Andreas Maier tizenegy kötetesre tervezte az Ortsumgehung című könysorozatát. A címadás apropóját a B3-as út megépítése adta, amely az ő kisvárosát, Friedberget veszi körül. „Én és a haza. Ez örök téma” – írja Maier.[1] „Frankfurtból származom, nem, nem igaz, Wetterauból származom, de ezt szinte senki sem ismeri. Mi itt másképp beszélünk, mint Frankfurtban. Ha kimondjuk azt a szót, hogy »Wetterau«, akkor azt szinte senki sem érti.”[2] A sorozat első kötete 2010-ben jelent meg, Das Zimmer címmel, egészen szép sikert aratva. A megjelenés alkalmából Ina Hartwig „haza-gépezetről” beszélt. „Mindegy, hogy ez a könyv […] valóban regény (vagyis lezárt egység, vagy csak egy regénysorozat kezdete […]), egyvalami biztos: a szerző azonos az én-elbeszélővel. Mert az nyilvánvaló, hogy ez Andreas Maier története, aki [az egyik] legmegszállottabb Heimatdichterünk.”[3] (A szó magyarul nehezen adható vissza, a jelentését leginkább talán a „szülőföld-költészet”-tel közelíthetnénk meg. Németországban a „Heimatkunst” és a „Heimatdichtung” a 19. század végén formálódott igazi mozgalommá. Ekkor a naturalizmus lélektelen „miliő-művészetével” próbáltak szembeállítani egy érzelmeket tartalmazó „poétikai realizmust”. A mozgalom belefutott a „Blut und Boden” ideológiába. Az ebből adódó trauma pedig csak a hetvenes évek óta kezdett mérséklődni.)[4]

Az Andreas Maier által beharangozott könyvsorozatnak ez a nyolcadik kötete, és ez – első megközelítésben legalábbis úgy tűnik – elhagyja a fentiekben kijelölt értelmezési keretet. A regény ugyanis az utazásokról szól: nyolcévesen szüleivel a dél-tiroli Brixenbe utazik, tizenhárom évesen Athénba megy, ahol már sokat iszik. Aztán tizenhat évesen jön egy autóstoppos kirándulás Biarritzba. Majd egy Astrid nevű barátnőjének fényképeit nézegeti, amelyeket az Bangkokban készített. Az utazások sora pedig Weimarban végződik, a nácikkal való találkozással. Miért ne gondolhatnánk, hogy itt a hazától, az otthontól való elszakadásról van szó: az on the road boldog felszabadulás-érzéséről? Ám ne siessünk ennyire: egyelőre csak azt rögzítsük, hogy az utazások mindig az önkeresésről is szólnak.

De már a Die Universität című regénye (Suhrkamp Verlag, 2018.) óta tudjuk, hogy az önkeresés a hallatlan magány körülményei között megy végbe.[5] „Hallatlannak” azt a magányt nevezem, amikor a szó szigorú értelmében nincs kivel beszélni. (A kilencvenes évek közepén járunk, még nincs mobil-kommunikáció. De a kérdés akkor is megmaradna: kivel is beszéljünk?) Ez a „hallatlan” magány mindenesetre ellentmond a „haza” egész koncepciójának. A Die Universitätben az én-elbeszélő elindul Dél-Tirolba, Friedbergből fölkerekedve eljut a frankfurti főpályaudvarig. És ott mit csinál? Vesz magának egy sört, leül egy padra, elkezd gondolkodni, magával beszélget. A benne megszólaló hang ezt mondja: „És most itt ülsz. Én elmondom neked az igazságot! Te már tegnap, az elhatározásodkor is tudtad, hogy nem fogsz elutazni Olaszországba. De ezt nem vallottad be magadnak. Minden cselekedetedet ez a tudat kísérte. Na, ilyenek a te nagy elhatározásaid! Döntened kellene, és el kellene indulnod. Már bent áll a vonatod, de te mit csinálsz? Menetjegy nélkül üldögélsz egy padon, és iszogatod a sörödet.” S ekkor eszébe jutott egy lány, aki nagyon tetszett neki, és aki Butzbachban egy könyvkereskedésben dolgozik. Vett tehát egy jegyet, és elindult visszafelé (Friedbergen át, és azon túl). Az utazás itt csak belső történést jelent (és meg sem valósul).

