Nem hangverseny és nem is épület vagy műemlék ragadta meg leginkább Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) képzeletét Velencében, a legnagyobb hatással Tiziano művészete volt rá. Az innen küldött négy leveléből háromban hosszan ír a következő festményekről: Szent Péter vértanúhalála, Krisztus sírbatétele és Mária mennybevétele (Assunta). Különösen az utóbbi foglalkoztatja, és nem azért, mert a három közül ez kötődik legjobban a muzsikához. Persze, megjelenik rajta a zene, de messze nem kap komoly hangsúlyt. Rosemarie Bergmann-Müller meg is adja ennek a magyarázatát: „A festmény maga egy zenemű. Az egyik művészi megnyilatkozás a másikban is átélhető, ahogyan azt Leonardo da Vinci is megfogalmazta: »La musica è la sorella della pittura.«”[1] Volt olyan éleslátó és kifinomult hallású szakember, hogy az Assunta zenei megfelelőjét Giovanni Gabrieli művészetében[2] vélte fölfedezni:

„Ahogyan a velencei festő használja fényes-világos színeit, úgy értettek a velencei komponisták is ahhoz, hogy egymással szembeállított kórusok hangszínével, később csillogó hangszeres tömegek hozzákeverésével a legpompásabb hangzás igazi csodáját hozzák létre. Giovanni Gabrieli többkórusos, hegedűkkel és harsonákkal kísért egyházi darabjai megfelelnek a zenében annak, ami a festészetben Tiziano Assuntája”.[3]

Tiziano: Assunta, 1518
(Velence, Basilica di Santa Maria Gloriosa dei Frari)

Richard Wagner jó 30 évvel Félix után érkezett Velencébe, és ugyan – elmondása szerint – a képzőművészeti emlékek hidegen hagyták,[4] az Assunta őt is megérintette:

„Minden érzéketlenségem ellenére el kell ismerjem, hogy a dózsepalota nagytermében Tiziano Mária mennybevétele című festménye a legemelkedettebb művészet hatásával volt rám, olyannyira, hogy visszatért belém a már régen érzett őserőm. Elhatároztam, befejezem a Mesterdalnokokat.”[5]

Ugyan a festmény nem a dózsepalotában volt, még a 19. században sem, Tiziano műve tényleg befolyásolta művészi gondolkodását. A mű megjelent a Mathilde Wesendonckkal folytatott kapcsolatban és a Trisztán és Izolda keletkezéstörténetében is. De minket Richardnál sokkal jobban érdekel Félix, aki érzéketlenséggel aztán egyáltalán nem vádolható. Tizianóról először az otthoniaknak küldött levelében ír:

„Ha Tizianóról akarok beszélni, akkor komoly szavakat kell használnom. Eddig nem is gondoltam, hogy ő ennyire boldog művész volt, mint amilyennek ma láttam: azt, hogy élvezte az élet minden szépségét és gazdagságát, megmutatta párizsi festménye,[6] amelyről már tudtam. De ismerte a legmélyebb fájdalmat is, és tudta, milyen a mennyország. Ez tükröződik az isteni sírbatételről[7] és a mennybevételről[8] szóló képén. Ahogyan Mária azon a felhőn lebeg, ahogy az egész vásznat átjárja a fuvallat; egy képen összpontosul a lélegzete, az elfogódottsága és az Istenre való figyelme. Oly kevés és kifejezéstelen a szó ezek leírásához. És aztán ott van a jobb oldalon az a három angyalfej, minek szépségéhez nincs fogható. A tiszta, hibátlan szépség oly ismeretlen, fölemelő és békés. De ne tovább! Hiszen költőivé kellene válnom, ha ez eddig nem történt volna már meg. Ez pedig kevésbé illik hozzám. Mindennap megnézem majd.”[9]

A mindennap enyhe kifejezés. Tanárának, Carl Friedrich Zelternek már úgy fogalmazott, hogy naponta órákat töltött a festmény előtt.

