A Google Maps már nem kínál föl lehetőséget a lovaskocsival való utazás megtervezéséhez, így a biciklis változat mellett döntöttem, hogy megtudjam, nagyjából mennyi időre volt szüksége Felix Mendelssohn Bartholdynak (a továbbiakban Félix), hogy 1830 őszén Firenzéből Rómába érjen. A kerékpárút tizenhét óra, ez ad némi támpontot.

Siettek, ráadásul többnyire éjszaka utaztak. Utazásukat lassította, hogy a postakocsit katonák kísérték, ezen Félix mérgelődött is egy sort:

„A Firenzétől idáig tartó utazás nem volt túl vonzó. Siena bizonyára szép, de éjszaka haladtunk át rajta. Bosszantott, hogy miért kell egy menetrend szerint közlekedő postakocsinak katonai kíséret, amit ráadásul éjszaka megkettőznek. Úgy tűnt, szükség volt rá, mert a kocsis fizetett érte.”[1]

 

Firenze–Róma bicikliút 2021 novemberében a Google Maps szerint

 

Nagyjából negyven évvel Félix utazása előtt[2] Goethe másik utat választott, Assisi felé tett kitérőt, Sienába csak a visszaúton jutott el. Azért is szeretnék erre itt utalni, mert Félix Goethe Utazás Itáliában című útirajzát választotta bédekkernek.

„Otthoni kedves elfoglaltságaim egyike, hogy most először olvasom Goethe „Itáliai utazását”, és meg kell állapítsam, nagyon örültem, hogy ugyanazon a napon érkeztem Rómába, mint ő.[3] Hogy ő is a Quirinalisra megy,[4] és ott meghallgatja a halotti misét. Hogy ő is mennyire türelmetlen volt már Firenzében és Bolognában. Hogy mennyire megnyugodott itt, és ahogyan ő fogalmazott, szolid érzés lett úrrá rajta. Hiszen mindent, amit ő leírt, ugyanúgy éltem át, és ez boldoggá tesz.”

Félixnek külön örömöt jelentett, hogy Goethe is rajongott Tizianóért. Ahogyan ő is órákat ült Velencében egy Tiziano-festmény előtt, úgy Goethe is lelkesedéssel írt egy római alkotásáról:

„Még nagyobb ámulat fogott el Tizián egy képe előtt. Ragyogóbb mindannál, amit eddig láttam tőle. Hogy valóban ez-e a legszebb, vagy csak az én fölfogóképességem lett fejlettebb, nem tudnám megmondani. Tekintélyes püspöki alakot ábrázol, óriási, hímzéstől és trébelt aranyfiguráktól merev miseruhában. Baljában súlyos pásztorbot; elragadtatottan tekint a magasba, jobbjában könyvet tart, melyből mintha csak az imént szállta volna meg az isteni sugallat. Mögötte szépséges szűz, pálmaággal a kezében kedves érdeklődéssel néz a nyitott könyvbe. Jobbján viszont komoly aggastyán, közvetlenül a könyv közelében áll, de úgy látszik, ügyet sem vet rá; kezében kulccsal, ő mintha a saját belső sugallatára figyelne. Ezzel a csoporttal szemközt szép alakú ifjú, meztelenül, megkötözve, nyilakkal megsebezve, csöndes megadással néz maga elé. […] Az ember azt mondja magában: mindennek kétségkívül valami régi, szent hagyomány az alapja, azért fonódhatnak ezek a különféle, össze nem illő alakok oly jelentőségteljes, művészi egységbe. Nem tudakolja a dolog miértjét és hogyanját, elfogadja úgy, amint van, és csodálattal szemléli a fölbecsülhetetlen remeket.”[5]

 

Tiziano Vecellio: La Madonna col Bambino e Santi (1533–1535)

 

Félixnek nem csupán Goethe rajongása vonzó, példát vesz a műleírásáról is. Saját beszámolói csak azért nem képviselnek a költőfejedeleméhez mérhető magas irodalmi értéket, mert nem közlésre készültek, pusztán magánlevelek. De tudható Félix más írásaiból, milyen ragyogó képességei voltak a fogalmazás terén. Elég, ha csak a Goethének 1830. június 16-án írt levelére[6] gondolunk, amely rendkívül összeszedett, és magasan fölötte áll zeneszerző kortársai irodalmi stílusának. Goethe az útirajzában a La Madonna col Bambino e Santi című Tiziano-festményről[7] írt elragadtatással, Félix pedig örömmel nyugtázta, hogy ízlésük hasonló:

