Szinte szégyenkezem leírni ezt a címet: kortárs női nézőpontok. Végtelenül sok van, egy cikkben még csak felsorolni sem lehetne minden lehetségest. Csak háromról lesz szó, három új Warner-lemez alapján. Ezek közül valójában csak kettő kortárs zene, a harmadik sokkal régebbi. Műfajilag sem azonosak: kettő dalciklus és egy opera. A két kortárs mű felvétele az ősbemutatón és az azt követő napokban készült, a harmadik esetében ez nyilván nem releváns szempont. Egy élő, egy rég elhunyt, valamint egy a közelmúltban elhunyt zeneszerző; sőt, még olyan szerzőről is lesz szó, aki nem is létezett.

Louis Andriessen és Jake Heggie neve talán ismerősen csenghet a magyar koncertlátogatók számára is, mindkettejüktől hallhatott művet a budapesti közönség az elmúlt 15 évben, de nem mondhatjuk, hogy gyakran játszott szerzők lennének – legalábbis Magyarországon. Az 1939-ben született, és a közelmúltban, 2021. július 1-jén elhunyt Louis Andriessen korának egyik legjelentősebb holland zeneszerzője volt. A hágai Királyi Konzervatórium tanáraként sok fiatal zeneszerzőt inspirált, ő maga szintén ott, valamint Luciano Beriónál tanult Milánóban és Berlinben. A „hágai iskola” néven ismertté vált avantgárd csoport egyik alapítója volt, zenéjére eleinte a neoklasszicizmus és a szerializmus, később az amerikai minimalizmus és a dzsessz volt hatással.

A Los Angeles-i Filharmonikus Zenekar centenáriuma alkalmából felkérést kapott zenemű komponálására, amit eleinte nem fogadott kitörő örömmel, mondván, hogy nem érzi magát kellemesen a szimfonikus zenekarok hagyományos összeállításában. Erre a zenekar igazgatója csak ennyit mondott: „Azt ír, amit akar” – erre már nem lehetett nemet mondani. Az 1978-ban született flamand költőnő, Delphine Lecompte De dieren in mij (magyar nyelven leginkább így adható vissza: A bennem lévő állatok) című kötetéből válogatott versekre született meg a The only one című nyolctételes zenekari dalciklus, mely egy szinte minimalista CD-n jelent meg: a kinyitható CD-tok belső fele egyszínű fekete, nem tartalmaz sem írást, sem ábrát, képet. Ráadásul az egész CD-n csak a körülbelül húszperces dalciklus szerepel. A ciklus zenéje is néhol minimalista, másutt dzsesszes világba fordul át. Egyértelmű, jól felismerhető motívumok uralják, vissza-visszatérő vezérmotívuma egy jambikus lüktetésű ritmusképlet. Tételei valóban dal-lélegzetűek, még ha vokalitásuk sokkal szélsőségesebb is, mint a hagyományos daloké. Tartalmilag egy életutat jár be, mégpedig egy egyre inkább széteső életutat, s a zeneszerző szándéka szerint ezt a dramaturgiát követi a zene felépítése is: a darab szép dallal kezdődik, amelyből a végére töredékek maradnak.

Louis Andriessen: The only one – hivatalos trailer

Az 1961-ben született amerikai zeneszerző, Jake Heggie napjaink egyik legnépszerűbb operaszerzője: 14 operát írt, melyek közül 8 teljes estét betöltő mű. Első zenés színpadi műve a 2000-ben a San Franciscó-i Opera felkérésére született Dead Man Walking, mely a legtöbbet előadott 21. századi amerikai opera címmel büszkélkedhet: 2019-ben került színpadra a 70. produkció Izraelben, a Magyar Állami Operaház 2020. szeptember 16-án mutatta be. Jelenleg is operán dolgozik, a Houston Grand Opera felkérésére írja Intelligence című darabját.

Fiatalon a San Francisco Opera PR- és marketingosztályán dolgozott, itt ismerte meg az operajátszás mindennapjait, s talán ekkor szerzett tapasztalatait is felhasználta a Dallasban 2015-ben bemutatott operája, a Great Scott komponálása során. Az opera librettóját – akárcsak a Dead Man Walking és a 2005-ben bemutatott At the Statue of Venus című, szopránra és zongorára komponált operajelenet szövegét – Terrence McNally (1938–2020) írta. A történet nem valamilyen már meglévő irodalmi mű vagy történet feldolgozása, hanem teljesen új ötlet alapján készült; ebből a szempontból ez a darab egészen más, mint Heggie két korábbi sikeres operája. A Dead Man Walking bestseller könyvből és népszerű filmadaptációból ismert, a Moby-Dick pedig Melville számos feldolgozást megért klasszikusa alapján íródott.

