A második világháborút legfeljebb csak az amerikai, brit és a szovjet, illetve orosz háborús filmekben lehet dicsőséges, pozitív végkifejletű történetként elmesélni, azonban a vesztesek oldala, így Magyarország nehezen dolgozhatja fel a világégést optimista módon. A filmtörténet során persze már születtek kísérletek erre, elég csak a Horthy- vagy a Rákosi-korszak propagandisztikus filmjeire (például: Magyar sasok, Negyedíziglen, Fel a fejjel!) gondolni. Nemcsak azért nagyon ritka a magyar hadsereg „sikereit” bemutató film, mert sikerekből kevés van, hanem mert tevékenységét jelentős részben a Harmadik Birodalom csatlósaként végzett megszállómunka tette ki. Magyarország többek között Jugoszlávia és a Szovjetunió megszállásában vett részt, a katonák pedig parancsra és félelemből egyaránt elkövettek kegyetlenségeket, részt vettek tömeggyilkosságokban, népirtásban. A doni katasztrófa árnyékában máig igen keveset taglalt újvidéki genocídiumot Kovács András merész filmdrámája, a Hideg napok dolgozta fel, Nagy Dénes (Másik Magyarország – Töredékek egy falu hétköznapjaiból) ehhez hasonló nagy adósságot törlesztve készítette el a másik nagy történelmi fekete foltra, a Szovjetunió európai területeinek megszállására rávilágító Természetes fényt, amely méltán kapta meg Berlinben a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve-díjat.

A francia, német és lett koprodukcióban készült Természetes fénynek regényalapja is van, Závada Pál 2014-ben megjelent, azonos című könyve, amelynek Nagy műve a laza adaptációja, azaz csak a fronton játszódó eseményeket mutatja be, és végig Semetka István nézőpontjára koncentrál. A történet a második magyar hadsereg 1941 és 1943 közötti tevékenységéről szól, amelynek során a németekkel együttműködve biztosították hazánk katonái a megszállt szovjet területeket, amelyeken a film szakértője, Ungváry Krisztián történész szerint jelentős partizánháború zajlott. A partizánoktól való félelem áthatotta mind a megszállók, mind az egyszerű emberek, a megszállottak hétköznapjait, bár Nagy Dénes filmje a sztálini terrort alkalmazó ellenállók kegyetlenségeire nem tér ki részletesen (az egyik helyi, árulónak bélyegzett lakos meggyilkolásával érzékelteti), ami Semetka nézőpontjából következik. A bő másfél órás játékidő során az ő morális dilemmái bontakoznak ki tisztán filmnyelvi eszközökkel, funkcionális dialógusokkal. Azaz bár van klasszikus értelemben vett cselekmény, az a felszínen egyszerű, lényegében egy mondatban elmesélhető: Semetka szakaszvezetőként parancsokat teljesítve próbálja megőrizni a rendet és erkölcsi tartását egy Szovjetunióban fekvő kis faluban, azonban a hatalmi struktúrák, a háborús szituáció és a falusiak iránt kialakult empátiája súlyos (belső) konfliktust generálnak.

