…És mi lenne, ha megjelenne (mondjuk, évente négyszer) egy magazin, amiben volnának tudós tanulmányok, elemzések és életrajzi adalékok is, meg apró visszaemlékezések, anekdoták, képek, mind a legfrissebb magyar próza kiváló alkotóiról? Volnának, akik falnák a Garaczi iskolai ellenőrzőkönyvéről, Tompa Andrea útleveléről vagy Kornis gyerekkori képeiről készített összeállításokat, mások ezeket átugorva lapoznának rá a Nádas- vagy Esterházy-elemzésekre, a Tandori-próza összefoglaló áttekintésére… Volna érdeklődés, ebben biztos vagyok. Könnyed pletyka, érdekes kis adalékok és elmélyült analízis egyaránt elférne.

Hát ilyen nem lesz, sajnos.

Helyette itt van most egy magazin – semmi különös évfordulós vagy egyéb alkalomból, hanem mert a Könyves Magazinnak az az ötlete támadt, hogy összeállít egy 100 lapos Esterházy-különszámot, amiben van mindenféle: interjú, visszaemlékezés, irodalomtörténeti összefoglalás, rövid hommage-szövegek, sok-sok kép. Élvezetes, színes, olvasmányos összeállítás, ami igazolja a szerkesztő, Valuska László bevezetőjének szavait: „Egy író addig él, amíg a könyveit olvassák, a mondatait idézik, a szövegeiről beszélnek”.

Pedig hát veszély volt bőven. Lehetett volna számítani könnyes-kultikus tiszteletadásokra, Esterházyt mímelő stiláris bravúrkodásokra, magánérdekű, kétes emlékek sorakoztatására – nem mondanám, hogy ezekből semmi, de kevés, épp csak színesítésre elég mennyiség maradt. A magazin egésze azonban alapvetően a derűt, az elmélyültséget, a villózó iróniát, a nyitottságot sugározza – mindazt, amit Esterházy attribútumainak tekintünk.

Nem mondhatni, hogy a magazin áttekinthető volna – az „Isten, haza, család” alcím (vagy szándékolt tagolás?) eléggé ötletszerű, poénnak jó lehet, de nem irányítja az olvasót. Az sem, hogy nincs egy tisztességes tartalomjegyzék, olykor véletlenül akad egy-egy szövegre az, aki szisztematikusan olvassa a füzetet… Talán épp ez volt a cél: merüljünk bele, tévedjünk el, lepődjünk meg. Ez bejött: nehezen találjuk meg újra, amibe egyszer belebotlottunk.

A gyűjtemény még azt is megragadja, akinek (mint e sorok írójának is) érdeklődése centrumától a foci éppoly távol esik, mint a pacal: Esterházy Márton beszélgetése nem is annyira a labdarúgásról, mint a testvérek bensőséges, megértéssel és szeretettel teli viszonyáról szól, ahol a foci csak nélkülözhetetlen közeg vagy vivőanyag. Cserna-Szabó András kicsit kusza szerkezetű írása az ínyenc Esterházyról számol be, idézetek és emlékek nyomán.

Ami az irodalomtörténetet (vagy a filológiát) illeti, talán ide sorolhatjuk Fehér Renátó elmélkedését az Így gondozd a magyarodat történetéről és a publicisztikákról általában; Kelemen Pál remek elemzését az egyetlen lapra lemásolt Ottlik-szövegről; és Szegő János Esterházy-korszakolását (amely sajnos épp a célkitűzésnek nem felel meg, de amúgy élvezetes, könnyed írás). Sipos Balázs rövid, de kiváló írásában Esterházy intertextualitására reflektál. Az Esterházy kézirat- és könyvhagyaték jelentőségéről, sorsáról, kutatásáról két szöveg is szól: Werner Heegewaldt és Madácsi-Laube Katalin a Berlinbe került kéziratokról írnak; Forgách Kinga az Országos Evangélikus Könyvtárban őrzött Esterházy-könyvtárról. Izgalmas, vonzó, kedvcsináló tájékoztatók.

Két jeles egyházi személyiség, Várszegi Asztrik és Jelenits István is megtisztelte szövegeivel a számot – Jelenitsnek tanítványa, Várszeginek – mondhatni – barátja volt Esterházy. Hogy két ilyen komoly, elkötelezett, tekintélyes férfiú hogyan kapcsolódik a frivol, szemtelen, felforgató (de mélyen hívő) íróhoz – elgondolkodtató és átgondolandó kérdés, amelyik valamennyi szereplőt új fénybe állítja.

Az emlékező írások sorából messze kiemelkedik Nádas Péteré, aki néhány Esterházy-fotója keletkezéséről ír – és persze nem csak a fotókról. És nem azért, mert egy másik nagy író írta – hanem ahogyan… Tömören, érzékletesen, arányérzékkel, minden manír nélkül, a felszínen érzelemmentesen, de szeretettel odafigyelve írótársa apró gesztusaira.

Kevésbé szívesen írok a tiszteletadó esszékről (van amelyiknek nincs is köze Esterházyhoz, nem értem, hogy került ide), de persze nyilvánvaló, hogy ezekre is szükség van, és hogy őszinte, szeretetteli, jól megírt vallomások. Ha tényleg volna egy olyan sorozat, amiről az első bekezdésben beszéltem, hamar kikopnának ezek; nem biztos, hogy így kell életben tartani egy jelentős életművet. Szurkoljunk tehát annak, hogy minél többször, minél többféle ilyen magazin lásson napvilágot. Nemcsak a vájtfülű szakmabelieknek, hanem a lelkes olvasóknak is.