„[Tiziano] isteni ember volt. Ugyan itt a Vatikánban nem talált elég alkalmat arra, hogy szellemét annyira kibontakoztassa és megmutassa, mint Raffaello, a velencei képeit soha nem fogom elfelejteni, és ezek méltó párja az, amelyiket itt a Vatikánban őriznek.”[8]

Azonban Goethével kapcsolatban nem csupán jó élményeket élt át. Félix az örök városból írt első levelében tudósította a családját, hogy néhány nappal korábban Goethe fia elhunyt „itt Rómában”. Az ifjú Goethe, teljes nevén August von Goethe, szinte Félixszel egy időben indult el Itáliába, ő viszont nem München és Bécs, hanem Svájc érintésével érkezett Velencébe, később pedig Rómába. Útközben balesetet szenvedett, de nem ez okozta a halálát, hanem a fekete himlő.

„Nem tudom elmondani, mennyire szomorúvá tett a hír, apját biztosan nagyon megviseli majd. Még ha a fia vele szemben igazából rosszul és durván viselkedett, és még ha az a hír is igaz, hogy halálát a túl sok ital okozta, ő volt az egyetlen fiú, és így az öreg magányosnak érzi majd magát.”[9]

 

August von Goethe (1789–1830), Julie von Egloffstein rajza

 

A tragikus hírt leszámítva Félix lelkesen írt első római élményeiről, például az otthonáról, mely a Piazza di Spagnán volt:

„Gondoljatok egy kis kétablakos házra a Spanyol tér 5. szám alatt, amelyikre egész nap süt a nap, az első emeleten pedig egy szobára, amelyikben egy csinos bécsi zongora áll, az asztalon néhány portré Palestrináról, Allegriről stb., az ő partitúráikkal, egy latin zsoltároskönyv, hogy abból a „non nobist” megkomponáljam – ez az én rezidenciám.”[10]

A Non nobis Domine című négytételes, szólistákra, kórusra és zenekarra írt művet[11] viszonylag hamar befejezte, és nővérének, Fanny Henselnek a születésnapjára szánta:

„Az ajándék, kedves Fanny, amit ez alkalommal a születésnapodra készítettem, egy zsoltár kórusra és zenekarra: non nobis Domine, az elejét ismered már. Van benne egy ária, amelynek a lezárása jó, a zárókórus pedig, remélem, tetszik majd. Ahogy hallom, a jövő héten lesz rá alkalom, hogy más új zenékkel együtt elküldjem neked.”[12]

Részletesen beszámolt a szomszédokról, és ami még ennél is fontosabb, leírta a napirendjét:

„A háziúr egykor kapitány volt a franciáknál, a lányának van a legszebb kontraalt hangja, amit valaha hallottam, fölöttem egy porosz királyi hadnagy lakik, vele szoktam politizálni – röviden, jó a hely. Amikor korán reggel belépek a reggeliző helyiségbe, és a nap megvilágítja a vajaszsemléket (látjátok, egy költő veszett el bennem), annyira jóleső érzés kerít a hatalmába, hiszen valójában késő ősz van, és hát ki várhatna nálunk ilyenkor meleget, tiszta eget, szőlőt és virágokat? A reggeli után nekilátok a munkának, délig játszom, énekelek és komponálok. Utána pedig jön a felmérhetetlen Róma, egy élvezetes feladat. Nagyon lassan látok munkához, mindennap kiválasztok valamit, ami a világtörténelem szempontjából fontos, van, hogy az óváros romjaihoz sétálok, máskor a Borghese Galériába, vagy a Capitoliumhoz, esetleg a Szent Péterhez, illetve a Vatikánba. Ez minden napomat felejthetetlenné teszi, és mivel elegendő időt szakítok rá, az élmény biztosabban és erősebben ivódik belém. A reggeli munkát sokszor nem akarom abbahagyni, írnék tovább, de azt mondom magamban, a Vatikánt látnod kell! Amikor pedig ott vagyok, nem akarok onnan elszakadni, így tehát minden, amivel foglalkozom, a legtisztább örömöt adja, hiszen az egyik élvezetet követi a másik.”[13]

 

 

Bélyegkép: Mátyássy Jónás