Kedves Közönség!

Wirth Imre költő, gyerekkorában, negyvenvalahány évvel ezelőtt olvasott egy akkor is régi, különös könyvet, Borvendég Deszkáss Sándortól (Fehér Szarvas) A Sziklás Hegyek varázslóját. Többször is. Nem is tudta elfelejteni soha, és mindig izgatta Fehér Szarvas élete és alakja. Egy magyar indiáné. És végül az idén tavasszal, muzeológusként rendezett egy kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban a magyar indiánozásról. Mert vannak és voltak magyar indiánok, magyar indián törzsek, a 20. század első felétől kezdve. Akik rendszeresen kivonultak a városokból, és indián módra éltek a Bakonyban, a Dunakanyarban és máshol, úgy, ahogy innen Magyarországról el lehet képzelni „az indiánok életét”. Furcsa, elzárkózó, titkolt világ volt ez a magyar indián világ, furcsák, némiképp tán megszállottak is a magyar indiánozók. Wirth Imre évekig, mondhatni megszállottan nyomozott utánuk: felkutatta azokat, akik még élnek közülük, dokumentumokat talált, tárgyakat szerzett, kenut, indián sátrat, és mindez most is ki van állítva a PIM-ben.

Én azért állhatok most itt (és mindjárt mondom, hogy még miért), mert Ráthonyi Kingának először én meséltem minderről, és mutattam meg neki azt az antológiát is – Az utolsó indiánkönyvet –, ami a magyar indián kiállítás kapcsán jelent meg a tavasszal. Ebben hetvenkilenc magyar költő és író beszél (köztük én is) arról, mit jelentett és jelent neki az a szó, hogy indián. Azt hiszem, a magyar indiánozók nélkül most itt valami egészen másféle anyagot látnánk – szebbet nem tudok elképzelni, de mást –; az indián antológia nélkül pedig ennek a kiállításnak a címe talán nem is Verselemzés lenne. Az egészen biztos, hogy nem állnának most itt ezek a csodálatos, kicsi porcelán indiánsátrak, amik úgy kerülnek újra meg újra a 33 szobor között sétálgató látogató elé, ahogy a refrén jön elő a versben. Nem most jöttem rá, de itt most végleg megbizonyosodtam arról, hogy Ráthonyi Kinga egy új műfajt hozott létre: a porcelánverset. Persze a porcelántárgyak mindig is versszerűek voltak, a dalszerű rokokó vagy álrokokó nippektől az ünnepi ódaszerű herendi étkészletekig – de tudtommal még nem hívták őket versnek. Kinga viszont megteremtette ezt a műfajt, és évek óta ebben alkot. Már a régebbi kiállításai is porcelánversekből álltak össze, ezért már azok is egy-egy porcelán verseskötetnek tekinthetők, de így, hogy ennek a mostaninak a Verselemzés címet adta, meg merem kockáztatni, hogy mától kezdve a porcelánvers szó él, legális, és szabad így is nevezni Ráthonyi Kinga szobrait.

Egy vers számomra leginkább attól vers, hogy valaki kimond valamit (kiüvölt, kifejt, kisír), és hogy olyan dolgokat hoz össze (hasonlít, azonosít, forraszt egybe), amikről más nem gondolta volna, hogy összetartozhatnak. Azt mondják a versek, hogy EZ AZ. A költő kimondja, kiüvölti, kifejti, kisírja, hogy EZ AZ. EZ most AZ! Ráthonyi Kinga porcelánversei is ezt teszik. Csöndes anyaghoz illően inkább kifejtenek és kisírnak, mint üvöltenek, bár – majd nézzék meg – van egy jó sötét szál, ami végigvezet ezen a termen: vörösek és feketék, She Devil. És megolvadt, félig roskadt alakzatok, amik úgy is égtek ki. A porcelán egyébként is pokoli anyag: átment a kemencén, így a létével jelzi, hidegen is, hogy nincs messze a pokol, közel az üvöltés. A két terem között pedig ott az a baljós indián fejdísz. A címe: Sárkányhegy: tolldísz szuicid indiánoknak. Ott, ahol az „indián” szó elhangzik – a „tragédia” szó is ott lappang.

De az itt látható szobrok nagyobbik része mégsem sötét költészet, hanem elégikus. Tó, tükröződés egy tócsában, egyáltalán a vizek: fodrozódó porcelánvizek, porcelán-hullámtörés, zöldes porcelántó arany csónakkal. A lelkiismeret-furdalás koncentrikus hullámai porcelánból. Ráthonyi Kinga művészetének vízrajza is van.  

