Egyidejű egyidejűtlenségeknek lehettünk tanúi a Pannon Filharmonikusok Jubileumi Lickl-bérletének nyitókoncertjén. A majdnem négy évszázada született Dietrich Buxtehude orgonaművét kortárs átiratban hallottuk, Johann Sebastian Bach csembalóversenyének kéziratai körülbelül 300 évesek, de a fiatal Bach még hallotta az idős Buxtehudét orgonálni. Anton Bruckner szimfóniája „csak” 140 éve keletkezett, mégsem feltétlenül ez volt a legidőszerűbb vagy legfrissebb darab az elhangzottak közül. Mindhárom zeneszerző egyben orgonistaként is működött, bár orgona és csembaló helyett „csak” zongora volt a koncerten, továbbá a három komponista közül kettőről: Bachról és Brucknerről biztosan tudjuk, hogy nagy rajongója volt a korábbi korok zenéjének. Ez a mai közönség számára persze már evidens, ma már többen rajonganak a korábbi korok zenéiért, mint a kortárs művekért, de Bach e tekintetben még különcnek számított, és noha Bruckner már nem, azon talán még ő is csodálkozna, hogy gyakrabban csendülnek fel romantikus művek, mint ma élő szerzők művei. Úgyszólván tehát „régi zenei” esten voltunk a Kodály Központban, mégis valamiképp kortársainknak éreztük a megszólalt műveket.

Ez a kettősség Buxtehude darabjában a legegyértelműbb. Habár Buxtehude nem tartozik az átlagos zenehallgató tíz legkedveltebb zeneszerzőjének sorába, e-moll chaconne-ja mégis ismerősen cseng: épp olyan, amilyennek a barokk zenét tartjuk, megfelel a barokkról meglévő kulturális mintázatainknak. Ráadásul nem kifejezetten bonyolult, nem renitens, nem „túl” régi, hanem hallgatható, érthető, szerethető. Átirata pedig az aktualizálás ígéretét hordozza magában, amely ígéretet Bánfalvi Zoltán hangszerelése több szempontból is beteljesítette. Ami viszont nagy szó, úgy tudta aktuálissá tenni Buxtehude darabját, hogy közben megőrizte a régiség, a barokkság jegyét, indexét is. Ebben a közöttiségben, a különböző idők feszültségében jött létre ez a hangszerelés, és mi más lenne egy ilyen átirat célja, mint hogy párbeszédbe állítson különböző stílusokat.

Bánfalvi Zoltán koncertmester, akit zeneszerzőként is ismer a Pannon Filharmonikusok közönsége, nagyon jó érzékkel nyúlt ehhez az orgonadarabhoz. Az e-moll chaconne-nak vannak zenekari átiratai, és ez a darab kívánja is a hangszerelést. A kaleidoszkópszerű chaconne vagy ciaccona a barokk stílus kedvelt variációs műfaja, rokona a passacaglia és a folia, igazából nehéz is szétválasztani ezeket a műfajokat. Mindegyik a basso ostinatóra, vagyis egy ismétlődő basszusmenetre épül, a variációk az abban rejlő figuratív, harmóniai és dallami lehetőségeket bontják ki. Ez elsőre monotonnak tűnhet, ráadásul az ismétlődő zenei anyag rövid, általában négy-, legfeljebb nyolcütemes, de a teljes variációsorozatnak mégis van egy dramaturgiája, a zene sűrűsödik, tágul, feszültebbé válik, aztán egy ponton hirtelen elhalkul, és újraindul a növekedés. A chaconne virtuóz műfaj, be lehet mutatni vele a technikai felkészültséget, a hangszer lehetőségeit, a stiláris eszköztárat. A chaconne és a passacaglia szóló- és kamaraműként is népszerű volt, állhatott ciklikus művek vagy akár operák fináléjaként is, Bach például a Nach dir, Herr, verlanget mich kezdetű kantátájának (BWV 150) zárókórusát írta meg chaconne-nak.

