Pécs, Apáca utca 8., a Baranya Megyei Könyvtár bejárata. Ruhatár, köszönök, „Anyuhoz jöttem”, s már szaladok is tovább. Azaz szaladnék – mert utánam szól a ruhatáros: no de ki az az „Anyu”? Elmondom. Legközelebb már nem szólt utánam, hanem mehettem tovább.

Idén negyvenéves a pécsi Csorba Győző Könyvtár Zeneműtára. E negyven év alatt többféleképpen hívták, én a „Baranya Megyei Könyvtár Zeneműtára”-ként (továbbá házi használatban: „Fonotéka” néven) ismertem meg azt a helyet, ahol édesanyám dolgozott, a Zeneműtár osztályvezetőjeként. A szerkesztők a Zeneműtár jubileuma alkalmából kértek tőlem cikket, ami nagyon megtisztelő – azonban nem tudok „cikket” írni a „Zeneműtár”-ról. Mind a riporteri, mind pedig a történészi távolságtartás lehetetlen számomra ebben az esetben. (Aki a tényszerű beszámolókat jobban kedveli, azt örömmel irányítom tovább a Zeneműtár honlapjára, és különösen ajánlom figyelmébe a 40 éves évforduló alkalmából összeállított kiállítás videó-változatát. A kiállítás a Tudásközpont épületében most már személyesen is megtekinthető.)

Az 1981-ben nyílt első, „régi” Zeneműtárat csak fényképen láttam, nem ismerem. A tíz évvel ezelőtti jubileum alkalmával így foglalták össze az illetékesek: „1981-ben egy barátságos, 12 fő zenehallgatására berendezett fonotékánk volt, hozzácsatlakozó kis hanglemez- és kottaraktárral a régi épületben. A látogatók hallgathattak a hanglemezen kívül műsoros hangkazettát és rádiót. Kölcsönzés itt nem volt, a zenei könyvek el se fértek volna. Sok iskolai csoportot fogadtunk, zenei foglalkozásokat tartottunk.”

Kottapapucsok az Apáca utcai épületben

Persze ma már az a Zeneműtár sincs meg, legalábbis nem ott van, ahol én először megismertem. A Megyei Könyvtár épülete az 1980-as évek közepén több fázisban bővült, ennek köszönhetően alakult ki gyermekkorom egyik élettere: az Apáca utcai könyvtárépület második emeletén lévő Zeneműtár. Mindenre emlékszem (legalábbis ezzel áltatom magam): az emeletre vezető lépcső után jobbra fordulok, majd a bal oldalt nyíló ajtón belépek. Balra a könyvtáros asztala, háta mögött a szaktájékoztató polc, körülötte cédulakatalógusokat rejtő szekrények. Jobb oldalt könyvespolc, szemben kották, az állomány védelme érdekében egységes kemény borítóba kötve. A jobb oldalon nyíló ajtó egy csendesebb terembe, a zenehallgató pultokhoz vezet. Asztalok, négyesével csoportosítva, rajtuk egy-egy készülék, amellyel ki lehet választani, hogy melyik csatornát hallgatja az ember. A terem falai mentén kották, a terem végében a lemezjátszókat, magnókat, CD-lejátszókat rejtő pult. Ott már hanglemezek is vannak a falnál, s még egy ajtóval hátrébb a hangfelvétel-raktár: CD-k sűrűn polcozva, alattuk az albumban kiadott hanglemez-sorozatok (Bartók-összkiadás, Brahms összes kamaraműve, Haydn zongoraszonátái, többféle komplett Ring… stb.). A polcok végeláthatatlan sora folytatódott az irodákban is (kották, hanglemezek, lexikonok, műjegyzékek), de ezeket nem írom le, hiszen ide csak a „bennfentesek” járhattak be. Vizuális a memóriám, a mai napig tudom, hogy mi hol volt (szó szerint: tudom, hogy egy-egy számomra fontos kottának, könyvnek, hanglemeznek vagy CD-nek melyik polcon merre volt a helye). Ez az ismeret nem csupán ismeret, de életre szóló élmény. Részben ennek a Zeneműtárnak köszönhetem, hogy az lettem, aki. Ennek tudható be az, hogy bármilyen könyvtárban járok itthon vagy külföldön, otthonosan mozgok, jól érzem magam. (A világ legjobb helye a könyvtár.)

Miből áll egy zenei gyűjtemény? A válasz egyszerűnek tűnhet. A gyűjtemény: kották, könyvek, folyóiratok, hanglemezek és kazetták, CD-k és DVD-k; a könyvtár gyűjtőkörének megfelelően a helytörténeti vonatkozású dokumentumok gyűjtése szisztematikusan, a teljesség igényével zajlik. Ám egy zenei gyűjtemény valójában ennél sokkal több mindenből áll: a gyűjteményből, annak kezelőiből és használóiból. Ez a három – ideális esetben – elválaszthatatlan egységet alkot.

