„FAQ 2.: Ki ez a fasz, baszd meg,
aki itt okoskodik?
– Szia, Zsolt vagyok.”
FZs: Ér

A Sziában közölt szövegek döntő többségükben – főként a kétezres évek második felétől kezdődően – egészen más természetűek, mint FZs a kilencvenes években publikált, lendületes, új szemléletet érvényesítő (irodalom)kritikái. Holott a nyelve (a szövegek tempója, stílusa, humora), a mániái (posztstrukturalisták, Lacan, nyelvészet) és a beszédpozíciója (közvetlenül odakönyöklő pofátlanság) nagyjából változatlan. Noha még a Sziában is elsősorban könyvek kapcsán szólal meg, mégis megkockáztatható, hogy FZs felhagyott az irodalomkritikával, a pálya más irányba fordul. Ez a kortárs magyar próza számára érzékeny veszteség; amibe viszont – az Ér-kötetet konzekvensen folytatva – belekezdett, fajsúlyos és előremutató.

Ugyanis FZs, ex-agent provocateur, közgondolkodónak állt. A szerepmegnevezést a FZs-ra jellemző, egyszerre önironikus, profán és megemelt-patetikus hangsúllyal kell érteni. Az ilyen drasztikus szerepváltás miértje óhatatlanul elgondolkodtató, és alkalmat ad az életmű korábbi szakaszainak újraolvasására. (Noha ebben az írásban ennek csak megelőlegezésére van lehetőség.) Az változik meg, ami engedi, írja a Farkas számára kedves Kukorelly.

Mi történt az Érben, mi zajlik a Sziában? Az új szerep kapcsán annak retorikai/magatartásbeli követelményeiről, a megvalósítás mikéntjéről, a szövegek javaslatairól, végül pedig kifutási lehetőségeiről, ígéreteiről lesz szó.

Farkas akkoriban botrányos – kritikának, recenziónak, publicisztikának álcázott – performanszokat írt, felkészülten rontva neki bármilyen tekintélynek. Két, mára beszerezhetetlen kötet, a Mindentől ugyanannyira (1994) és a Most akkor (1998) őrzi a pengevillogtatással terhes hőskorszak lenyomatait. Vakmerő, olykor igazságtalan, máskor meghökkentően lényeglátó szövegek ezek. FZs érdeklődésének tágassága, szemléletének friss, inspiráló szabadsága, a kötetlen fecsegést a szakzsargonnal lazán vegyítő nyelve egy új író- és kritikusnemzedék indulásának bejelentése volt.

Sokat elárul egy korról, hogy mennyire kíváncsi a provokációra, és mihez kezd provokátoraival. Mennyire hiú a berendezkedésére, mennyire érzi, hogy volna mit védenie, rombolnia. Kritikusként az önveszélyesség egyetlen módja a közmegegyezések sorozatos felrúgása, ami könnyen maga után vonja a tényleges elszigetelődést. (Ez) a kívülállás persze a lehető legkedvezőbb pozíció az egy-egy életmű újraolvas(tat)ásához szükséges radikális javaslattételekhez, az otthonos kánon felforgatásához. Ugyanakkor kényelmetlen szerep, ellentmondás feszíti: miközben célja, hogy zavarba hozza a bentlévőket, érdekeltté is kell tennie őket abban, hogy igényeljék, igeneljék a felforgatást. Kint maradni csak akkor érdemes, ha résnyire nyitva az ajtó. Máskülönben odakint csönd, hó, hideg, halál, vágod.

A szerep kiürülésének veszélye, a közeg megváltozása és az érdeklődés lanyhulásának felismerése mind szerepet játszhattak abban, ahogy Farkas újrapozícionálta magát. A Sziában előtérbe kerül a néplélektan, a politika, az etika. Az új provokáció nem személyeknek szól, hanem magatartásmódoknak, habitusoknak, hibás berögződéseknek.

A Szia Farkas 1999 és 2012 között publikált, műfajukat és tárgyukat tekintve sokszínű szövegeit gyűjti egybe. Van köztük recenzió/kritika Szegedy-Maszákról, TGM-ről, Hajasról, Kukorellyről, Bartisról, Bezeczky Gábor Kulcsár Szabó-könyvéről; kiállításmegnyitók; esszé Pokorny Z.-ról (politikus), Knézy Jenőről (sportriporter), Ronaldinhóról (futballista); tanulmány TGM-ről, a Javított kiadásról, a Bëlga (popzenekar) Zigilemezéről; FZs kommentárjaival ellátott válogatás szemináriumi dolgozatokból; politikai pamflet stb.; összesen harminc írás, a három oldalastól az ötven oldalasig.

