Mozart, Made in Manchester az elnevezése a Manchester Camerata és a Chetham’s School of Music közös vállalkozásnak, melynek keretében előadják és lemezre veszik Wolfgang Amadeus Mozart összes zongoraversenyét. A sorozat szólistája Jean-Efflam Bavouzet, és még különlegesebbé teszi a vállalkozást, hogy a felvételeken és a koncerteken a zongoraversenyek mellé Mozart operanyitányait illesztik. Az 1972-ben alakult Manchester Camerata és az együttest 2011 óta vezető Takács-Nagy Gábor ebbe a műhelymunkába engedett betekintést a Filharmónia Mesterbérletének október 16-ai nyitókoncertjén. A pécsi Kodály Központban tartott hangverseny műsorán Mozart három 1786-ban írt darabja is felcsendült: az A-dúr zongoraversenyt (K. 488) A színigazgató című rövid singspiel és a Figaro házassága nyitánya fogta közre, a zongoraverseny szólistája Várjon Dénes volt. Az 1786-ban írt művekhez ezúttal az 1788-as „nagy” g-moll szimfónia csatlakozott. (A Manchester Camerata azonos műsorral adott koncertet október 15-én a Zeneakadémia nagytermében.)

Olyan műsort hallhattunk tehát, melynek minden darabja jól ismert, gyakran játszott mű (talán egyedül A színigazgató nyitánya kivétel). A manchesteri együttes Mozart-sorozata mégis azzal kecsegtetett, hogy Takács-Nagynak és együttesének nagyon is van aktuális mondanivalója Mozartról, és erről a pécsi koncert messzemenően meggyőzhetett mindenkit. Mozart zenéje mindenki számára ismerős. Eminens szerzőnek gondoljuk, olyannak, amilyennek egy „klasszikus” zeneszerzőnek lennie kell. A zenei stúdiumok során mindenki találkozik vele, ráadásul – alapvetően – Mozart stílusán tanuljuk az összhangzattant és a formatant: Mozart viszonyítási pontja, origója zenei világunknak. A g-moll szimfónia első tételének főtémáját még azok is kívülről fújják, akik soha nem is tanultak zenét. Mégis volt az előadásban annyi frissesség és meggyőzőerő, amitől úgy érezhettük, valamit most értettünk meg igazán a művekben és Mozart zenéjében. Ha nem is volt megrendítő a koncert, pontosabban fogalmazva, ha az előadásnak voltak is hiányosságai, így is rendkívül magas színvonalú és izgalmas esten vehettünk részt, Mozart zenéjének hiteles és lényeglátó interpretációját pedig nemcsak hallgatni volt nagy élmény, de szellemi munícióként is szolgálhat a bécsi klasszicizmushoz – vagy akár a felvilágosodáshoz – fűződő viszonyunk folyamatos újragondolásához. Végül is éppen ezekért érdemes Mozartot hallgatni.

A nyitányok összekapcsolása a zongoraversenyekkel több lényeges vonását is kiemeli a korabeli hangszeres zenének. A bécsi klasszicizmus szinte minden műfaja mögött ott munkál a szonáta mint formaideál, a maga tipikus tételeivel és szerkezeteivel: a szimfónia szonáta zenekarra, a versenymű szonáta szólistára és zenekarra. Viszont a nyitótétel, a tipikus szonáta-allegro éppen az ouverture-ből nőtt ki, a forma létrejöttében ott munkált a nyitány – vagy prelúdium – fajsúlyosabbá válása. Az operanyitányok egyre inkább mikrodrámákká váltak: felvonultatták az opera jellegzetes témáit, karaktereit, konfliktusait, és részben – de nem véglegesen – le is játszódtak ezek a konfliktusok, előrevetítve a hamarosan kezdődő mű zenei és drámai világát. A hangszeres zenében önállósult szonátaforma magán hordozza drámai eredetét. A szonátában – vagyis a szimfóniában, versenyműben, vonósnégyesben stb. – karakterek, világnézetek, nyelvezetek, megszólalásmódok konfliktusa, dialógusa, drámája zajlik. Témák és hangnemek feszülnek egymásnak, szólisták és hangszercsoportok találkoznak, vetekednek, majd hoznak létre konszenzust. Az A rész kontrasztál a B-vel, zárt egység a nyitottal, a periódus első fele a másodikkal, egyik ütem a másikkal. Az elhangzó, megvalósuló zene folyamatos feszültségbe kerül a várt, konvencionális formákkal. A zene minden szintjén dráma, dialógus, vita, konfliktus zajlik. Takács-Nagy Gábor és együttese előadásában éppen az volt a nagyszerű, hogy ezekből a drámákból olyan sokat megmutatott, megvalósított, hihetetlenül részletgazdaggá és izgalmassá téve a darabokat.