Recenziójában Ina Hartwig ezt írta a Das Zimmer című könyvről: „Ezt a könyvet folytatni kell, nem azért, mert annyira jó […], hanem azért, mert néhány dologra csak utal, aminek a folytatására feltétlenül kíváncsiak vagyunk.”[6] Feltétlenül tudni szeretnénk, hogy a szerző hogyan is gondolkodik az utazásokról. Most valóságos utazásokról van szó, van elindulás, megérkezés és visszatérés. És a szerző számára (talán meglepő módon) nem a látnivalók a fontosak, hanem a magány folytatódása, annak átemelése új körülmények közé. Mintha a szerző csak azért utazna, hogy a magányának „természetes” körülményeket teremtsen. Egy idegen világban mindenki egyedül van, és ez a lehető legtermészetesebb. És ennek az egyedüllétnek az életformabeli megjelenése az ivászat. Maier szeret „egzisztencialista-magányos ivászatról” beszélni; és egy helyen azt mondja, hogy a németek (és nem a frankfurtiak vagy wetterauiak) így isznak – és ezt szembeállítja az oroszok kollegiális italozásával.[7] A kiskamasz Athénban van: „Amikor újra elmentem a földszinten lévő bár előtt, amely egy kisebb teremben helyezkedett el, amely a folyosóra és a recepcióra nézett (a hotelbe vagy a főbejáraton, vagy a báron keresztül lehetett bejutni), hirtelen eszembe jutott, hogy akár be is ülhetnék. Szomjas is voltam a forró délután miatt.” Az utazás mint kószálás, tétovaság; az én-elbeszélő általában nem gondol semmire, nincsenek tervei: „a következő órák úgyis előreláthatatlan dolgokat hoznak magukkal”. Nem vár semmit, és ezért nem is nyitott az élményekre, a találkozásokra és a beszélgetésekre. Leginkább azzal van elfoglalva, hogy kiigazodjon a maga kis mikrovilágában, kiismerje magát a hotelban, elboldoguljon az élelmiszerboltban, megtalálja a sétálóutcát, és újra és újra a bárokat. Talán az utazások egész történetét el lehetne mesélni úgy, hogy a szerző az otthoni népszerű italról, az almaborról (Äppelwoi) áttér a távoli és egzotikus italokra; ezeket így hívják: Ouzo, Ricard, Whisky. És mindenütt csak folyik és folyik az alkohol. Amikor Markus Clauer azt mondja, a könyv arról szól, hogy „világundor és nincs almabor”, akkor nagyon fontos dologra tapint rá: a világundor a magány, külföldön pedig az almabor helyébe más italok kerülnek. (És most szeretném megemlíteni, hogy a regénynek van egy mozzanata, amely nem illeszkedik sem a kontextusba, sem a hangulatába [a világundor ellenére sem]: ez a tervezett öngyilkosság, annak halogatása, majd „végleges” elhalasztása.)

Most nézzük még egyszer a fejezeteket: sokfelé jártunk, aztán az utolsó előtti fejezetben egy Astrid nevű lány a Bangkokról készült képeit mutatja meg. Az utazás itt új jelentést kap: fikcionalizálódik. „[A lány] valóban azokat a benyomásokat szeretné átadni nekem, amelyeket ő is átélt. Mintha én az ő utazását […] ugyanazon az impresszionisztikus módon, a fotókon keresztül még egyszer post festum átélhetném.” A képek az utazást helyettesíthetik, de semmiféle megélt tartalmat nem tudnak közvetíteni: a kimondott „szép”, „jaj de szép” üres marad; mert ez nem lehet a világundor kifejezése. Az utolsó fejezetben pedig Weimarban vagyunk, egy felolvasás előtti órákban. Weimar ekkor Európa Kulturális Fővárosa (1999-ben viselte a címet), és a világundor egyszer csak külső megjelenést kap: Weimar a turistaüzem célpontja lesz, nem a nevezetességek lesznek fontosak, hanem a sörkertek, a sörkertekben való üldögélés. Mint kulturális „tevékenység”. És itt fölbukkannak a neonácik, jönnek, elvegyülnek, mutatják, hogy ők is vannak, hogy itt vannak. „A körös-körül ülőkön nem lehetett látni, hogy valóban észlelték-e a nácik jelenlétét vagy sem. Inkább az lehetett az ember érzése, hogy egyszerűen átnéztek az itt mászkálókon […].” És bár egy sörkertben vagyunk, az ivászat most már nem segít.

Utaztunk. Utaztunk? Mindenesetre elindultunk és visszatértünk. És az igazi világundorral a visszatérésünk után találkoztunk. Ez Heimatdichtung lenne? Inkább talán mindennemű Heimatdichtung alapvető kritikája.[8] Ina Hartwig recenziójának címe elárulja a lényeget: ez csak egy gépezet.