„Már a festményekért megéri Velencébe utazni. […] Egyáltalán nem sajnálom, hogy eddig alig hallottam zenét. Hiszen az a muzsika, amit a Mennybevétel angyalai játszanak, ahogyan Máriát körbeveszik és felé ujjonganak, s ahogy az egyik erre dobol a tamburinon, néhányan a többiek közül pedig különleges hajlított fuvolát fújnak, egy másik bájos csoport énekel ehhez, vagy az a zene, amely a citerázó hölgy[10] gondolatában megszületik, ezt nyilván nem számíthatom ide.”[11]

Tiziano: Krisztus sírbatétele (a 16. századi másolat részlete)

Az Assunta mellett a Krisztus sírbatétele című Tiziano-kép hatott rá komolyan. Minden bizonnyal nem az eredetit látta, hanem egy 16. századi másolatot, amelyet akkor a Palazzo Manfrinban őriztek, ma pedig Vercelliben, a Francesco Borgogna Múzeumban látható. Ennek ellenére jól jellemzi Félix művészetértelmezését az a néhány sor, amelyet szintén az otthoniaknak küldött:

„A sírbatételről mégis kell beszéljek. Van otthon egy rézmetszet róla. Nézzétek meg, és gondoljatok rám. Egy hatalmas szomorújáték befejezését ábrázolja csöndesen, nagyszabásúan és húsbavágóan. Ott van Magdaléna, aki Máriát támogatja, mert attól fél, hogy belehal a fájdalmába. Vissza akarná vinni, de még egyszer odanéz, látni rajta, hogy örökre meg akarja tartani magában a pillanatnak ezt a képét, azt, amikor utoljára látja őt. Ez mindenek fölött áll. – És ott van az összezavarodott János, aki inkább Máriára gondol, és vele együtt szenved, és József, aki a sírral és saját elfogódottságával van elfoglalva, az egészet ő irányítja és rendezi. És Krisztus, aki oly nyugodtan fekszik, hiszen már mindenen túljutott – ehhez jön a színek isteni pompája és a sötét felhős égbolt: ez a festmény magával ragad, beszél hozzám és mindig velem marad.”[12]

Tiziano: Szent Péter vértanúhalála
(Martino Rota metszete, 1560–1583)

Félix még abban a szerencsés helyzetben volt, hogy láthatta Tizianónak a Szent Péter vértanúhalála című festményét, mely 1867-ben tűzvészben pusztult el. Ha nem is ragadta meg annyira a kép, leírása forrásértékű.

„És hogy nincsenek előítéleteim – ezt eddig is tudhattátok –, abból is kitűnik, hogy a Szent Péter vértanúhalála című kép,[13] melytől a legtöbbet vártam, a három közül a legkevésbé tetszett. Nem találtam ugyanis kerek egésznek. A fenséges táj, nekem úgy tűnt, túlságosan nagy hangsúlyt kapott. Zavart az elrendezés, hogy ott van két szenvedő, de csak egy gyilkos (az a kis alak a háttérben sem változtat ezen). Nem keltette vértanúhalál benyomását. De minden bizonnyal tévedek, ezért holnap jobban megnézem. Miközben figyeltem [a képet], megzavartak: valaki istenkáromló módon elkezdett klimpírozni az orgonán, a szent alakok pedig kénytelenek voltak meghallgatni ezt a siralmas operafinálét. Nem tesz semmit. Ahol ilyen festmények vannak, nincs szükségem orgonistára, gondolataimban én magam orgonálok hozzá, és oly kevéssé bosszantom magam ezen az őrültségen, mint amilyen kevéssé mérgelődöm általában az embereken. Tiziano olyan ember volt, akiről példát lehet venni, és én így is teszek.”[14]

Rajongása, amelyet Tiziano művészete iránt érzett, túlmutatott a puszta lelkesedésen, a reneszánsz festő alkotásait saját művészi küldetésével hozta párhuzamba. Henriette von Pereira-Arnsteinnek fogalmazta meg a következőket:

„Ez az, amit egy műalkotásról gondolok, s amit attól elvárok: ragadjon magával mindenkit, és vigyen a saját birodalmába, mutassa meg az embernek a másik legbelsőbb gondolatait és érzéseit, tegye egyértelművé, milyen is a lelke. A szavak nem ütnek annyira, mint a színek és a zene. Egy Herz- vagy Czerny-féle rondónál nyilván nem történik ilyen. Számomra ez az egyetlen mérték, melynek segítségével eldől, a mű tetszik-e vagy sem.”[15]

Bélyegkép: Mátyássy Jónás