George Orwell alapműve, az 1949-ben, a hidegháború kezdetén kiadott 1984 annak idején kifejezetten a sztálini totalitárius diktatúrára reflektált, disztópiaként annak rémképét vetítette előre, hogy Kelet-Közép-Európa után az elnyomó rendszer Nyugaton is kiépülhet, ha Sztálint nem állítják meg a szövetségesek. A paranoid diktátor gyanakvását, általános bizalmatlanságát az egész társadalomra ráragasztotta. Félelem és szorongás határozta meg a közhangulatot, hiszen a „fekete autó”, azaz a politikai rendőrség bárkiért, bármelyik pillanatban eljöhetett, kiváltképp, ha a hatalom útjában állt az illető, vagy valami miatt lekötelezettjévé akarta tenni az egyént. Sztálin 1953-as halálával a paranoid diktatúra némileg enyhült, 1991-ben pedig maga a Szovjetunió is felbomlott, ám ma Orwell disztópiája kezd valósággá válni abban az értelemben, hogy a kínai kommunista diktatúra is a digitális technika eszközeit (így az okostelefonokat) használja fel az egyén megfigyelésére, szabadságának megnyirbálására (lásd a pontrendszert, amelyben az állampolgár rendszerhűségét jutalmazzák, hűtlenségét a jegyvásárlás, így az utazás korlátozásával büntetik). A mai Oroszország sem jó irányba tart, elég csak Alekszej Anatoljevics Navalnij ellenzéki politikus közelmúltbeli bebörtönzésére és egészségi állapotának drasztikus romlására gondolni. Éppen ezért is minden korábbinál fontosabb Ilja Hrzsanovszkij, orosz filmrendező grandiózus projektje, a több filmet, sorozatot és videóinstallációt eredményező DAU. Első része, a DAU. Natasa tökéletes természetrajza a totális diktatúrának, amelynek visszatérésével fenyeget, s közben rengeteg problémát, etikai kérdést felvet.

A DAU. Natasa, illetve maga a projekt nem teljes mértékben egyedülálló jelenség, hasonlót már csinált Philip Zimbardo, amerikai pszichológus, aki a hírhedt stanfordi börtönkísérletet szervezte meg 1971 augusztusában, amelyet le kellett állítani, mert a résztvevők – az önkéntes rabok és börtönőrök – megvadultak, és egymás testi épségét is veszélyeztetni kezdték. Zimbardo kísérletének, még ha meg is hamisították, tanulsága az volt, hogy ilyen zárt szituációban, bizonyos szerepeket hosszú ideig eljátszva az ember személyisége megváltozhat, pontosabban olyannyira azonosulhat az egyén a felvett identitással, hogy elfojtott érzelmek törhetnek fel belőle, viselkedése radikálisan átalakulhat. A DAU is hasonló projekt, amely eredetileg Lev Davidovics Landau, a Sztálin-ellenes röpiratáért bebörtönzött szovjet fizikus életét dolgozta volna fel a diktatúrával összefüggésben, különös tekintettel Landau meglehetősen szabados szexuális életére, azonban az addig egyfilmes Hrzsanovszkij rájött, hogy sokkal több rejlik ebben a történetben, a diktatúra természetrajzát készíthetné el a fizikus munkahelyének, a moszkvai Szovjet Tudományos Akadémia Fizikai Intézetének rekonstruálásával (maga a DAU is Lev Landau becenevéből ered).

Valójában a DAU. Natasa, a tulajdonképpeni filmsorozat első, Magyarországon is bemutatott részének keletkezéstörténete izgalmasabb, mint maga a film, jóllehet a 2020-as Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjjal ismerték el. A felszínen, első megtekintésre ugyanis a Natasa túlnyújtott, feleslegesen sok expozíciót tartalmazó dokumentarista film benyomását kelti. A főhősnő, a címszereplő az említett moszkvai intézet kantinjában dolgozik Olgával, és mindketten rendszeresen lerészegednek esténként, nemegyszer külföldi tudósokkal együtt, akikkel szexuális kapcsolatot is létesítenek. Ilja Hrzsanovszkij művének első fele ezt, illetve a Natasa és Olga közötti hierarchikus kapcsolatot hivatott bemutatni, amelyet a főhősnő egyik megmagyarázhatatlan kifakadása tör meg a játékidő felénél. Ezt követően másnap eljön érte a politikai rendőrség, és egy rendkívül felkavaró, megalázó kihallgatás során együttműködésre kényszeríti. A vád: szexuális közösülés egy külföldi tudóssal, ami a Szovjetunióban tilos. A szabadulás záloga: jelentések írása, együttműködés az NKVD-vel.