A Great Scott műfaját tekintve vígopera – igaz, McNally ehhez hozzáteszi, hogy szerinte minden opera vidám, amelynek a végén a halálos áldozatok száma nulla. Az opera főhőse egy világhírű énekesnő, Arden Scott (Joyce DiDonato), aki visszatér szülővárosába, hogy kisegítse a nehézségekkel küszködő helyi operatársulatot, ahol egykor saját karrierje is indult. Vittorio Bazzetti Rosa Dolorosa, Figlia di Pompei című, 1835-ben keletkezett operájának bemutatójára készülnek, amelynek kottáját ő találta meg a szentpétervári Mariinszkij Színház egyik asztalfiókjában (a kiváló bel canto zeneszerző, Vittorio Bazzetti természetesen egyáltalán nem létezett, McNally és Heggie közös teremtménye). Magával hozta coverét – akit szintén ő fedezett fel –, a fiatal, tehetséges és ambiciózus énekesnőt, Tatjana Baksztot (Ailyn Pérez), akinek ez az előadás lesz az amerikai bemutatkozása. A társulat fő patrónusa Mrs. Edward „Winnie” Flato (Frederica von Stade), akinek férje a helyi amerikaifutball-csapat, a Grizzlies tulajdonosa. A bemutató napja természetesen egybeesik a Super Bowllal, amelyben története során először vehet részt a Grizzlies is. Némi amerikai szappanoperai szálként a próbán megjelenik Arden Scott egykori szerelme, az építész Sid Taylor (Nathan Gunn), akiről kiderül, hogy – akárcsak az énekesnő – néhány éve vált el házastársától; a műfaj követelményeinek megfelelően újra egymásra találnak. Az opera 1. felvonásában egy próbát láthatunk, a 2. felvonás pedig a premier – és az azzal párhuzamosan futó bajnoki döntő – eseményeit mutatja be.

Heggie operája többszörös irónia, paródia. S rögtön hozzá kell tennünk: a közönség veszi a lapot. Nevetnek, még a zenei poént is felismerik – igaz, a szövegbeliek néha talán kissé közönségesek. A Great Scott paródiája a műfajnak, a bel canto operai sablonoknak (a Rosa Dolorosából egy áriát, valamint főleg többszereplős együtteseket, scenákat hallhatunk), de a zeneszerző magát a bel canto stílust is viccesen parodizálja egy cadenzában. Az operatársulat énekes főszereplői saját maguk karikatúrái: az ambiciózus, mindent elvállaló, attraktív kelet-európai szoprán, a tenor (Rodell Rosel), aki szerint „kezdetben teremtette Isten az olasz tenorokat, s aztán minden mást”, valamint a sármos bariton (Michael Mayes), akinek a legnagyobb gondja, hogy nem tudja, a közönség tapsa vajon a hangjának vagy a megjelenésének szól.

Élére van állítva maga az operajátszás, az operai „üzem” is. Nyilván nem ez az első „színpad a színpadon” opera (gondoljunk csak a Bajazzókra), de tény – s ebben a kiváló rendezésnek is szerepe van –, hogy a közönség kiélheti a „kukucskálás” iránti titkos vágyait. Beleláthatunk az opera próbáiba, majd az előadásba is, abba, hogy mi történik a függöny mögött vagy az öltözőben. Látjuk az operaénekes sztár magánéletét, azt, hogy az operaénekeseket is érdekli a Super Bowl. S persze kihagyhatatlan a kettős beszéd, ami az ősbemutatón valódi értelmet nyer: „kezünkben van egy új, még sosem hallott opera sorsa.”

Irónia lenne az opera legvégén a következő szezonra tervbe vett Figaro házassága felemlítése és nyitányának idézete, valamint A rózsalovag zárójelenetének a három női főszereplő és a férfi és női identitás határán álló színpadi ügyelő, a kiváló kontratenor Roane Heckle (Anthony Roth Costanzo) kvartettjében felsejlő allúziója? Vagy mindez csak operai kikacsintás a színpadi ügyelő és Eric Gold karmester (Kevin Burdette) színfalak mögötti flörtjére? Nem tudjuk, de sejthetjük.