A Természetes fény bár rendkívül egyszerű, minimalista cselekménnyel és történetvezetéssel rendelkezik, azonban vérbeli, a szó klasszikus értelmében vett film, amelynek mélyrétegeit a képi megvalósítás, a profi, magas színvonalú rendezés tárja fel. Mindenekelőtt nagyon fontos, hogy nemcsak dokumentarista-minimalista formában készítette el Nagy Dénes első nagyjátékfilmjét, hanem a helyszín- és szereplőválasztás során is dokumentarista módszerekkel dolgozott. Amellett, hogy a forgatás Magyarországon és a lett–orosz határon, javarészt külsőkben zajlott, Nagy a magyar katonák szerepére civileket kért fel, ezért sem találkozunk profi színészekkel a stáblistán. A Semetkát játszó Szabó Ferencre például Heves megyében talált rá, aki akkor éppen marhapásztorként dolgozott. A szempont az volt, hogy olyan emberek játsszák a katonákat, akik fizikai munkát végeznek, azaz akiket annak idején valóban besoroztak volna. Ennek eredményeként minden arcrezdülésük, szavuk és puszta megjelenésük is hiteles, amit csak tovább erősített, hogy a forgatás előtt egy Riga melletti táborban katonai kiképzést kaptak, ennek során pedig csapattá verbuválódtak, összeszoktak a civilek. Az eddig díjnyertes rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készítő Nagy Dénes újfent rendkívüli érzékenységéről tett tanúbizonyságot, hiszen a nehéz feladat az volt, hogy színészileg képzetlen embereket lényegítsen át katonákká, elnyomottakká és lázadókká. A siker teljes körű, egyetlen hiteltelen megnyilvánulással vagy maníros beszéddel nem találkozunk a Természetes fényben, így annak nemcsak címében szerepel a természetes, hanem ez jellemző törődött arcú karaktereire, a riadt, kiégett katonákra és a megfélemlített falusiakra egyaránt.

Nagy Dénes lassú, hosszú beállításokkal dolgozott (néhány, a hőst váll mögül követő, kis mélységélességű snitt az Oscar-díjas Saul fiát idézi), a fordulatokat és az akciókat visszafogta, már-már a történetlenítésig jutott el az epizodikus szerkesztés révén, a hétköznapi, „triviális” tevékenységek bemutatásával (persze háborúban az étkezés, a fenyítés vagy tisztálkodás sem számít valójában triviálisnak az állandó készenlét miatt). Ez a dokumentarista minimalizmus csak jót tesz a Természetes fénynek, ettől kel életre, lép működésbe ugyanis az atmoszféra. A film kapcsán a kritikákban gyakran felmerült a szovjet háborús klasszikus, Elem Klimov Jöjj és lásd!-ja, amelyben ugyan vannak dokumentarista módon felvett képsorok (a nácik egy egész falut irtanak ki, aminek megvan a jelenetpárja Nagy művében), ám az összehasonlítást maga a rendező is elutasította, Nagy Dénes nem drámai és fordulatos háborús filmet kívánt alkotni. A Természetes fény lényege, hogy megmutassa a háború kegyetlen hétköznapjait, hogy például a falut körülölelő gyönyörű fenyőerdők fenyegetők, mert a fák közül bármikor támadást indíthatnak a partizánok.

A Természetes fényben persze nincsenek üresjáratok, dokumentarista minimalizmusa ellenére Nagy Dénes szinte mérnöki pontossággal építette fel a cselekményt, a jeleneteket, a snitteket és a karakterdrámát. A lassú tempó ellenére izzik a feszültség, amiről Semetka remekül megmunkált figurája is gondoskodik. Őt és a többi szereplőt sem fekete-fehér hősökként látjuk. Nincs romantikus lázadó, aki az amerikai filmekben vagy a Jöjj és lásd!-ban szenvedélytől fűtve megtagadja a parancsot, ha az ellenkezik saját morális kódexével. Semetka legfeljebb hezitál, és ebben az esetben feletteseitől kap néhány durva megjegyzést, de ellenszegülni még akkor sem mer, amikor a néző szinte kívánja, hogy megtegye az elviselhetetlen borzalom láttán. Ebben a történetben nincsenek hősök, csak emberek, akik tudatosan vagy ösztönösen, de élni akarnak, vagy legalábbis a pokolban némi derűre, legalább pillanatnyi „kis boldogságra” vágynak. Nagy Dénes mesteri módon, páratlan érzékenységgel, pusztán a képek szintjén sugallja, hogy az egyik falusi nő és Semetka között kialakulhatna valamilyen kapcsolat, de a háború és az ideológiák elválasztják őket. Persze nem lett volna hiteltelen egy igazi romantikus szál köztük, mivel Sára Sándor dokumentumfilm-sorozatának, a Krónikának az egyik veteránja is felfedte, hogy feleségül vett egy orosz nőt, akivel a fronton ismerkedett össze.