Zenehallgatás az Apáca utcai épületben

Annyira azért nem voltam benne a Zeneműtár vérkeringésében, hogy minden egyes ott dolgozó munkatársra név szerint emlékezzek – ez az én hibám. Ezért nem szeretnék név szerint emlegetni senkit, nehogy valakit is kifelejtsek. De a mai napig hálás vagyok minden ott dolgozó könyvtárosnak, mert rengeteget tanulhattam tőlük. Sajnos többen is vannak köztük, akik már nem olvashatják ezeket a sorokat. A könyvtárosok sokkal több tevékenységet végeznek, mint amit a „könyv-táros” szó sejtet: gyűjteményt építenek és dolgoznak fel a folyamatosan változó szakmai és informatikai körülményekhez újra és újra igazodva, különös figyelemmel gyűjtik a helytörténeti vonatkozású dokumentumokat, de ők teszik fel a hanglemezt a lejátszóra, válaszolnak az olvasó – gyakran igen bonyolult – kérdéseire, szakirodalmat ajánlanak a dolgozatírónak, s ma már rendezvényszervezőként is működnek. A Zeneműtár „fénykora” létszám tekintetében alighanem az 1980-as évek végén lehetett, amikor 10 fő dolgozott az osztályon (köztük egy hangtechnikus), ez azonban a rendszerváltás után előbb csak rohamosan, később tragikusan csökkenni kezdett: 8, 5, majd már csak 2 és fél státusz. Csoda, hogy nem fogyott el a Zeneműtár.

A könyvtáros a híd a gyűjtemény és a felhasználó között, nélkülözhetetlen. Bevallom, a mai napig idegenkedem kissé a könyvtárakban itt-ott felbukkanó önkiszolgáló rendszerektől. Számomra a könyvtáros olyan tudással rendelkező ember, aki azért van a posztján, hogy a tudását megossza, hogy kérdezni lehessen tőle. Egy jó könyvtáros vagy tud válaszolni a kérdésre, vagy tudja, hogy hol nézzen utána, és utánanéz. S egy jó könyvtáros valóban kapcsolatot teremt a gyűjtemény és a felhasználó között. Van olyan könyvtáros, aki szerint az a legjobb könyvtár, amelyikben nincs olvasó, s minden könyv a helyén van. Az igazi könyvtáros viszont szereti az olvasót, és a munkáját úgy végzi, hogy az olvasó jól érezze magát a könyvtárban.

Fotó a kiállításról (1)

S kik a használók? A mindenkori pécsi zeneélet, zenekedvelők, mindenki, aki csak bement a Zeneműtárba, vagy részt vett a Zeneműtár valamely rendezvényén, koncerten, kiállításon, nyilvános beszélgetésen. Sok olvasóra emlékszem: lemezgyűjtő, helytörténész, zeneszerző, operaénekes, énektanár, zenetanuló diák, zenekari művész, zeneiskolai tanár, rendőrtiszt, orvos, tanár és diák, hajléktalan vagy éppen mentális betegségtől szenvedő ember… A Zeneműtár egykori látogatói között nemzetközi hírű zeneszerző éppúgy megtalálható, mint olyan pécsi diák, akiből később zeneakadémiai tanár lett. A sor hosszan folytatható. Mind megtalálták, amit kerestek – vagy ha nem, akkor feldiktálták a könyvtárosnak, aki felírta a kockás „dezideráta”-füzetbe, s lehetőség esetén beszerezte.

Apropó, a gyarapítás. Gyerekként csak élvezője voltam a gyűjtemény gyarapodásának. Nagyjából 7-8 éves lehettem, amikor édesanyám megvette a Zeneműtárnak Wagner Nibelung-tetralógiájának 7 VHS kazettán kiadott felvételét (Metropolitan Opera, James Levine vezényletével). Értelemszerűen őt is érdekelte. No de hogy nézze meg otthon, ha ott van körülötte a két gyermeke, akik közül az egyik még éppen csak kisiskolás? Zseniális megoldást választott: estéről estére haladva egy-egy jelenetet néztünk meg együtt, előtte meseként elmagyarázta nekem a történetet, zongorán megmutatta a vezérmotívumokat. A Ringben van minden, ami egy kisfiú érdeklődését felkeltheti: kard, sárkány, óriás, törpe… A harmadik opera, a Siegfried utolsó felvonásáig jutottunk. Én 8 éves koromra Wagner-rajongó lettem, édesanyám pedig meg tudta nézni a Zeneműtár újonnan szerzett videókazettáit – ami azért is fontos volt, hogy szükség esetén tudjon róla mesélni az érdeklődő olvasónak.