A zenés színpad és a hangszeres zene kapcsolatában van még egy lényeges szempont. A bécsi klasszicista zene egyik legfontosabb inspirációs forrása az opera buffa, vagyis az olasz vígopera zenéje. Az előbb bemutatott, érzelmileg és intellektuálisan is sokrétű formaideál azért nem válik hallgathatatlanul nehézzé vagy túlterheltté, mert közben abból a műfajból válogatja eszközeit, amelynek lényege az egyszerű hangzatokból és ritmusból felépülő világos formálás, a pergő cselekmény, a könnyed és kifejező dallamiság és mindenekelőtt a humor és az irónia. Ezek az egyszerű elemek lesznek a hordozói mindazoknak a mély gondolatoknak és persze harmonikus és kristálytiszta formáknak, amelyek Mozart zenéjét jellemzik. Még a legkomorabb vagy tragikusabb művek is tele vannak banális zenei megoldásokkal, egyszerű dinamikai kontrasztokkal, meglepetésekkel, tréfákkal és gegekkel. Csakhogy közben nem két szereplő botlik egymásba, hanem két eszme vagy két zenei világ, nemcsak az önhitt és csalfa arisztokrata válik nevetségessé, hanem minden egyeduralomra törő zenei gondolat, nemcsak a szerelmesek győzedelmeskednek, hanem a zenemű saját, belső, érzéki rendje és szépsége is az ideológiák hatalma fölött. A könnyedség, az optimizmus és a vidámság felszabadítja a hallgatót is, megnyitja érzékeit, elképzelhetővé tesz számára egy szabadságra és örömre épülő világot. A Manchester Camerata zenéje éppen ezt a vidámságot és játékosságot közvetítette, megjelenésükből is sugárzott a könnyedség és lazaság, miközben az előadás egyáltalán nem volt híján a komolyságnak, a meggyőzésnek és a mélységnek. Hiszen a felvilágosodás közvetítette optimizmus csak akkor lehet hiteles és felszabadító, ha a konfliktusok valóban lezajlanak, ha közben a legmélyebb bugyrokat is bejárjuk, és leszámolunk a legrégebben velünk élő démonokkal is. A koncert mintha épp arról győzött volna meg, hogy a felvilágosodás által felvetett problémáknak ma is van relevanciájuk, és újragondolásukhoz éppen a bécsi klasszicizmus zenéje nyújthat segítséget. Ehhez azonban a szombatihoz hasonló előadások szükségesek, amelyek ennyire elevenné és aktuálissá tudják tenni Mozart zenéjét.

Az A-dúr zongoraverseny esetében a dráma nem – vagy nem kizárólagosan – a szólista és a zenekar között zajlott. Várjon Dénes nem szemben állt a zenekarral, hanem a része volt annak, sőt, sokkal inkább irányította az előadást. Mozart számára a zongoraverseny műfaja kiemelten fontos volt: versenyműveit a saját maga szervezte koncertsorozat alkalmain mutatta be, amely a kor legfontosabb kortárs zenei eseményei közé tartozott. Akkor még nemcsak a szólót játszotta, hanem dirigálta is az együttest. Habár most volt külön karmestere a zenekarnak, mégis Várjon Dénes volt, aki irányított, minden zenei folyamat az ő elképzeléseiből, megoldásaiból nőtt ki, az egész előadást összetartotta koncentrált és szuggesztív játékával. Visszafogott hangszíne épp azt a kettősséget jelenítette meg, hogy miközben a felszín egyszerű, tiszta és áramvonalas, addig a mélyben hatalmas erők rejlenek, amelyek bármikor előtörhetnek. A darab építkezésében érződött annak a nyugalma, aki minden pillanatban tudja, hogy mit akar, hogy merre menjen, és minden egyes hangban benne volt a teljes mű, az egész dráma. Nem volt két külön tömb. Egy nagy kamarazenekart alkotott a színpadon lévő összes zenész, amelyből különböző csoportok váltak ki, játszottak együtt vagy egymásnak, egymást kiegészítve vagy erősítve. Amikor épp nem a zongora szervezte a zenei folyamatot, akkor is látszott Várjon mozdulatain – vagy akár csak koncentrációján –, hogy merre viszi a darabot, és hol összekötött két egységet pergő skáláival, hol kiemelt egy-egy rövid dallamrészt apró, alig hallható figurációival.