Nagy Dénes nem ítélkezik, ezt legfeljebb a néző teheti meg, de neki sem áll jogában nyolcvan év és több ezer kilométer távolságból. Nagy Závada regénye és Ungváry szaktudása mellett saját nagyapja beszámolóira támaszkodott, aki szintén megjárta a keleti front poklát. A rendező elmondása szerint a nagyapa hősként próbálta beállítani magát, történetei akciófilmekbe illők voltak, de amikor kényes témákról, a megszállottakkal való kapcsolatáról, a hétköznapokról, potenciálisan traumatikus eseményekről kérdezte őt, nagyszülője elhallgatott. Ezért is érezte fontosnak, hogy elkészítse a több szempontból hiánypótló Természetes fényt, amely a legpontosabban vázolja fel a háborús szituációt. A nagyapát, Semetkát, annak társait és a második hadsereg magyar katonáit nem lehet csak áldozatokként vagy tragikus hősökként értelmezni, de szörnyetegekként sem pusztán azért, mert parancsra, félelemből vagy a feszült helyzet miatt gyilkoltak, bűnöket követtek el. Egy dolog viszont biztos: nem lehet egyoldalúan bemutatni a történelmet, így a második világháborút sem, több perspektívából kell megvizsgálni a múlt eseményeit. Ennek az állításnak ugyan némileg ellentmond az, hogy a film végig Semetka nézőpontját tükrözi, az ő szemén keresztül látja a befogadó a világot, de ez nem jelenti azt, hogy az elméjével is azonosul Nagy kamerája. A Természetes fényben nagyon is tisztán látható, hogy milyen szenvedéseken mennek keresztül a falusiak, milyen kegyetlenek a megszállók (ezen az alapvetően rezzenéstelen arcú férfi is meg-megütközik, ami főleg a szemén látszik és cselekedeteiben érződik). De az is nyilvánvaló, hogy az ártatlanság vélelme ebben a szituációban nem létezik, nem létezhet, hiszen az a katonák életébe kerülhet – vagy a falusiakéba, mert a bosszúálló szellemként, szinte a semmiből támadó partizánok árulókként lemészárolják a kollaboránsokat.

A bűn és megváltás kérdéskörét legerőteljesebben az epilógus taglalja, amely egyúttal megmutatja a magyar történelem, illetve inkább a kollektív emlékezet fő problémáját, a múlt bűneinek elhallgatását, a felejtést és a cinkosságot a mindenkori hatalommal. A Semetkát kikérdező tiszt a cselekmény végén ugyan unottan, rutinból kérdez vissza a jelentésre, hogy „még valami?”, de kérdése találó, mert nagyon is van még „valami”, amiről a katona nem beszélt, pedig beszélnie kellene. Ez már nem is annyira a konkrét háborús szituációra, hanem a háború emlékezetére vonatkozik, hiszen a Természetes fény által taglalt téma alulreprezentáltsága vagy a szintén nemrég bemutatott Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilm (amely az 1945 utáni elhallgatott magyar- és németellenes csehszlovák „tisztogatást” dolgozza fel) is azt bizonyítják, hogy bőven van még mit kibeszélni a második világháború traumái közül, amelyeket elmismásoltak vagy szándékosan tabusítottak a diktatúrák.

Nagy Dénes nyitva hagyja a kérdést az utolsó jelenetben, hogy miként számol el Semetka a lelkiismeretével, hogyan dolgozza fel a falubéli történéseket, már ha túléli a háborút. Valószínűleg éppen úgy, ahogyan a nagy átlag a második világháborút követően: félelemből vagy szégyenből, de kiszínezi, korrigálja, magyarázza a múltat, hogy kendőzze tehetetlenségét, passzivitását, rettegését, amelyek a tradicionális patriarchális értékrend szerint „férfiatlanok”, a kommunista diktatúrák szerint tabuk. A Természetes fény így nemcsak kiváló filmdráma, de kollektív emlékezést elősegítő, a múlt homályzónáját feltérképező, fontos alkotás is.