És feliratai. Versek, szövegek, ráírva a porcelánversekre. Van Pilinszky és Jim Morrison, József Attila, Weöres Sándor Psychéje… és olyan, tágasabb értelemben költőnek tekinthető szerzők is, mint Nádas Péter és Murakami Haruki. Megállsz a szobor mellett, ránézel, és elolvasod a ráírt szöveget. Aztán újra megnézed az egészet egy kicsit távolabbról. És közben ravasz dolog történik veled: a szobor elemezni kezdi neked a ráírt verset. Elemzi saját magával, a saját formájával. Szoborságával. Színeivel. Hozzáteszi magát a vershez, ami rá van írva. És te azon kapod magad, hogy visszaelemzed a ráírt verset neked elemző porcelánszobrot. De mire rájönnél, hogy ez milyen bonyolult, már meg is történt benned egyszerűen. Erre képesek ezek a szobrok. Olyan, mintha még gondolkozni is tudnának, pedig „csak” képesek rácsatlakozni a te agyadra. Sőt, néha mintha a humorérzékedet is használnák.

És ezzel elérkeztünk egy főszereplőhöz, mert van: a Pöttyös Kiscsaj. Fehér pöttyös piros ruhában, messziről felismerhetően. Ő Ráthonyi Kinga egyik főhőse – porcelán Lírai Énje. Ott volt a régebbi kiállításokon, állt vagy ült egyedül a szobrokon: a részük is volt, meg nem is, de nem magányt sugárzott magából, hanem azt az örömet, hogy VAN, és hogy KÓBOROL. És most nincs itt. Illetve hogyne lenne. Csak bujkál. A piros ruhája és a fehér pöttyei itt vannak mindenütt. Egy szoborra festve látható csak ő maga. De minden, ami itt piros – az Ő.

A Pöttyös Kiscsaj gyerek, tehát mindenhova hozza magával a gyerekkort. De nem gyerek mégsem. Eljut mindenhova, mert mesehős. A mesehős nem gyerek. Ért mindent. Gyerek, mert észrevesz mindent, felnőtt, mert lát mindent. Ha ránézek a pöttyeire, elmosolyodom. Ha meglátok a ruhájában egy pöttyös japán férfit vagy egy pöttyös rókát, felnevetek. Ezek mind ő, a Pöttyös Kiscsaj. És ezen a kiállításon lett neki egy útitársa. Egy kisfiú. Trópusi sisakban. Első látásra gyerekkor-nosztalgia. Nem az. De az. De más is. Nem kezdek porcelánvers-elemzésbe. Inkább elmondom, mi van a másik teremben.    

A másik teremben százhúsz darab porcelánvers látható: hatvan porcelándoboz és hatvan porcelánszív, kettesével párosítva: egy-egy dobozon egy-egy szív. A porcelándobozok labirintust alkotnak. Spirális labirintust, amiben csak befelé lehet kóborolni, meg kifelé. És szavak vannak a dobozokra írva. De mire rájönnél, hogy ez milyen bonyolult, már meg is történt benned egyszerűen. És aki tudja, honnan valók a szavak a dobozokon, az én vagyok. Ezért állok itt.  

Merthogy úgy alakult, hogy én hallottam először Lovag Dulcineáról és az ő tetteiről. És Ráthonyi Kinga tőlem hallott Lovag Dulcineáról. Én mutattam meg neki a Lovag Dulcinea tetteiről szóló verseket. És most ezekből a versekből valók a szavak odaát a porcelándobozokra festve. Lovag Dulcinea egy kóbor lovag, mint maga Don Quijote, aki az ágyban otthon teácskát szürcsöl, és olvasgat gyáván, hipochonderen. Lány kóborol helyette rozsdás vasruhában. Kóbor lány: Dulcinea Aldonza Lorenzo elhagyta faluját. Lehet, hogy ez a csodálatos kiállítás nem egészen ilyen lenne az én Lovag Dulcineám nélkül, de az biztos, hogy az én Lovag Dulcineám meg se születhetett volna, ha nincs Ráthonyi Kinga Pöttyös Kiscsaja.  

És most térjünk vissza a verselemzéshez. Mert itt körülöttünk most minden és mindenki elemez. Elemzünk mi, látogatók, elemeznek a kiállított tárgyak, még a tér is: ez az elképesztő tér, a Nádor Galéria a betonig csupaszított falaival, a betonból kilógó vasaival, a valószínűtlen belmagasságával, a világszerű tágasságával. Mintha maga az űr elemezné, de közben a maga világszerű lassúságával emésztené is a benne kiállított műveket. Akinek módja van rá, jöjjön majd vissza egyedül, és nézzen körül úgy is: érezni fogja. Félelmetes érzés lesz, de jó.

Elemezzünk. Mit mond nekünk a kiállítás egésze a maga két termével? Annyit, hogy EZ: AZ.

EZ a terem itt az indiánozóké, AZ ott a kóborlovagságé.

EZ: AZ.

Az indiánozás: kóborlovagság. A kóborlovagság: megszállottság. Megszállottság: magyar indiánozók. Magyar indiánozók: Fehér Szarvas. Fehér Szarvas: Don Quijote. Don Quijote: nemesség. Nemesség: szabadság. Szabadság: költészet. Költészet: porcelánszobrok. Porcelánszobrok: Ráthonyi Kinga. Ráthonyi Kinga: költő.   

(Fotók: Horváth Gábor)