Pavel Vilikovský esszékisregénye, a Kutya az úton, monológ. Egy nagyigényű elme gondolati hosszútávfutása, melyben jól megfér egymás mellett az eszményített Thomas Bernhard (pontosabban az elbeszélőben róla kialakult kép) kritikája, néhány felvillantott úti élmény, eszmefuttatások a macsóságról (Hemingway, Fitzgerald, Faulkner kapcsán), a kultúrafogyasztók kiveszéséről („Ma több a könyv, mint az olvasó”), a testről, egy-két tiráda a kommunizmusról („Soha nem gondoltam volna, hogy a rezsim bukása után még éveken át dagonyázni fogunk a posványosban.”). És mindezt a maga módján a szlovák (illetve az általában vett) nacionalizmus kritikájával köríti: „a fasizmus, a kommunizmus vagy a demokrácia szlovák kiadását helyesen szlosizmusnak, szlommunizmusnak és szlomokráciának kellene nevezni”. Jobb híján írok nacionalizmust, amelyet ez esetben nem az átpolitizált, szélsőséges értelmében használok, hanem többé-kevésbé a 19. századból ránk maradt ideológiát értem alatta.

A személyes és az absztrakció által eltávolított, általánosabb témák pontos vegyítése hozza létre a szöveg lüktető dinamizmusát – ettől nehezen letehető a kötet, legalábbis amennyiben az olvasó ráérez a ritmusára. A gondolatfolyam többszörösen beágyazott, ám a megképződő vékony narratív száltól néha olyan messze kalandozik a gondolat, hogy szinte megfeledkezünk arról: Iksz egy osztrák kisvárosban van, részint pihenni, részint Bernhard (a saját Bernhardja, az ő Thomas-a) nyomában, máskor Passauban, később Bécsben.

Schwarzachban – az osztrák kisvárosban – megismerkedik Margarethével, az Amerikában élő, osztrák származású, negyvenes éveiben járó nővel, akit már osztrák barátai is amerikaiasan Margie-nak hívnak, de akit Iksz szlovákosan Grétkának szólít. A vele töltött idő a férfiasságra és macsóságra, a testre és testiségre irányítja az elbeszélő figyelmét. Lenyűgöző, ahogy a lehető legszenvtelenebb, szinte objektív fejtegetéseibe személyes megjegyzéseket ékel, így vonva szemlélete tárgyát fanyar iróniába. Például amikor megpaskolja hasát, és idős testét elvirágzott húsnak titulálja. Vagy amikor a macsóság tárgyalásakor felvillantja egyik saját történetét – mintha mindenre volna saját története. „Manapság Amerikában már azt is a hímsovinizmus megnyilvánulásának tekintik, ha egy férfi felsegíti egy nő kabátját. Amikor egyszer az olaszországi Arezzében egy rendezvényen felajánlottam a sarokba szorult amerikai írónőnek a székemet, a lélegzete is elállt. Egy pillanatig nem tudta, mit kezdjen a forró gesztenyével, végül köszönettel visszautasította.”

„Forró gesztenye”. Iksz esszémonológja, ha mégoly világos is, nem ódzkodik attól, hogy egy-egy jól elhelyezett metaforával kizökkentse az olvasót az épphogy megszokott kerékvágásból. „[S]zeretem a gótikus katedrálisokat, azt az áttetsző kiáltást az ég felé.” – mondja a bécsi Stephansdom láttán, amelyről viszont nem sokkal korábban úgy írt: „a fiákerek szoros ölelésében csak egy újabb, nagyobb lovaskocsinak tűnt a turisták fuvarozására”. Ezek a metaforák egyszerre mutatnak rá az asszociációk mentén meglóduló gondolat természetére, ám arra is, hogy Iksz gondolatfolyama művi, abban az értelemben, ahogy egy folyót is szabályoznak.

Mindezeken túl kitüntetett figyelemmel olvastam a magyar vonatkozású élményeket taglaló részleteket. „Mihelyt túlvoltunk az útlevél- és vámellenőrzésen, rátapadtam az ablakra, nehogy lemaradjak az ismeretlen ország egyetlen különlegességéről is. Ám a legnagyobb, s tulajdonképpen az egyetlen különlegesség az volt, hogy Magyarországon semmi sem volt különleges. A sín mellett ugyanazok a nyamvadt mezők húzódtak, ugyanazok a fafészerek álldogáltak csapott vállakkal (…).” De még érdekesebb volt, amikor magunkra ismertem a szlovák jellegzetességekben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy vannak nemzeteken felüli, regionális, közép-kelet-európai sajátosságok: „Nálunk minden szlovák megnevezést a biztonság kedvéért nemzetivel duplázunk, mintha a szlovák megnevezés magában nem lenne elég tiszta, mintha létezne még valamilyen más, nem nemzeti szlovák. Szlovák Nemzeti Bank! Mi nemzeti ezen a bankon, ha még a népviseletes szlovák koronát is szmokingba bújtatott euróra cseréltük?”

Azt csak függelékként, valóban mellékesen jegyzem meg, hogy kissé abszurd élményt nyújtott viszont a szerkesztő elbeszélő fejtegetéseit olvasni az irodalomról, az irodalom intézményrendszeréről egy olyan kiadványban, amelyet mintha nem látott volna szerkesztő. (Különösen abszurd, mikor a strasbourgi Gutenberg-szobor kapcsán ezt olvassuk: „Jó lenne tudni, hogy a szerkesztők patrónusát megtisztelték-e még valahol a világon egy saját szoborral – ha ő nem lett volna, mi sem lennénk. Nemsokára nem is leszünk.”) Ha nem is nagy, de több összeadódó apróság révén ez számottevő hibája a kötetnek: sok sajtóhibát találunk, és főleg a német (egyébként egyáltalán nem nehéz, közszájon forgó) szavakban, Fleisch (hús), Schneewittchen (Hófehérke). Ezek ráadásul a szöveg adott pontjain kulcsszavak. Hasonló – valószínűleg figyelmetlenségből fakadó – hiba, hogy „Áháká” rövidítést kap az Általános Kórház, vagyis az Allgemeines Krankenhaus – amelyet mind németül, mind magyarul AKH-nak kellene rövidíteni.

Egy másik dolog, bár ez számomra inkább furcsaság (vagy talán logikai hiba, ha szigorúbbak vagyunk), hogy míg Iksz a Szlovákiában bevezetett euróról beszél, addig a Passauban bemutatott könyvek ára márkában van. Ezt csak az oldhatná fel, ha olyan könyvekről volna szó, melyek még a ’90-es években jelentek meg németül, ám semmi nem enged erre következtetni, mivel – habár nincsenek pontos dátumok – ahogy silabizál az olvasó, a kisregény idejét jó egy-másfél évtizeddel a bársonyos forradalom utánra teszi, vagyis a kétezres évek közepére.

Ezektől az apró, megítélésem szerint mindenekelőtt szerkesztői hibáktól eltekintve azonban Vilikovský esszéregénye – Garajszki Margit gördülékeny fordításában – lebilincselő, nem mindennapos olvasmány. Irodalmi értékein túl azért is érdemes elolvasni, mert a legjobbkor szolgál kritikus bepillantással a szlovák mindennapokba, közérzetbe, tükröt tartva ezzel Közép-Kelet-Európának.