Takács Zsuzsa az 1960-as évektől kezdve aktív költő, író és műfordító. Munkássága kortárs irodalmunk egyik legjelentősebbike. 2007-es és 2008-as prózai „kitérői” után újra verseskötetei jelennek meg. A négy ciklusból (Emlékezésgyakorlat, Mesterek, A gyász előérzete, India) álló Tiltott nyelv sok szállal kapcsolódik az életmű eddigi darabjaihoz, sőt bizonyos tekintetben azok folytatásaként is olvasható. A kötet nyitóverse A tiltott nyelv címmel, akkor még egy ciklus címadó verseként jelent meg a 2004-es Üdvözlégy utazás!-ban. India című ciklus pedig már az előző kötetében, a 2010-es A test imádása, Indiában is helyet kapott. Vagy említhető még az Egy beszélgetésre, amely először szintén a 2010-es kötetben, azon belül pedig a Maszk I. ciklusban kapott helyet, s a mostaniban némi változtatással szerepel.

Nem egyedi jelenség, hogy a szerzők az egyes megjelenések között kisebb-nagyobb változtatásokat eszközölnek írásaikon, így pedig a szövegek – Thomka Beáta szavával élve – végleges változatokká válnak. Lírai alkotásokról lévén szó, erre ezúttal is fontos felhívni a figyelmet, hiszen már néhány sor kihagyása vagy megváltoztatása is műfaji szintű változtatásokhoz vezethet. Így a San Vicente Veintitrés átdolgozása a lírai sűrítés felé vitte a szöveget, és eltűnt a 2009-es, Alföldben közölt változat narratív karaktere.

Fontos még ebből a szempontból az A látásról. Több vers a tematikus összefüggéseken túl a láttató leírásokon keresztül is kapcsolódik a képzőművészetekhez, így a képzelet aktivitását igénylő, csendélethez hasonló kompozíciókat is „olvashatunk”. A látásról szövegén történt módosítások azonban a képszerűség, az elképzelhetőség felől a fogalmiság felé viszik az olvasót, aminek apró, de jelentőségteljes bizonyítéka, hogy az első, 2010-es megjelenés pöttyös zománcosbögréje helyett pettyes bögre szerepel a versben.

Főként az első, Emlékezésgyakorlat ciklus darabjait jellemzi az imént említett láttatásra való törekvés. A láttatás és látás a megszólaló lírai ének múlthoz való viszonyában nyer jelentőséget, a kísértő múlt pedig szellemalakok képében jelenik meg, és elbizonytalanítja az én aktuális önértelmezését. A különböző beszélők azonban nem elragadtatott víziók keretében váltanak súlyos szavakat a holtakkal, ahogy ez például Juhász Ferenc költészetében oly gyakran előfordul. A Tiltott nyelv kísértetei nem túlvilági lények, sokkal inkább lezáratlan, feldolgozatlan múltbéli sorsesemények vissza-visszatérő, önkéntelenül felvillanó emléktöredékei. Ezek a töredékek általában valamilyen nehezen hozzáférhető, elfelejteni vágyott, de az emlékező tudatban önkéntelenül is folyton felbukkanó életszakaszra utalnak. Az M. emlékére beszélőjét elhunyt férje és lánya látogatja meg: „Emlékszem / azonban, hogy volt egy másik életem, amelyről / nincsen fénykép semelyik fiókban. Egy előző / férjem, egy korábbi gyerekem? Nem merem / kérdezni mégsem. Mi lesz, ha azt mondják: igen?” (11.)

Az Emlékezésgyakorlat központi eleme éppen ez: a folytonos emlékezés súlyának elfogadása. Elfogadása, nem pedig vállalása, mert bár az egyéni létet érintő sorskérdéseken keresztül feltárulnak a tágabb közösség múltját meghatározó történelmi események, szituációk (Auschwitz, kitelepítések, besúgás stb.), mégsem tragikus hősökként vagy a közös múlt őrzőiként tűnnek fel az emlékezők.

A Gyász előérzete ciklus a másik közelgő, majd bekövetkező halálával való szembesülés folyamatának apró és hirtelen történésekből álló sorozata. Bár jól megragadható íve van, a mozzanatok mégsem állnak össze egész történetté: ajtók csapódnak, a kórtermi monitoron „görbék laposodnak” (72.), feldől egy állólámpa: villanásszerű események, de bármelyikük képes a beszélőben a végérvényes bekövetkezés jelévé válni. Ezt erősíti a ciklus elején, az Alszol mélyenben megjelenő, majd az utolsó, Utóirat című darabban visszatérő csörömpölés – a gyászra készülő nyugtalan világában minden az elmúlásra utal. A haldoklás idegenség is: a másik már csak kiszolgáltatott, vagyis bárki számára hozzáférhető testiségében tud megjelenni: „Lehunyt szemmel, / frissen borotválva fekszel bárki / boldogtalan látogató előtt” (64.) a „közös teremben” (65.).

A Mesterek darabjai költő- és íróelődöket, -társakat idéznek meg, köztük Weörest, Adyt, Vajda Jánost, Dosztojevszkijt, Kálnoky Lászlót és Petrit. Valamelyest kilóg a sorból Max Kalbeck alakja, akit nem szépirodalmi szövegei miatt tartanak számon: zenekritikus és Brahms életrajzírója.

Az India ciklusban Kalkuttai Teréz nevében beszélve is megjelennek Budapest terei a versekben. A néhol a szereptől távolinak tetsző elemek jelentősége az lehet, hogy bár a szerep felvétele azonosulás, ez mégsem jelent teljes azonosságot – vagyis az idegenséget nem tudja egészen feloldani a sajátszerűségben. Az is kérdés, hogy elgondolható-e Takács Zsuzsa költői világában az ego olyan sajátszerűsége, ahová vissza lehet lépni a szerepből. Aligha. Gondolhatunk a 2004-es kötet A tiltott nyelv ciklusának Egy észrevétel című darabjára, mely a mottóban jelzett wittgensteini felvetésre ezt a választ adja: „a másik / személye itt az otthonunk” (20.). Ezt támasztja alá az új kötet India ciklusának utolsó két verse, a Vézna és cigány és az Utóirat. Mindkettő Kalkuttai Teréz nevében írt szerepvers, melyekben az indiai nyomor, az éhezés, a szomjazás, a prostitúció és a fekélyes lábak képeitől jutunk el Budapestig. Így kerülnek egymás mellé az Utóiratban „[a] kukából élő pesti koldusok” és a sudrák, vagyis az indiai kasztrendszer aljára szorultak.

Ebből is látszik, hogy bár a kötet verseit egyfajta intimitás, bensőséges gondolatiság jellemzi, a befelé fordulás nem jelent elfordulást a külvilágtól, és talán ebből a nézőpontból érthető meg, hogy Takács Zsuzsa számára miért olyan fontos Kalkuttai Teréz példája: az ima, a könyörgés, a magánlevél vagy épp a napló legbensőbb tartalmai is társadalmi gyakorlattá válhatnak a caritasban.

(A Tiltott nyelvről a folyóirat 2014. márciusi számában Bedecs László kritikáját olvashatják. Valamint figyelmükbe ajánljuk az április 9-i, Takács Zsuzsa kötetét tárgyaló Kritikai szalont.)