Nem lenne helyes és arányos, ha Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) velencei tartózkodását csupán azért tartanám említésre méltónak, mert Tiziano alkotásai mély benyomást tettek rá, és ezek nyomán saját művészi küldetésén is elgondolkozott.[1] Ugyan a városban ő mint turista járt-kelt, ez nem azt jelentette, hogy zenei értelemben lustálkodott volna. Otthonról már olyan hosszú ideje nem kapott hírt, hogy a folyamatos aggodalmak elől a zongorázásba és a komponálásba menekült.

„Egyetlen vigaszom, hogy találtam egy szobát, amelyikben egy zongora is volt. Mindenemmel a komponálás felé fordultam tehát, és nagyon szorgalmasan dolgoztam. Az Énekes Akadémiának írt új korállal[2] elkészültem, egy másik pedig már megvan a fejemben.[3] Készen vagyok egy új dallal tenor szólamra,[4] és egy Dal szöveg nélküllel.[5] Remélem, hamarosan összeáll a nyitány,[6] ahogy egy nagyszabású latin egyházi zeneművem, amelyet már az előző évben Angliában fölvázoltam, a Non nobis Domine[7] is már majdnem kész.”

Karl Begas: Carl Friedrich Zelter
(a festményről készült fénynyomat)

Ezeknek a műveknek a jelentős része a Kalahári sivatagban is készülhetett volna, Velence zeneéletéhez ugyanis semmi közük. Franz Hausertől, egyik bécsi ismerősétől kölcsönkapta Luther énekeinek egy gyűjteményét.[8] Úgy tervezte, több szöveget megzenésít majd belőle. A tervezetet elküldte tanárának, Carl Friedrich Zelternek, akitől ráadásul konkrét kompozíciós segítséget, véleményezést kért:

„Kérem, írja meg a véleményét a tervemről, hogy megfelelőnek tartja-e, ha a dallamot mindenütt meghagyom, de magamat ahhoz nem kötöm. És például ha a „Vom Himmel hoch” első versét teljesen szabadon kezelem, úgy, mint egy nagy kórust?”[9]

Nem véletlen, hogy a lutheri dallamok földolgozásával kapcsolatban éppen Zelter véleményét kérte ki. A családtagok mellett ő volt ugyanis az, akinek a Bach-tiszteletet köszönhette. Zelter is rengeteget tett azért, hogy az „idős Bach” muzsikája többekhez eljusson, hiszen ahogyan Abraham Mendelssohn írja fiának:

„Forkel és őközötte keveset beszéltek Bachról, és ha igen, akkor is szinte kizárólag a Wohltemperiertes Klavierról. Először benne ragyogott föl Bach igazi fénye, azokon a műveken keresztül, amelyek gyűjteményébe kerültek, s amelyekkel így másokat is megismertetett. Pénteki zenei előadásai bizonyították, hogy az, aminek az ember komolysággal kezd neki, és csöndes kitartással folytat, nem maradhat eredmény nélkül. Bizonyos immár, hogy Zelter nélkül egészen más irányt vett volna zenei gondolkodásod.”[10]

Az Aus tiefer Not schrei ich zu dir című művet tehát itt Velencében kezdte el, de csak decemberben, Rómában talált rá alkalmat, hogy Zelternek elküldje. De Johann Sebastian Bach, illetve a Bach család zenéjének a tisztelete nem csak Zeltertől ered. Félix nővére, Fanny születése után nem sokkal édesanyja, Lea Salomon rácsodálkozott kislánya apró kezére, és állítólag azt mondta: „Fannynak bachi fúgaujjai vannak”. Lea Salomon édesanyjától, Babette Salomontól pedig 1823 karácsonyán Félix ajándékba kapta Bach Máté-passiójának kéziratos másolatát, mely nyilvánvalóan erős ösztönzést jelentett ahhoz, hogy néhány évvel később éppen Félix vezetésével adják elő a művet. Ráadásul Babette Salomon testvérét, Sarah Levyt maga Wilhelm Friedemann Bach tanította, s ő maga is nagy Bach-játékos volt.[11]

Carl Morgenstern: A velencei Canal Grande, 1847

Persze Velence is hatott a fiatal zeneszerzőre, de ez nála sokkal kisebb jelentőségű művekben, például a romantika zenetörténetének egyik kedves műfajában, a gondoladalban érhető tetten.

„Mert amikor azt mondom, az Alpokon túl, Velencére gondolok. Ha más szóval kellene kifejeznem a zenét, egyedül Velencével tudnám helyettesíteni. A zene elválaszthatatlan a könnyektől, s a boldogság és a Dél elképzelhetetlen számomra a félénkség borzongása nélkül.”[12]

Ebben a néhány mondatban Friedrich Nietzsche nem a letűnt velencei zenei hagyományra, hanem a helyiek énekére, a gondoladalra utalt. A 19. századi magyar zenei nyelvben a sajkadal volt ennek a megfelelője, ma már sajnos inkább barkarolának mondják. A Pallas nagy lexikona még ezt írja:

„Barkarolának mondják az olaszok azt a sajka-dalt, melyet a nápolyi és velencei bárkák v. gondolák vezetői a lagunákon való evezés közben énekelnek. A nép vérmérsékletéhez képest e sajka-dalok rendesen lágy (moll) hangnemben, 6/8 ütemben vannak írva; dallamuk egyszerű és gyöngéd kifejezésű szokott lenni, összhangzásban a hangulattal s az idővel, melyben azokat éneklik, t. i. estve.”[13]

A sajkadalról Charles Burney már a 18. század végén azt írta, hogy rendkívül népszerű a velenceiek körében, s hogy alapritmusa a kis hajók ringásának felelt meg. A legismertebb talán Jacques Offenbach Hoffmann meséi című operájában hallható, de néhány Schubert-dalt (Auf dem Wasser zu singen, Des Fischers Liebesglück) és Chopin Sajkadalát (op. 60) is érdemes megismerni. Félix a Dalok szöveg nélkül című sorozatához több ilyet is írt, velencei tartózkodása alatt azonban csupán egyet komponált. Ezt a bájos, g-moll hangnemű sajkadalt Delphine von Schaurothnak küldte,[14] ahogyan a Reiselied című dalt is. Sajnos a küldemények nem értek célba, ugyanis lefoglalták azokat. Jóval később, 1830. december 28-án számolt be erről a családjának küldött levelében:

„Úgy tűnik, hogy egy másik levél sem ért célba, amelyet ugyanaznap Schaurothéknak küldtem. Mindkét levélhez mellékeltem kottát, és valószínűleg ez volt a baj. A velencei vámnál ugyanis minden kéziratomat lefoglalták, amikor éjszaka még a postakocsi elindulása előtt átnézték a dolgaimat. Sok-sok bosszankodás és ide-oda írogatás után végül itt [Rómában] kaptam vissza azokat. Mindenki azon a véleményen volt, hogy az egész hátterében egy félreértés állt, ugyanis a kottáról azt hitték, titkosírással írt üzenetet tartalmaz. Először nem hittem el ezt a szörnyű ostobaságot, de mivel éppen ezt és csak ezt a két zenei melléklettel küldött levelet nem kapták meg, minden világossá vált. Panaszt teszek majd az itteni osztrák követnél, de mit sem használ majd, tudom, hiszen a levelek – és ezt nagyon sajnálom – elvesztek.”[15]

Bélyegkép: Mátyássy Jónás