Anghy András írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

2020 áprilisában levelet írtam Radnóti Sándornak:

 

Kedves Sándor,

tegnap olvastam (újra) a Süketnéma isten kötetedben a Kántor Péter-könyvkritikádat. Ez adta az ötletet, hogy kapcsolatot és támogatást szeretnék Tőled kérni, persze csak, ha nem kényelmetlen, Kántor Péterhez. Szeretném megkérni, bár tudom, hogy verset nem igazán illik rendelni 1989 után, hátha lenne kedve egy festményvershez az Itt vidéken sorozat számára a pécsi Modern Magyar Képtár anyagából választva egy művet.

Kamaszkorom egyik meghatározó kötete volt a Halmadár, melyet 16 évesen vettem és olvastam benne Gulácsy, Uccello, Watteau, Brueghel, Modigliani, Van Gogh képei ihlette verseket. Aztán a Jégöröm és a Boudin-vers, melyeket a legjobbnak tartok a magyar költészetben ebben a műfajban. (A gyerekeimtől egy időben a névnapomra ajándékként mindig egy-egy vers megtanulását és elmondását kértem, s ez a két vers is köztük volt. Sunyi pedagógia volt ez, de meguntam, hogy tőlem kérnek pénzt a nekem vásárolni akart ajándékra.) Színesítené az Itt vidéken-t, ha lenne egy Kántor Péter-vers, azt gondolom, de nem akarok erőszakoskodni, csak örülnék neki. Hátha.

Tudnád ezt közvetíteni?

Barátsággal, jó egészséget kívánva

András

 

 

Kedves Nagy András,

Radnóti Sándor átküldte a gyönyörű levelét, és minek tagadnám, nagyon jólesett olvasni a verseimre vonatkozó dicséreteket. A Halmadár – de rég volt, amikor megjelent! És van, aki emlékszik rá!

A Jégöröm és a Boudin-vers nekem is a kedvenceim.

Ami a megtisztelő kérését illeti, ismernem kéne a pécsi Modern Magyar Képtár anyagát, hogy lássam, tudok-e írni valamelyik képről. Általában csak olyan képekről írok, amik a saját legbensőbb témáimhoz visznek közel. Sándor is többször ajánlott nekem képeket, eddig még hiába. De hátha a pécsi anyagban, ami biztos remek, van egy kép, ami rám vár – illetve amire én várok! Ha kaphatnék egy katalógust, vagy legalább egy válogatást az anyagból – az lenne a kiindulópont. Addig pedig még egyszer nagyon köszönöm az elismerő szavakat!

Ismeretlenül is barátsággal,

Kántor Péter

(Nem vagyok most a legjobb erőben, épp egy váratlan műtét után lábadozom, de azért várom a képeket.)

 

 

Kedves Kántor Péter,

nagy örömet szerzett a levele. Nem vagyok (vagyunk) könnyű helyzetben: a kép keresi a versét, de úgysem, hogy a vers keresi a képét. (Bár az egyik kedvenc versemet a Hogy derengjen címűt szinte „hézagmentesen” sikerült ráolvasnom Bálint Endre Derengés című festményére.) Első merítésre küldök csatolva néhány képet, köztük egy-egy festőtől főművet is, melyek úgy érzem, valahogy talán kapcsolhatók az Ön költői karakteréhez, s melyekben bujkálhat vers. De ez csak egy gyors válogatás, amit éppen most elértem a gyűjteményünkből és van fotója. Próbálkozzunk.

Barátsággal, jó egészséget, jobbulást kívánva

András

 

 

Mennyi remek kép! Nagyon köszönöm!

Hadd gondolkozzam egy kicsit.

Czimra Tejesköcsögén, Ország Lili Cipőkjén, Valkó László Élelmiszerboltján. Elnézegetem őket. Ország L. cipői egy kicsit túl szépek, Czimra viszont felidézi a csodálatos Morandit.

Morandiról szeretnék írni egyszer.

Meglátjuk, sikerül-e valamelyik képbe valahonnan belekapaszkodnom. Én örülnék neki legjobban, ha sikerülne.

