„A kocsis rámutatott a dombok között egy helyre, ahol kékes köd lebegett, és így szólt: Ecco Firenze. Gyorsan odakaptam a tekintetemet, megláttam a párában a dómot és a széles messzi völgyet, ahol a város terült el. Újra utazónak éreztem magam; és akkor föltűnt maga Firenze is. Láttam néhány fűzfát az út mentén, mire a kocsis azt mondta: buon’ olio. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tele van olajbogyóval. […] Falusi házak minden méretben, fölöttük díszes régi falak, egy szinttel magasabban rózsa és aloé, a virágok fölött szőlőfolyondár, utána olajfák lombjai, ciprusok vagy pineák csúcsai. És az ég, mely határozottan elválik ezektől. Csinos, szögletes arcú emberek, az utcák tele élettel, távol a völgyben a kékes színű város.”[1]

Ez a kép nem pusztán írásban maradt meg, Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) le is festette. A zeneszerző ügyesen rajzolt, számos akvarelljét ismerjük. Közülük az egyik legismertebb épp Firenzéről készült.

Felix Mendelssohn Bartholdy: Firenze
(Akvarell, 1830, Bodleian Library, Oxford)

A képet abba a füzetbe készítette, amely ma az oxfordi Bodleian Könyvtárban található,[2] eredetileg pedig Anna Fränkeltől[3] kapta ajándékba. A nővérének és húgának, azaz Fannynak és Rebeckának címzett levelében erre is kitért:

„Beckchen,[4] ha akarod, mondd meg Annának, holnap elmegyek a Francesco a montéhoz,[5] vagy hogy is hívják ezt, és magammal viszem a könyvecskéjét; abba jegyzetelek, készítem kis rajzaimat, és oda írom föl a kiadásaimat, stb. Hálásan köszönöm neki a füzetet, szüleinek pedig a leveleket, amelyek nagyon kedvesek.”[6]

Félix 1830 októberének végén érkezett meg Firenzébe. Annak ellenére, hogy Toszkána fővárosa ma kiemelt turistalátványosság, a zeneszerző éppen csak átutazott rajta. Velencei vagy római tartózkodásához képest tényleg pillanatokat töltött itt, a végső célja ugyanis Róma volt.

„Rómában végre szeretnék megpihenni és rendesen dolgozni. Erre van szükségem. Úgy akarom beosztani a napjaimat, hogy maradjon néhány órám magamra, amikor sem romokra, sem festményekre, sem bármilyen múltbéli dologra nem kell gondolnom; ott szorgalmas leszek, estéimet az ismerőseim társaságában töltöm majd, hiszen ez az, amit igazán élvezek.”[7]

Persze Félix nem volt fából, sőt hagyta is, hogy Firenze hasson az érzékeire, különösképpen a látására és az ízlelésére.

„Most elmegyek a Tribunára[8] – írta édesanyjának, Leának –, és áhítattal nézek körbe. Előttem egyenesen a Mediciek kis Vénusza[9] látható, afölött Tizianóé.[10] […] Ha ezt a két Vénuszt nézem, a jámborság vesz erőt rajtam. Olyan, mintha ez a két szellem, akik képesek voltak ilyen alkotásokra, a teremben röpködnének, és magukkal ragadnák az embert. Tiziano hihetetlen volt, a képein keresztül örült az életnek, de persze a Mediciek hölgye sem megvetendő. És ott van még az isteni Niobé[11] az összes gyermekével, az embernek tényleg elakad minden szava.”[12]

Johan Zoffany: A Tribuna terem az Uffizi Galériában
(1772–1778, Royal Collection, Windsor Castle)

Hozzánk, halandókhoz hasonlóan Félix sem bírja sokáig a múzeumlátogatást, öccsének, Paulnak őszintén ír erről:

„Tegnapelőtt elfáradtam a sok festménytől, szobortól, vázától és múzeumtól, úgyhogy elhatároztam, déltől naplementéig sétálni fogok. Vásároltam egy csokor nárciszt és napraforgót, és a szőlősorok között fölkapaszkodtam a dombra. Életem egyik legboldogabb sétája volt, hiszen egyszerre kimerítő és frissítő érzés, amikor a természet így körülöleli az embert: ezernyi boldog gondolatom támadt.”[13]

Félix leveleinek tükrében elmondhatjuk, hogy rövid firenzei tartózkodása zeneileg semmi eredménnyel nem járt. Viszont megkóstolta a Vin Santót, Toszkána híres desszertborát, amelyből édesapjának, Abraham Mendelssohnnak és tanárának, Carl Friedrich Zelternek is küldött. Bár az otthoniak részére föladott csomag miatt úrrá lett rajta a félelem.

„Kedves Apa! Vettem magamnak a bátorságot, és készítettem neked egy ajándékot. Sajnos, ha nem veszed rossz néven, van egy kis gond vele. Az itteni bor a legjobb, amit valaha kóstoltam. Mivel Schadow[14] egy dobozzal összekészített a családjának, rábeszélt, hogy én is küldjek haza, és hogy intézi az egészet. Később jutott eszembe, hogy ez neked, apám, végül többe kerül majd, mint itt nekem, és noha Martens[15] biztosított afelől, hogy nem lesz drága, én ennek ellenére félek, és kérlek, ne legyél mérges rám, amikor a doboz megérkezik.

Amikor már kinyitod, és a bort megkóstolod, az aggodalmam is elmúlik, tudom, hogy elégedett leszel velem. Ez az általam ismert legnemesebb bor, úgy gondolom, ízlik majd nagyon, és jót is tesz neked, hiszen erősíti a gyomrot. ⅔-a aleatico, ⅓-a annak az aszúja, ez a Vino Santo.”[16]

Félix sommelier-nek sem utolsó. Tanárának, Zelternek így ír a borról:

„Horatius ódáinak alaposságát és mélységét, Tiziano életörömről tanúskodó festményeit, a meleg napsugarat és a hosszú tavaszt mind visszaadja ez a bor. Az aleatico, azt hiszem, szebb képet festett volna Itáliáról, mint amilyet az útikönyvemből kiolvastam.”[17]

Bélyegkép: Mátyássy Jónás