Fotó a kiállításról (2)

Később, zeneakadémistaként már segíthettem is a gyűjteménygyarapításban. A budapesti lemez- és kottaboltokat járva gyűjtöttem az információt az újdonságokról, s amiről a pécsi Zeneműtár munkatársai úgy gondolták, hogy lenne iránta érdeklődés, azt megvették. Időnként alkalom adódott nagyobb léptékű gyarapításra is, ilyenkor nemcsak új tételekkel (értékes kotta- és lemez-összkiadásokkal, külföldi könnyűzenei albumokkal, könyvekkel) bővült a gyűjtemény, hanem adott esetben a már elhasznált példányok helyett újakat vásároltak, vagy éppen ugyanazt a felvételt beszerezték modern hordozón. Így a fentebb említett Wagner-előadás 7 DVD-s kiadása is a gyűjtemény része lett.

Nem titkolom: zenetudományi érdeklődésem nagyon szorosan kapcsolódik a zeneműtári élményeimhez. Gyerekkoromban ugyanis még a Zeneműtár kezelésében volt a Pécsi Hangtár elnevezésű alapítvány, amelyet 1988-ban hozott létre Bajnai Klára és Marton Gyula a korai magyar hangfelvétel-történet feldolgozásának érdekében. A Pécsi Hangtár Alapítvánnyal kapcsolatos munkákról, kiállításokról és kiadványokról többen beszámoltak már, én itt csak annyit említenék meg, hogy a már említett létszámleépítés lehetetlenné tette a napi közgyűjteményi feladatokon túli kutatómunkát. Bár a Pécsi Hangtár Alapítvány később megszűnt (a lemezgyűjtemény az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárához csatlakozott), de az alapítvány kapcsán került a pécsi Zeneműtárba 1995-ben Tiszay Andor színháztörténeti ritkaságokat és mintegy 3000 archív hanglemezt tartalmazó magángyűjteménye. E gyűjtemény ma is a Zeneműtár részeként várja az érdeklődő kutatókat – immár a Tudásközpontban.

A Tiszay Andor Emlékszoba a Tudásközpontban

Az Európa Kulturális Fővárosa projekt, valamint annak részeként a Tudásközpont nevű új könyvtárépület a legjobb pillanatban érkezett a Megyei Könyvtár történetében. A megyei és városi könyvtárak összevonásával létrejött a Csorba Győző Könyvtár, amely a Pécsi Tudományegyetem Könyvtárával együtt birtokba vehette az újonnan felépült, látványos épületet. Az új könyvtárépülettel kapcsolatos első két élményem felejthetetlen maradt. Az első: már beköltözött a könyvtár állománya, de még nem volt látogatható az intézmény. Egy hétvégén, amikor Pécsett voltam, édesanyámmal együtt odamentünk, hogy megnézhessem az új épületet. A biztonsági őrök – feladatukat lelkiismeretesen végezve – nem engedtek be minket. Talán először fordult elő velem, hogy nem mehettem be „a könyvtárba”. A második: később, még mindig a hivatalos megnyitó előtt, egy kiállítást rendeztek a Tudásközpontban, melynek lebontása miatt ünnepnapon kellett bemenni néhány könyvtárosnak dolgozni. Kevés volt a segítő kéz, és én éppen Pécsett voltam. Édesanyám ismét elvitt magával. Ekkor már beengedtek. Sokat beszélgettünk akkoriban édesanyámmal az új épületről: vajon hogy fogják fogadni az olvasók az új, nagy és modern tereket, a sok emeletet. Emlékszem, azt mondtam, hogy a gyűjtemény ugyanaz, a könyvtárosok is ugyanazok, s végső soron a könyvtárosokon múlik, hogy barátságos lesz-e az épület, vagy sem. Őszintén mondhatom: barátságos lett.

S most is az, pedig édesanyám már több éve nyugdíjas (s mint lelkiismeretes könyvtáros, azóta is önkéntesként segít a Zeneműtárban). A megkezdett munkát Kovácsné Sorossy Csilla folytatja, a pécsi zenekedvelők és a zenei könyvtáros szakma örömére. Az új épületben már elektromos zongora használatára is van lehetőség, a zenehallgatást számítógép-használat egészíti ki, sőt kutatószobát is kialakítottak. Újfajta terek adnak lehetőséget kamarakiállítások megrendezésére, ilyen a most látható jubileumi kiállítás is. Kívánom, hogy még sok szép kerek évfordulót ünnepelhessen a Zeneműtár!

Utóirat: miközben e cikk első verzióját írtam, kaptam egy levelet a Zeneműtár egyik munkatársától, aki éppen egy archív lemez analitikus feldolgozásával küzd, s kérdezett valamit ez ügyben. Csoda, hogy képtelen vagyok objektív cikket írni…?

Bélyegkép: A könyvtár egykori, Apáca utcai épülete (Köszönjük a Zeneműtárnak, hogy a képeket a rendelkezésünkre bocsátotta!)