Ezt a történetet nyilvánvalóan sokszor feldolgozták már a múltban, számos játékfilmben jött a fekete autó, és vitte el kínvallatásra a vélt bűnöst, kiszemelt áldozatot, csak magyar viszonylatban számos alkotást lehetne felsorakoztatni a témában (A tanú, A ménesgazda, Akik maradtak stb.). Az egyik nagy probléma tehát az a DAU. Natasával, hogy nem tűnik különösebben eredetinek, és a projekt háttértörténetének ismerete nélkül a néző értetlenül állhat az előtt, miért ennyire túlnyújtott a felvezető rész, amelyben emberpróbáló módon szinte semmiről sem szól a cselekmény: emberek beszélgetnek, nevetgélnek, az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására egyre obszcénebb megnyilvánulásaik vannak, valamint annak rendje és módja szerint eljutnak a szexuális együttlétig is, amelyet Jürgen Jürges operatőr kamerája kendőzetlenül, naturalista formában mutat be, már-már a pornográfiát is kimeríti az egyik jelenet. A dialógusok életszerűnek tűnnek, így parttalanok, akár egy szimpla kocsmai baráti beszélgetés, összejövetel során, amikor nincs különösebb célja a diskurzusnak. Éppen ezért a DAU. Natasa első fele kifejezetten unalmas, sőt frusztráló lehet a befogadó számára, mert nem történik semmi a triviális és inkább valóságshow-ba illő jelenettengerben.

A közel egyórás kihallgatási szekvenciában, a film második felében válik összeszedettebbé, feszesebbé, így izgalmasabbá a cselekmény, ám az ottani megaláztatások is túlzásnak tetszenek, bár nem elképzelhetetlen, hogy a hírhedten szadista politikai rendőrség ilyesfajta testi-lelki kínzásokat is alkalmazott. Az itt zajló dialógusok Natasa és a vallató rendőrtiszt, Azsippo között természetességükben is rendkívül feszültek, a jól megírtság benyomását keltik (holott nem volt klasszikus forgatókönyv), és higgadtságukban is felkavarók. Vlagyimir Azsippo akár profi színész is lehetne, olyannyira jól játssza a zsarnokságot képviselő figurát, aki egyszerre paternalista és kegyetlen, azaz felmutatja a jutalmat, majd azt is, hogy mi jár az ellenszegülésért. Az általa végzett szadista rítus pontosan írja le a diktatúra működésének módját, történelmi ismereteinkkel tökéletes összhangban van, amit művel. Natasát először étellel, itallal, majd cigarettával kínálja az irodájában, még kedves is hozzá, majd átviszi egy cellába, ahol ismerteti vele, hogy itt tartják azokat, akik ellenszegülnek: nem hagyják aludni őket, bár ágy amúgy sincs a helyiségben.