Farkas kizárólag Tamás Gáspár Miklósról, jelentős magyar közgondolkodóról közöl egynél több szöveget, rögtön hármat is. Megkockáztatom, hogy a róla írottak, amellett, hogy szelíden ironikus, nagyszabású elemzések, a megszólalás miértjére és mikéntjére vonatkozó szereppróbálgatások. A két észjárás néhány érintkezési pontja vázlatszerűen: a felvilágosodás (és az avantgárd, valamint a critical theory) örökösei; legfontosabb kérdésük, hogy miként lehetséges a nevelés/megújítás, a diskurzus kimozdítása. Érdeklődésük középpontjában a megvalósítható (társadalmi, nem politikai) forradalom lehetőségfeltételei állnak. Ennek érdekében egyrészt drasztikus-dilettáns javaslatokat tesznek (egy fzs-i példa: vegyük el Gyurcsány vagyonának a felét, költsük közügyekre), másrészt kimerítő nemzetkarakterológiai elemzéseket végeznek.

FZs esetében irodalmár-nyelvész észjárása alapozza meg a közgondolkodói pozíciót. A problémaérzékenység és a javaslattétel iránya egy összetett, a strukturalistákon edzett nyelvfelfogásból indul. Ez a konzekvens ismeretelmélet jelöli ki a közgondolkodó és egyben pedagógus feladatát, s határozza meg szövegei működését, szorgalmazott olvasatát. FZs az alábbiakban elemzendő ismeretelméleti előfeltevései világítják meg forradalmi/életvezetési javaslattételeinek értelmezési tartományát, s teszik figyelemre méltóvá a Szia végére felvázolt etikát (!).

Szimbolikus struktúrák olvastatják a világot, mondja Lacannal együtt Farkas. A nyelvi tabuk, a nyelvjátékba kódolt tiltások, a kifejezések korlátozása, a nyelvbe beépült jelentéstorzulások (lásd: ha a „politika” gerinctelenséget, a „profi” beavatott cinikust jelöl) hibás magatartásmódokat irányoznak elő. A nyelvhasználatban érvényesített struktúrák preformálják a tapasztalást. A nyelv a priori szemléleti forma; a gyakorolt nyelvjáték biztosítja a tapasztalást elrendező alapsémát. Így a homogén gyakorlás megcsontosítja, egyneműsíti a tapasztalást. Egy-forma lesz a világ. A honi diskurzus száműzte az etikai beszédet, s uralkodóvá tette a komolytalan, fölényes cinizmust. Az olyan automatizálódott nyelvi sémák, mint hogy „minden politikus lop, de ez érthető; én is lopnék, ha politikus lennék”, „mindenki ilyen, amióta világ a világ”, azért károsak, mert a viselkedést is preformálják. Magatartásként is kikopik, amiről nem, vagy hibásan beszélnek.

Az alkati problémák leírhatók nyelvjátékbeli torzulásokként. Ezért – érvel Farkas – orvosolhatók is nyelvi eszközökkel. FZs-nál etika és esztétika mindig egybeíródik. A wittgensteini következtetéssel ellentétben FZs szerint muszáj beszélni róluk. Hiszen minden kijelentésünk e(szté)tikai természetű.

A tudatos nyelvjáték-gyakorlás (művészként, újságíróként, politikusként, riporterként, tanárként) példamutató és hatásos. A beszélő felelőssége kiszámítani, milyen struktúrákból, előfeltevésekből építkezik szövege/viselkedése, mit támogat, milyen berögződéseket erősít. (Ennek szól FZs éktelen haragja a Fehér tenyér című film vagy Knézy kapcsán: kegyetlen, pesszimista előfeltevéseket érvényesít, hibás berögződéseket legitimál. A rossz példa is hat.)

FZs vonzódása a nyelvi humor, a jellegzetes lábjegyzeteléses-közbevetéses stílus iránt nem szerzői önkény. Az esztétikai lelemény ágyaz meg a diskurzusból száműzött, nem vagány etikai beszédnek. Központi dilemmája a Sziának, hogy az érvényes – az etikai diskurzust leuraló értelmiségi gúnytól és pátosztól egyaránt mentes – etikai javaslattételhez megteremthető-e beszélői pozíció.

A diskurzus kimozdítása és egyben a törődés önmagunkkal az érdeklődés tágasan tartásával kivitelezhető: „(A)hogy a happy tart tükröt a boldognak (és fordítva), az idegennyelv a sajátnyelvnek, úgy ezt a funkciót elláthatja egy(-két-há-és) sajátnyelvű irodalmi, művészeti, tudományos stb. alkotás/diskurzus/tevékenység (főzés, játék, tánc, utazás, stb.). Másfajta nyelvezetekben való elmélyülés/fürdőzés. – Hiába fürösztöd önmagadban; csak másban moshatod meg arcodat...”, írja az Érben. Életvezetési feladat megválogatni, minek tesszük ki magunkat.

A Szia elsősorban figyelmeztetés. Diagnózisa és javaslatai megfontolandók. Lelki-, mentális- és kedélyállapotunk ugyanis elkeserítő mélyponton van.