De nem csak a barokkban volt népszerű a műfaj: az egyszerű, aluldeterminált forma számos lehetőséget rejtett magában, Schönberg a Pierrot Lunaire-ben, Berg a Wozzeckben ír passacagliát, Webernnek pedig az op. 1-ként megjelölt darabja a nagyzenekarra írt Passacaglia. Szándékosan példálóztam a második bécsi iskola szerzőivel, ugyanis Schönbergnek és Webernnek is van barokk művet feldolgozó hangszerelése (noha nem chaconne-t dolgoznak át), melyek paradigmatikusnak tekinthetők. Schönberg Bach orgonára írt Esz-dúr prelúdium és fúgáját hangszerelte meg (a darabot Webern mutatta be Bécsben), Webern pedig a Musikalisches Opfer hatszólamú fúgáját. Ők a hangszereléssel Bach művének a belső lényegét akarták megérteni és megmutatni, miközben saját művészetük lényegét tárták fel Bach segítségével. Webern átiratában a szimfonikus zenekar hangszerei úgy viselkednek, mint saját zenekari darabjaiban. Egy-egy hangszer csak néhány hangot játszik az adott szólamból, megmutat egy apró gesztust, majd továbbadja a dallamot másnak. Ez akkor most Webern Bach-értelmezése, vagy mindez eleve benne van Bachban, de Webern kellett ahhoz, hogy végre meghalljuk?

Még egy Bach-átiratot meg kell említenem, hogy teljes legyen a kép: Brahms 4. szimfóniáját februárban játszotta a Pannon Filharmonikusok. Ennek zárótétele Bach említett kantátájának chaconne-ját dolgozza fel. Akkor a Brahms-mű kőtömbszerű nehézkességét emeltem ki, s ezzel Kurtág Steléjéhez és Webern op. 1-éhez hasonlítottam. Ez a tétel nyilván nem nevezhető hangszerelésnek, de Brahms Schönberghez és Webernhez hasonlóan a Bach zenéjében lévő lehetőségek kibontásával tudta létrehozni saját kompozícióját. A 4. szimfóniát Brahms egyébként 1885-ben fejezte be, vagyis négy évvel Bruckner 6. szimfóniája után.

Mint láthatjuk, a chaconne és a passacaglia kultúrtörténete maga is egy basszusvariáció, és a zenetörténeti kaleidoszkópot hiába forgatjuk, soha nem látjuk kétszer ugyanazt a mintázatot. A legújabb konstellációt Bánfalvi Zoltán átirata hozta létre. Hangszerelése olyan, mint egy jó orgonista játéka, aki ötletesen regisztrálja az adott darabot. Kihúz, betol regisztereket, ami az ő esetében nemcsak a hangszínekkel és hangszerösszeállításokkal való játékot eredményezi, hanem a zenetörténeti stílusok közti „átkapcsolást” is. Nem váltogatja olyan sűrűn a hangszereket, mint Webern: nála egy variáció egyféle felrakás. Négy vonóshangszerrel, pontosabban vonósnégyessel indul, később fúvósötös is játszik, megszólal vonószenekari és fúvószenekari felrakásban is egy-egy variáció, sok esetben azonban egészen sajátos színt és összeállítást kevert ki Bánfalvi. Nincs két hasonló felrakás, nagyon jól eltalált hangzások szólalnak meg, mindig épp annyi, amennyi kell, és az egész előadás végig izgalmas, lendületes volt, sosem harsány, hanem mindig hallható, mi történik. Noha az átirat hagyja az eredeti darabot, Buxtehude zenéjét érvényesülni, mégis aktualizálja számunkra a művet. Nemcsak azzal, hogy olyan módokon szólalt meg, ahogyan Buxtehude idejében biztosan nem játszhatták, hanem hogy felőlünk, pontosabban a Pannon Filharmonikusok felől közelített. Olyan kontextusokba állította a művet, és olyan felrakásokat írt elő, amelyek a zenekar számára ismerősek. Különböző stílusok szólaltak meg, köztük barokk, de akár bécsi klasszicista is, miközben soha nem éreztük, hogy nagyon eltávolodtunk volna az eredetitől. Azért jó, hogy a zenekar tagja hangszerelte meg a Chaconne-t, mert ő ismeri legjobban a zenekart, így tulajdonképpen egy saját átiratot készített az együttesnek, amely legalább annyit árul el Buxtehudéról, mint a Pannon Filharmonikusokról.

Bach zongoraversenyét 2018-ban már játszotta a Pannon Filharmonikusok. Akkor Palojtay János volt a szólista, aki Fejérvári Zoltánnal közel egyidős, és egyébként gyakran lépnek fel közösen koncerteken, egy időben együtt zenéltek a Classicus et Universus Ensemble-ban, az egykor Magyarországon székelő CEU rezidens együttesében. Előadásuk ugyanakkor merőben más volt. Fejérvári keze alatt a darab tele volt feszültséggel és tűzzel, fenyegetően és kérlelhetetlenül haladt előre. Ez a szikár zene a maga eltúlzottan hosszú unisonóival és csapongó, furioso dallamaival olyan d-moll zenéket juttathat eszünkbe, mint Beethoven 9. szimfóniája, No. 7-es és 17-es zongoraszonátáinak d-moll tételei, Mozart Requiemje vagy a Don Giovanni kőszobor-jelenete. Bár Beethovennél mindig van valami disputa, Mozartnál pedig dráma. Bachnál semmi ilyesmi nincs. Itt nem az a kín, hogy jön a halál, hanem hogy már visz.