​

„Vesuvio, il mio unico amico” – Joyce DiDonato (Jake Heggie: Great Scott)

A Great Scott zenéje ritkán modernebb, mint például Bernstein West Side Storyja. Nem „kortárs” zene – miközben persze az. Épp erről a modernségről szól a karmester és a színpadi ügyelő kettősének első fele. A karmester bevallja, hogy ő bizony a bel canto szerelmese, míg a színpadi ügyelő épp a kortárs zene mellett foglal állást – azonban számára Lady Gaga a kortárs zene. S ezt a kérdést feszegeti a darab talán legemlékezetesebb duettje is, amelyet a címszereplő és az elfeledett zeneszerző szelleme énekel a második felvonásban: amikor a zeneszerző szelleme megtudja, hogy az énekesnő idegenkedik a számára komponált kortárs operától, ő a mindenkori „kortárs” zene előadása mellett tör lándzsát. Ahogy ő Giuditta Pastának írta a szerepet, úgy Arden Scottnak is el kell énekelnie azt, amit neki írtak. Ennek fényében elgondolkodhatunk azon, hogy valójában ki is ennek az operának a főszereplője. A primadonna? Vagy az elfeledett zeneszerző? Esetleg maga a (mindenkori) modern zene? A zene mindig fontosabb, mint te – mondja Arden Scott a fiatal szoprán-utódnak.

Nem csak a Great Scott kapcsán jutott eszembe Bernstein West Side Story című musicalje, amely kétségtelenül a 20. század második felének egyik alapműve mind vokális, mind színpadi tekintetben. A vizsgált művekhez hasonlóan témája határokat feszegető – de zenéje befogadható: talán így jellemezhető leginkább a Great Scott és a The only one is. Andriessen és Heggie művét is egy énekesnő – Nora Fischer, illetve Joyce DiDonato – inspirálta, s éppen ők énekelnek a felvételeken is; érdemes tehát vokális szempontból is megvizsgálni a műveket.

Andriessen dalciklusában széles vokális palettával találkozhatunk, az egyszerű, hagyományos vokális megszólalástól a levegős, mély suttogós-éneklésen és a könnyűzenés (dzsesszes-elegáns vagy éppen „dögösen” füstös, beszédszerű) vokalitáson át az ordításig. Segíti az énekesnő dolgát, hogy mikrofonba énekel, ugyanakkor nem csak énekel, előadása színpadi is: járkál a zenekar előtt, adott esetben táncol, kommunikál a zenekari tagokkal. Nora Fischer sokoldalú művész, aki mind a klasszikus, mind a popzenében aktív. 1987-ben született, a magyar karmester, Fischer Iván lánya (igaz, ez a CD-mellékletből nem is derül ki). A kritikák egyértelműen adekvátnak találják sajátos, formabontó előadóművészetét Andriessen művének eklektikus stílusával. Jellemző, ahogy a The Guardian kritikusa fogalmaz: „Hogyan ragadod meg napjaink egyik vezető zeneszerzőjének fülét? Tökéletes vibrátóddal? Háromoktávos hangterjedelemmel? Nora Fischer esetében: sikoltozol [you scream].”[1]

Jake Heggie ezzel szemben vokális tekintetben Vittorio Bazzettihez alkalmazkodik. Bel canto éneklésre szabja nemcsak a képzeletbeli, de az élőben zajló operát is, ami jó döntés, hiszen így könnyebb lesz színpadra állítani bárhol a világban. Ugyanakkor az is igaz, hogy DiDonato tud beszélni, dzsesszesen énekelni (amikor például a Broadway-slágereket emlegeti), és persze tökéletes a bel canto művészete is. Ahogy a librettista fogalmaz: „Nem róla szól [ez az opera], de művészete, gyönyörű – hol örömteli, hol panaszos – hangja és az új és régi zene iránti elkötelezettsége ihlette azt. Igen, valószínűleg nyomot hagyott a Great Scotton, ugyanúgy, ahogy én és Jake is.” Zeneileg mindkét kiadvány kitűnő, a művek és interpretációik gondolatébresztőek. Sajnálatos ugyanakkor, hogy Heggie operájának felvétele időnként zavarba ejtően amatőrnek tűnik az ügyetlen kameraállások és hibás vágások miatt.