Még egyszer sok köszönettel,

Kántor Péter

 

*

A vers nem született meg. De Kántor Péter emlékére nem akarom, hogy ez szó nélkül maradjon. Egy nagyon jelentős költői életmű előtti tisztelgésként ezért mégiscsak „ráolvasom” a – legelőször éppen a Jelenkor folyóiratban, 1993-ban megjelent – Hogy derengjen című verset a pécsi Modern Magyar Képtár gyűjteményében lévő Bálint Endre Derengés című festményére. Annak ellenére, hogy vers és kép sosem látták egymást, hiszen Kántor Péternek ez az alkotása nem ekphraszisz, nem festményversként íródott, legfeljebb színei a „téglavörössel, kékkel, nárcisz-sárgával, vagy ami nő arra, lehet titánfehér és Van Dyck barna, fecskeszárny-, galamb- vagy hamuszürkékkel” idéznek távolról valami alig derengő festményképet. Ez a finom árnyalatokkal megjelenített derengés, ez a teljes versen végigvitt bizonytalanság és meghatározatlanság az egész költői életmű karakterét ars poeticaként jelzi, melyben a közvetlenség tétován körülíró hangját a versforma rímelő határozottsága ellenpontozza, akárcsak Bálint Endre festményén az elmosódó, egymásba tűnő motívumokat, a lágyan, párásan homályló színek áttetsző kontúrjait a kompozíció feszes szerkezete. A tétovaság határozottságában illeszkedik így kép és költemény egymáshoz. Ez a közös derengés, ez a tapogatózó tartalmi meghatározatlanság egyúttal a leküzdhetetlen különbséget, két művészeti ág tulajdonképpeni közvetíthetetlenségét – s ez Kántor Péter festményverseinek is a múzsája –, kép és szó feszültségét is ábrázolja. Így őrizheti meg a festmény és a költemény csak önmagára vonatkozó függetlenségét, hogy mindkettő megmarad saját poétikájának keretei között, hogy a vers sokkal több és egyúttal sokkal kevesebb is, mint a kép, nem illusztrációi, hanem csak futó interpretációi lehetnek egymásnak. Ezért hát összeillesztésük itt is csak pillanatnyi lehet. A derengés kósza hasonlósága, valami hajnali találkozás, egymás mellett elsuhanás, biccentés, továbbillanás, mely aztán külön-külön tűnik bele a művészetbe.

Bálint Endre (1914–1986)
Derengés, 1968
vászon, olaj, 86x175 cm
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona, leltári szám: 72.25

 

Kántor Péter

Hogy derengjen

                                                     „Ki az? mi az? vagy úgy –"
                                                            Egy Ars Poetica.

Hogy felidézze – nekem az a fontos!
Írja körül fényes, sötét szavakkal,
könnyűekkel és tonna-súlyosakkal,
csapongón, szűkszavúan – legyen pontos!

Írja körül téglavörössel, kékkel,
nárcisz-sárgával, vagy ami nő arra,
lehet titánfehér és Van Dyck barna,
fecskeszárny-, galamb- vagy hamuszürkékkel.

Hitelesen, ha tétován, merészen,
úgy, mint a kés, a kő, a pók, a lepke,
a szél, a fűszál, csiga, homokszemecske;
majdnem lássam, de azért ne egészen.

Ringva a metrumon, vagy zörgő ritmusokra,
kopó a nyúlhoz: közelítsen feléje,
de meg ne fogja, foga el ne érje;
alig neszezve, kopogva, zuhogva.

Hogy már nem odanézni ne lehessen!
s lassan eltűnjön benne, aki mondja,
mert az már nem válik szét célra és okokra;
ha odáig vezetett, tovább ne vezessen.

Csak hagyja, hogy derengjen, mint a hajnal,
mint ködbe szúrt imbolygó gyertya lángja,
mint fekete folyón fekete bárka -
halk surrogását szinte halljam.

Mintha foghatni és szagolni tudnám,
enni, ölelni, járkálni vele;
de ne feszítse meg, és ne döfjön bele!
adjon hírt róla ecetfa poros utcán.

S ne higgye, hogy matematika, vegytan,
vagy politika lenne, jog, efféle –
képletben rögzíthetőnek ne vélje;
ez más, bár mindenben ott lehet, ott van.

Csak kell valaki, aki körülírja
romból, oromból, vak bizakodásból,
egy véletlen, gyors havazásból
felidézze újra és újra.

Figyelme teljét ki rápazarolja,
sötétjére szeme világát,
boldog, szomorú akarását –
mintha más dolga nem is volna.

 

(Fotó: Szilágyi Lenke)