A Pannon Filharmonikusok most karmester nélkül játszotta a művet. Fejérvári, aki már lépett fel a zenekarral, most szembe fordult a zenészekkel, onnan intett a fontosabb helyeken. Ez a megoldás nemcsak több autonómiát ad a szólamoknak, de több felelősséget is, és az ezzel járó figyelemtöbblet általában jót tesz az előadásnak, ami most is így volt. A zenekar nagyon precízen reagált Fejérvári technikai és érzelmi felvetéseire, és jól váltogatták a különböző szerepeket: egyszer kamarapartnerei voltak a szólistának, máskor kísérőjévé váltak, de ha kellett, át is vették a főszerepet. A zongora is artikulációk, dinamikák, díszítések széles tárházát vonultatta fel, megmutatva, hogy „történetileg tájékozott előadás” (az angol historically informed performance terminusból) nem korhű hangszeren is megvalósulhat.

Bach művei sok esetben nem Bach saját korának szólnak. Miközben történeti érdeklődése miatt sok kortársa szemében archaizálóvá, korszerűtlenné vált, addig olyan irányokban kísérletezett, ahová még 100-150 évvel később sem érkezett el a zenetörténet (nem véletlenül fedezte fel magának Schönberg és Webern), az általa összeállított kötetek gyakran a következő generációnak, az utókornak íródtak. A csembalóverseny sem tipikusan barokk műfaj, alig van kifejezetten csembalóra írt concerto, miközben a hangszer a zenekar állandó résztvevője a barokkban. A „clavier”-t fel kellett szabadítani, hangzását, mechanikáját és hangolását tekintve is, és Bach volt az egyik legfontosabb szabadságharcos ebben a küzdelemben. A bachi billentyűshagyomány pedig töretlen és folyamatos volt az elmúlt 250 évben. A zongoristák ma is vissza tudják vezetni tanáraikat Bachig, billentyűs művei azóta is mindennapi kenyerei a zongoristáknak – még ha sokáig nem is adták elő őket. Ezért lehet Bach zenéje közeli és ismerős számunkra. Meg persze azért, mert Bach zenéje még ma is progresszív, nem fog rajta semmilyen konformizáló törekvés. Fejérvári előadása azt mutatta meg, hogy mennyire élő ez a Bach-hagyomány, és mennyire aktuális a d-moll zongoraverseny világa.

Éppen ezért került nehéz helyzetbe Bruckner ezen a koncerten. Elvileg épp ez a későromantikus zene állna legközelebb a közönséghez, hiszen ezt halljuk leggyakrabban, ez alkotja a mai szimfonikus hangversenyélet gerincét: Bruckner tulajdonképpen a „kortársunk”. A friss és lendületes – meg persze végzetes – Zongoraverseny, valamint a nyugodt és a maga nemében egyszerű Chaconne mellett a 6. szimfónia nehézkes volt, hangos és erőltetett. Egészen más fül kell ugyanis Bachhoz és Brucknerhez, és a Bachon edzett fül, amely hozzászokott a precízen formált hangokhoz és szerkezetekhez, nehezen békél meg azzal a hangtömeggel, amely a 6. szimfóniát alkotja. Mennyire másként szólt ez a Bach-mű azon a 2018-as koncerten, ahol Kurtág Steléje után hangzott el. Talán a zenészeknek is nehéz volt hozzálassulni a Bruckner-darab időfelfogásához, a koncert vége felé már érezhető volt rajtuk a fásultság. A szimfonikus zenekari koncerteken néha jelenik meg egy-egy barokk darab mint vendég, a házigazda pedig általában maga a szimfónia. Elsőre úgy tűnhetett, hogy a nagyzenekari ruhába öltözött chaconne és a zongoraversenyként bemutatkozó csembalóverseny még beleillik ebbe a felállásba. De a csütörtöki koncerten kiderült, hogy ez bizony egy barokk est volt, ahol a későromantikus szimfónia volt a fura vendég.

(Fotók: PFZ, Dékány Zsolt, www.dekany.hu)