A Takács-Nagy Gábor vezényelte g-moll szimfónia számtalan meglepetéssel szolgált. Egy pillanatra sem tett engedményt a darab szokásos előadásának irányába. Nagyon tudatosan kialakított dinamikai terve, szélsőséges kontrasztjai, a romantikus fokozások és tetőpontok mellőzése a darab részletgazdagságára hívta fel a figyelmet, arra, hogy Mozart miként tudott ennyire egyszerű alapelemekből ennyire összetett zenét komponálni. Az előadások során a g-moll szimfónia gyakran válik érzelmileg és gondolatilag egyhangúvá, mintha a teljes mű egy elkerülhetetlen vég felé tartó, tragikus folyamat lenne. (Bár még ez utóbbi sem indokolná az egyhangúságot, gondoljunk csak Shakespeare tragédiáira vagy Mozart Don Giovannijára.) A tragikum nem azt jelenti, hogy mindenki, aki fontos, meghal a dráma végén. És még csak nem is azt, amikor rájövünk: minden esemény a tragikus végkimenetel felé tartott. A tragikum lényege maga a dráma, vagyis a főhős elkeseredett küzdelme, hogy elkerülje végzetét, miközben világokat jár be, megküzdve az istenekkel, a sorssal, földi és égi hatalmakkal, jó és gonosz erőkkel (ezt persze már drámája válogatja).

Takács-Nagy szintén magát a folyamatot kívánta bemutatni, az apró részletek drámáját. A figyelem a szólamok közti felelgetésekre, a hangszínekkel való játékra, az egy-két ütemes motívumok kontrasztjára irányult. A darab így végig átlátható maradt, és drámai hatása épp abban rejlett, hogy az általa megkérdőjelezett rend szisztematikus lebontása után – egy másik szinten – új rendet volt képes létrehozni. Talán ritkán figyeljük meg igazán, hogy miből épül fel a g-moll szimfónia. Az első tétel jól ismert főtémája egy egyszerű, anapesztusokból álló dallam, amely tulajdonképpen egy bourrée, a barokk szvit egyik választható francia tánca. A zene in medias res indul a repetáló hegedűkkel, olyan, mintha a valódi főtémához csak a 28. ütemben érnénk el – immár B-dúrban. A nyugodt polifóniával építkező lassútétel hasonlóan egyszerű eszközökkel építkezik, a tétel alapvető kontrasztja a monoton repetálás és a kromatikus mozgás ellentéte. Az egy hangon ismétlődő nyolcadok hol a dallamot, hol a kíséretet alkotják, bár a kettő nem igazán elkülöníthető. A kromatika már itt folyamatosan jelen van, majd a középrész fokozásában lesz kiemelt szerepe: a széles érzelmi és harmóniai horizontot bejáró szakasz basszusa gyakorlatilag egyetlen kromatikus skála, feszültsége pedig abban rejlik, hogy fölfelé tart, vagyis folyamatosan a – zenében is érvényesülő – gravitáció ellen küzd. A harmadik tétel menüettje népies dallamokra épül, ritmusa még a szinkópa (sőt, hemiola) ellenére sem lenne túl bonyolult – ha közben nem szólna egy másik szólam, szintén egyszerű, csak épp homlokegyenest más ritmussal. Így viszont olyan, mintha egyszerre két menüett szólna. Egyedül a fináléban voltak valódi összegzések: a szonáta-rondó kérlelhetetlenül visszatérő témája egy rakétatémában megtestesülő felvetésből és egy arra érkező, kategorikus válaszból áll. De még ezeket az amúgy két ütemből álló részeket is élesen elkülönítette Takács-Nagy, így soha nem hajszolta túl a tempót, a formarészek szerepe mindig jól felismerhető maradt. Tulajdonképpen épp a koncert egyik leggyorsabb tételének előadása volt a legpontosabb is, és sajnálatos, hogy más tételekben annyiszor zavarta a zenemű befogadását a szólamok – különösen a fúvósok – pontatlan belépése.

A Manchester Camerata Mozart-értelmezése azt mutatta be, hogy a bécsi klasszicista szonátában – legyen az nyitány, versenymű vagy szimfónia – egy tétel, egy karakter, egy érzelem, egy gondolat vagy egy szólam sosem válhat egyeduralkodóvá. A darabot mindig az apró részek összjátéka, együttműködése vagy a feszültségükből létrejövő újabb lehetőségek alkotják és formálják. Talán azért volt annyira szimpatikus a játékuk, mert őket hallgatva a közönség sem feszengett, hanem átélhetővé vált az a szabadság és öröm, amely Mozart zenéjéből sugárzik.

(A képek forrása a Filharmónia Facebook-oldala)