*

Énekesnők által inspirált kortárs művekről szólva megkerülhetetlen a kérdés: mit mondanak el ezek a művek és hangfelvételek a női főszereplőikről? Andriessen dalciklusa, mint azt fentebb már írtam, egy széteső életút, az elmúlás zenei megfogalmazása, női szemszögből. A nő az első dalban (The only one) még gyerekesen viselkedik, a szülőket emlegeti. A második dal (The early bird) a reggelről, az indulásról, felfelé törekvő várakozásról szól: „Cycling to a future that is bright and voluptuous.” A harmadik dal ezzel szemben az elromlott reggelé (Broken morning), a kocsma, a romlás világában vagyunk. A negyedik dalban (Twist and shame) a nő már a múlton tűnődik, míg az utolsó tétel (Grown up) felnőtt világának többszörösen összetett jelképe a nudista strand, ahol a nő saját nőiségének megváltozásán, belső gyermekségének elárulásán tűnődik.

​

Franz Schubert: Der Leiermann – Joyce DiDonato, Yannick Nézet-Séguin

A Great Scottban három nőt látunk, ráadásul három énekesnőt, az énekes karrier három különböző szakaszában. A fiatal énekesnő „Amerika szopránja” akar lenni, mindent elvállal, még azt is, hogy a premier napján a Super Bowl kezdetén ő énekli az amerikai himnuszt – igaz, még nem tudja, de addig megtanulja. Ő az operatársulat férfi élcelődéseinek célpontja. A címszereplő befutott sztár, akinek hat évre előre tele van a naptára, de aki elől az opera végén már saját felfedezettje viszi el az új szerepeket. Összetett karakter, s DiDonato meggyőzően be is tudja mutatni a csúcson lévő dívát, annak belső szorongásaival és kérdéseivel együtt. Lássuk be: primadonnát játszani operában – ez nagy élmény lehetett neki is. S mellettük ott van a társulat patrónusa, aki maga is énekes szeretett volna lenni, de korlátait felismerve inkább mások karrierjének támogatása mellett döntött. Hármójuk karakteréből önként adódik a már említett Rózsalovag-párhuzam, de ezt erősíti a kontratenor énekes közreműködése is.

És itt jön a képbe a Schubert-lemez, amelyről – a mű ismertsége okán – eddig alig ejtettem szót. Nem Joyce DiDonato az első énekesnő, aki repertoárjára veszi Schubert alapvetően férfi nézőpontú dalciklusát, a Winterreisét (gondolhatunk például Lotte Lehmannra, Brigitte Fassbaenderre, Nathalie Stutzmannra vagy éppen Baráth Emőke és Razvaljajeva Anasztázia néhány évvel ezelőtti zeneakadémiai produkciójára). De nem is az ő ötlete volt a koncert és az abból készült hangfelvétel, hanem Yannick Nézet-Séguin zongoraművész-karmesteré. Ami viszont DiDonatóé, az éppen a koncepció: bár – mint azt ő maga is megjegyzi a lemez kísérőfüzetében – nem érezné szokatlanul magát nadrágszerepben, mégsem a férfi szemszögéből próbálja megjeleníteni a dalokat. Felismerve a dalciklus egyoldalúságát (való igaz, végig a férfi érzelmeiről van benne szó), felteszi a kérdést: és mi van a nővel? Mit tudunk az ő érzelmeiről?

DiDonato olvasatának középpontjában az a nő áll, aki miatt szenved a férfi. De az ő nőalakja nem egy csapodár, a férfi szerelmét nem viszonzó nő. Goethétől kölcsönzi a párhuzamot: a Werther Lottéját emeli be a dalciklus értelmezési lehetőségei közé, de nyilvánvalóan Massenet operája felől közelít, amikor felteszi a kérdést: vajon mi történik, amikor lemegy a függöny? Lotte/Charlotte követi Werthert a halálba, vagy éli tovább – kiégve – az életét Alberttel? DiDonato felépíti a saját történetét, a nő történetét a férfi dalai mögött. Az ő Winterreiséjének főszereplője egy elhagyott, de valóban szerelmes nő, akihez megérkeztek kétségbeesett szerelmének utolsó üzenetei – talán levelek vagy egy napló –, s így azt a nőt jeleníti meg, aki átérzi, szóról szóra olvasva megéli a férfi vallomásszerű sorait. Eredeti koncepció, s az énekesnő előadása révén meg is győz. És semmivel sem kevésbé kortárs, mint Heggie operája vagy Andriessen dalciklusa.