebből az eleve nagyon széles regiszterből. S engem igazából innentől kezdve tesz nagyon kíváncsivá. Hisz behoz a kerámia- vagy porcelántárgyak használatába valami új minőséget. S ez az új minőség már szinte inkább zenei vagy poétikai, mint tárgyi. Innen már inkább egy elszabaduló gondolat, avagy még inkább valamiféle érzés, érzet az, amit az alkotó megteremt, s ahhoz a tárgy kiindulási alapot szolgáltat. Ahogy egy vers sem papír és azon szervezett módon elhelyezett tus vagy tintafolt, úgy a Nagy Márta munkáiból kiszabaduló minőség sem magas hőfokon kiégetett, színezett föld. Ezért is engedheti meg magának, hogy keramikus létére selyemgombolyagot tegyen katalógusa címoldalára. Abban a mitológiában, amelynek tájait ő alkotta meg, a selyem is helyénvaló, ahogy szélsőségig vitt, az általa művelt anyag hagyományának ellentmondó pergamenfinomságú porcelánhártyái is.

Egy titkos női, mi, bumfordi férfiak által alig érthető kultusz szemérmes függönyök mögött őrzött, időnként szertartásosan elővett tárgyai ezek. Aki közel kerül hozzájuk, valami mély és ősi megértéssel értheti meg őket, s egyben beavatódik: örökre köze lesz a szuszékszarkofágházba elzárt bánat, mintázás alatt használt nedves rongyba csomagolt darabnyi boldogság állapotaihoz.

Nagy Márta legtöbb munkájában zavarba ejtő közelségben van egymáshoz a jelentésteli és a szinte semmi. Vékonyka, rezgő szélű mezsgye választja el őket egymástól, ha egyáltalán. És oly nehéz a szinte semmiig eljutnia annak, akinek ennyi érzése és mondandója van, akinek ennyi tudás van a kezében. Van itt a kiállításon egy munka, Fagypont a címe. Nem más ez, mint két egymásra helyezett, kiégetett agyaghasáb. Nézem és csodálom: mi mindent kellett és tudott elhagyni már, hogy ennyi bátorságot és eszköztelenséget engedhessen meg magának? Hogy ennyire őszinte lehessen önmagához. Hogy minden akarást, szerepkényszert, pózt elengedhessen, s ha ezt érzi érvényesnek, akár egy zongoravirtuóz, kit egyszer csak megérint a mélység, ne csillámos futamokkal kápráztassa magát, hanem egyetlen billentyűt üssön, ugyanazt az egyetlen hangot figyelje órákon át.

Itt a tavasz (2009)

Van Nagy Márta munkáinak sorozatában valami irodalmi. Persze nem epikai módon, pláne nem a szövegszerűség mint fecsegés értelmében, de ahogy a tárgyai egymásutániságában apránként kibomlik valamiféle komplex mondás, üzenet. Tán nem is csak egy, különösen nem egyetlen módon értelmezhető. És főleg nem hangosbeszélőbe süvöltött állítás, hanem suttogó mondatfoszlányok kihagyásos üzenete. Egy-egy jelét értem. Megértem? Jól értem? A befogadott közlés értelme e kérdések létrejöttétől már bennem dolgozik, már az én dilemmáimra, megélésemre, magányomra, boldogságomra vagy boldogtalanságomra irányul. Így válnak Nagy Márta kerámiái az én kerámiáimmá. Apró dobozaiba hajtogatott levelei a személyes titkaimmá, hegycsúcsokon billegő menedékházai személyes elzártságom táj fölé magasodó, messzi horizontot kémlelő kényszerlakhelyeivé.

Nagy Márta számos munkája finom, apró, a világ valamely lekicsinyített darabja. Ám soha nem selypegő, ami monumentális, nála gyufásdoboz méretben is az. Elbeszéléséhez használt nyelve dallamos, puha, de képes drámai kijelentések kimondására.

Nekünk, férfiaknak, ha egyedül élünk, márpedig egyedül vagyunk, mint mindannyian igazán, s lelkünket zajos szimfóniák hallgatásával, míves bőrkötéses könyvek veretes szövegeivel balzsamozzuk, néha föl kell tápászkodnunk olvasólámpáink langyos fényköreiből, s ki kell mennünk hátra a ház mögé, hogy dermedt, sprőd fűcsomók között láncokra vert, villogó szemekkel acsarkodó vadállatainknak enni adjunk. Nagy Márta kertjei, ecsettel terelt selymes gyeppel borított női kertek, melyekben ha néha elárvult madár ugrál is az ágon, azért annak a madárnak akkor is törékenyen apró feje, sokszínűen pompázó szárnya van. Másként dédelgetett rezervátum az. Míves, rebbenő minőség a kert, hol a gödörből kikapart csatakos sár szent arannyá transzformálódik. Ilyen színű ragyogó stólában, erotikus és érzéki köntösben vonul szelíd fái közt. Az aranynak szertesugárzó ragyogása varázslat. Benne rejlik a földi megváltás utolsó lehetősége, amit az elején említettem, a vigasz.

Vannak vigaszt adó szerzők, Hrabal, Márquez, Krúdy. Nem kamuznak hamis mosollyal. Mindent tudnak, mégis képesek megbocsátó és gyengéd szeretettel nézni az emberlét meddőhányókkal szabdalt mezőire. Nagy Márta is ilyen szerző, efféle foszlányosan felfejthető történetek regöse. Így meséli igaz álomtörténeteit, melyek végül nála is mindig ugyanarra a jogos következtetésre futnak ki, amit a legkönnyebb és egyben a legnehezebb is mélyen megérteni, s amely megértés az egyetlen túlélőcsomag a vallások, hitek jégtömbbé dermedése idején: hogy az élet nehéz…

…de az élet szép.

Bélyegkép: Véletlen rátalálás 1 (2013). (A fotókat Körtvélyesi László készítette.)