A tiszt már-már zseniálisan kegyetlen, szinte szó szerint egyik kezével jutalmaz („gondoskodó atya”), a másik kezével keményen büntet, pofonokat oszt már azért is, amit Natasa el sem követett. A nő pedig tipikus kollaboráló átlagembernek bizonyul, akit a rezsim módszeresen elszigetel társaitól, így csak akkor lázad önkéntelenül, amikor már saját testi, sőt női mivoltában alázza meg a nála magasabb, erősebb férfi rendőr. Egyébként pusztán a jelenetet látva az lehet a benyomása a nézőnek, hogy Stockholm-szindróma alakul ki Natasában kínzója irányába, és elfogadja a szabadságnélküliséget, amennyiben nem bántalmazzák tovább, hanem együttműködéséért jutalmazzák. Azaz a hűvös, higgadt beszélgetés a pofozáshoz és megalázáshoz képest a diktatúrában kedvességnek tetszik. Ez lehet a válasz a kérdésre, hogy ha egy kis számú zsarnoki elit uralkodik a többségi társadalmon, akkor miért is nem lázad fel a többség az elnyomó kisebbség ellen. A diktatúra kegyetlen és kifinomult módszereit ábrázolja a DAU. Natasa elképesztő hitelességgel és pontossággal egy dokumentarista stílusú, ijesztően valósághű jelenetsorban, amely a besúgás és az elnyomás alatti paranoid közhangulatot is kiválóan megragadja: elég egy gonosz, kicsinyes hétköznapi konfliktusból fakadó vád (a részeg Olga fecsegi el, hogy Natasa leitatta, és hogy felettese szexuális kapcsolatot létesített egy francia tudóssal), és bárkit elvihetnek, valamint nem lehet tudni, hogy ki a beépített, ki a besúgó (ebben az esetben is csak sejteni lehet, hogy Olgán keresztül valaki jelentett).

A csavar pedig itt jön: ez a film nem valósághű, hanem maga a valóság, amelyet Ilja Hrzsanovszkij és több száz főből álló stábja teremtett meg az ukrajnai Harkovban a 2000-es években. Az alkotó és társai valóban hermetikusan elzárták a külvilágtól a forgatási területet, amelyet nem is lehet, nem is volt szabad így nevezni, mivel Jürgen Jürges operatőr csak megfigyelt eseményeket, amelyeket a térből és időből kiszakított, de klasszikus forgatás nem volt. Az ötvenes éveket idéző helyszínen zajlottak az események, így több mint 700 órányi anyag keletkezett a kétéves kísérlet során. Hrzsanovszkij és csapata az utcáról toboroztak embereket, a résztvevők nagy része nem profi színész, „játékuk” nem játék, hanem a rendező mint intézetigazgató és zsarnok által lefektetett szigorú szabályok szerinti élet (a beszámolók szerint aki nem viselkedett autentikusan, azt megbüntették, megbírságolták vagy egy idő után kirúgták). A filmben feltűnő tudósok valódi tudósok, a felvállalt szerepeket pedig Natalia Berezsnaja és Olga Skabarnja, a két főszereplő nő sem eljátszották. Natasa, avagy Berezsnaja kifakadása a cselekmény közepén valódi, tényleg elege lett, viszont kontextus nélkül nem annyira érthető, hogy miről és kiről beszél. A projekt háttértörténetének ismeretében már érthető, hogy az „intézet igazgatójától”, vagyis a rendezőtől és a kegyetlen „forgatási” körülményektől sokallt be. A vallatási jelenet alapján pedig még több aggálya lehet a nézőnek, hiszen ha tisztában vagyunk a DAU természetével, akkor tudjuk, hogy az nem eljátszott, pontosabban nem megrendezett, hanem a „játékszabályok”-ból következik. Ám akárhogy is, határsértő, kimeríti a szexuális zaklatást is, és súlyos etikai kérdéseket vet fel.

„Bizonyos értelemben félelmetes volt, bizonyos értelemben zsarnoki. Féltünk, szerettünk, kapcsolataink voltak. Nem forgatókönyv alapján dolgoztunk; ez volt az életünk” – nyilatkozta a Varietynek az Olgát játszó Skabarnja. Persze csatlakozni és távozni is önként lehetett, így Ilja Hrzsanovszkij a vele készült interjúkban ennek megfelelően „mosta kezeit”. Az kétségtelen, hogy egyedülállót alkotott, és ezzel a módszerrel minden korábbinál hitelesebb képet nyújtott az ötvenes évek sztálinizmusáról, az elnyomás, az erőszak, a szexualitás és a testi élvezetek szoros kapcsolatáról. Ám fontos kérdés, hogy szabad-e követni ezt, meg lehet-e alázni embereket ilyen módon annak érdekében, hogy műalkotás szülessen.