Mire a kalandos vasúti utazásnál is kalandosabb lemerült-telefonnal-tájékozódni-ismeretlen-helyen projektem sikerült, a többiek már az ókeresztény stílusú nagyteremben ültek, és hallgatták a metamodern fejlődéséről, illetve irányairól szóló beszélgetést Selyem Zsuzsával és André Ferenccel. A megszólalókat Borda Réka kérdezte, egyszerre a kifejtés, megismertetés igényével (miattunk), másrészt új fogalmi állásfoglalásra ösztönözte őket (a tágabb irodalmi szcéna miatt). Később a kiadói szponzorok által felajánlott kiadványok közül választottunk.

A hely felderítésére (szerencsére) kevés idő állt rendelkezésre, a mosdót egyiptomi köztéri stílusban rendezték be, a fák magasak voltak, a szervezők segítőkészek. A metamodernről szóló beszélgetést követően a résztvevők körül kialakult kör az irodalmi médiumok és az olvasmányélmények sokféleségéről értekezett, a kis túlélők évfolyama pedig (mi) a művészeti tartalmak koronavírus közbeni elérhetőségéről és a korosztályunk mentalitásáról csevegtünk. A két csoport lassan összeért, ekkortájt értekezett meg Hatala Noémi és Kemény Lili.

Sokadik figyelmeztetésre megkezdődött a filmvetítés, amely egy beszélgetéssel zárult. A Hülye fiatalság! nemcsak az SZFE-s eseményekre reflektáló dokumentumfilmként, hanem önálló cselekménnyel rendelkező műként is érdekes volt. Hatala Noémi (rendező), Kemény Lili (szereplő) és Biró Zsombor Aurél (társ-forgatókönyvíró) azt is megvilágították, hányféle művészi hozzáállás és világkép állhat egy produktum mögött. A szabad kérdezést kötetlen beszélgetés követte: nem készültem fel arra, hogy élő konverzációk is lehetnek annyira lebilincselőek, mint a hajnalban megtalált Youtube-videók, így az első nap négyig fennmaradtam (tanács a jövőbelieknek: ne tegyék).

Másnap fél tizenegykor startoltak a műhelyek. A líraműhely a Vida Kamilla-Csete Soma duó zászlaja alatt indult, akik a Késelés-Villával/Késsel sorozatbéli énjükhöz képest meglepően elfogadóak és tapintatosak voltak. A szövegek sokféle lehetőséget rejtettek. Rögtön az első versben felmerült a szociolíra morálfilozófiája (Gödri Dánielnél), majd ezután a vallomásos versek struktúrája a huszonegyedik században (Vigvári Tamásnál), végül a nihilista hungarofuturizmus (Pásztor Máté). A prózások és a(z egy szem) kritikás a pocsék idő és az új helyen alvás ellenére is feldobottnak tűnt. Az étkezés báját – az egész tábor alatt – a vájdling-kübli-lavór hibrid mellett a folyamatos beszélgetés adta.

Délután Csapó Kriszta versei kapcsán kiderült, hogy mi is az a logofília, sor került emellett Lénárt Flóra kortalan korrajzára sakkformátumban és Szamosvári Bence mágikus realista formaversére. Ekkor ért utol az alváshiány átka, ezért a többieket inkább tengermoraj-állapotban hallgattam a másik szobából két álom között.  

A következő program helyszíne a (Kóspallagi Hivatalos) tábortűz volt. A meghívott előadók ezúttal négy magyar irodalmi orgánumot képviseltek: a Nincs online-t Szűcs Anna Emília, az f.21-et Vincze Bence, a Jelenkort Görföl Balázs, az ÉS-t pedig Csuhai István. A beszélgetés a magyar lapok, portálok életére és a pályakezdők lehetőségeire fókuszált. A hirtelen hűlő este hatására pokrócokat és takarókat hoztunk ki, míg a többiek a tábortűz körül ültek, így végre láthattuk, mi történik a „színpadon”. Az esti beszélgetés újfent kötetlen formában folytatódott tovább.

A későn kelő bölcsész-hajnal-turisták másnapi (egyben harmadnapi) líraműhelye a felhők mögé bújó nap alatt, több kávé után startolt. Németh Zsófia testpoétikát mozgató, fényképre írt szövege erős kezdés volt, és Kovács Boglárka élőbeszédszerűen ironikus prózaverse is termékeny konfliktusokra exponált. Az én egyik rossznak tartott szövegemről kiderült, hogy nem rossz, egy jóról pedig, hogy nem jó, fordított nap ígérkezett.

Az ebéd utáni színházi beszéd workshopon Dávid Áron segítségével újfajta értelemben is megtanultuk kifejezni a szövegeinket (és az is kiderült, hogy a kritikaműhelyes Tóth Dorka Berta kimagasló Kemény István-szavaló). A szervezők ezután egy elképzelt liftbe vezettek bennünket, ahol vélt vagy valós irodalmi műveinket kellett egy szakmai és egy pénzügyi szakembernek prezentálni. A legizgalmasabb bemutató egyértelműen Bodor Mesi A konszenzuális kannibalizmus kézikönyve című műve volt, továbbá az is kiderült, hogy Kovács Boglárka írta a tábornaplót.

Este Kiss Tibor Noéval beszélgettünk az új könyvéről, a középgenerációs szerzőkről, az alkotói kiindulópontokról és sok további témáról; a tábor végére a szabad kérdések aránya egy-egy programon belül egyébként is exponenciálisan megnövekedett. Az utolsó este autentikus és megismételhetetlen utolsó-este-hangulatot képviselt: a tábortűz lobogott, az emberek még nyitottabbá váltak, és hajnalban még kártyát is vetettünk.

Másnap hamar el kellett hagyni a szállást, de így is jutott idő elmélkedésekre és kávékra (ellenben elmaradt az utolsó mosogatóknak járó köszönet, örök hála érte), továbbá megszervezni, hogy senki se térjen haza egyedül, és hogy mindenki bekerüljön a Facebook-csoportba. Elköszöntünk a szervezőktől, egymástól és a művészrabló-tanyától, az alkotóénünk kizöldült a közösség vízében.