1) Szókavalkád
„Ma is tanultam valamit” – kezdi ajánlóját Turi Tímea, az új Szvoren-könyv szerkesztője a Magvető Kiadó Facebook-oldalán, majd rögtön fel is sorolja azokat a szavakat, amelyekhez a kézirat olvasása során elő kellett vennie az idegen, tájnyelvi vagy szleng szavak szótárát. „Makuka, lácsu, singcsont, simfel, stokkolás, florilégium, csepleszmeggy, bazolit, hegesztőgrip, portikusz, sólya, porva, kajmak, lamella, hullámvédmű, leptoszom, szalakóta, balusztrád, prézsmitálás, klemátisz, hargenol, ganglion, barcogás” – olvasom a szerkesztői felsorolást, és már egészíteném is ki az általam gyűjtött szavakkal. A Mondatok a csodálkozásról ugyanis valamiféle szókavalkád. Olvassuk a könyvet, a novellákat, az Ohrwurm-jegyzetek furcsán kataton szövegeit, azzal az izgalommal, hogy bármikor szembejöhet egy krókusz vagy egy kartonpartedli. Az írásoknak, mondhatjuk, ezek a rendszeridegennek tűnő elemek adnak ritmust („Én a barlangász szót már a ritmusáról, a mássalhangzó-torlódás körüli hűhóról is felismerem.”). Ráadásul ezek a szavak nem is minden esetben léteznek. „Hivatalosan a tengerparti övezet 37-es számon nyilvántartott bazolitja ez” – olvassuk a Kecskefőnek elnevezett szikla leírását. A bazolit egy kőzetféle, nyilvánvalóan az, mi más is lehetne, gondolja az olvasó, de a Google csalódást okoz. Öt találat. Ebből kettő Turi Tímea Facebook-posztja, a másik kettő pedig egy levitézlett bankvezérről szól („az Intesa Sanpaolo 80 éves vezérét, Giovanni Bazolit nyugdíjazni kellene”), vagyis a bazolit itt egy név, tárgyesetben. „A bazolitot, azt hiszem, kitaláltam” – mondja Szvoren Edina.

2) Rejtély
Időnként olyan, mintha a kötet direkt feladványokat adna az olvasónak. A Csemete című novellában – nem találok rá jobb szót – egy „lényt” fogad örökbe a család, ennél több nem derül ki róla. Képtelen megtanulni írni, aprócska, az apa könnyen lesöpri a hasáról, ha rajtakapják, hogy ott játszik vele trambulinost. „Az álla olyan, mint a Badacsony.” „Egyszer meg kijutott a gangra.” Ki ő, mi ő? Említhetjük a Megyei ikreket, akik közös copfba fonják a hajukat, de a szöveg egy pontján az olvasó elbizonytalanodik: lehet, hogy ők maguk még sziámi ikrek is? Vagy ott van az Ó. nevű szereplő, akinek a családneve akár egy utazás jelzője is lehet, köznévi formában ételeket, filmeket, embereket is leírhat. Ebbe a sorba illeszkedik a többi név is: Sikeres, Rokonál, név – ezek mind-mind a kötetben felbukkanó vezetéknevek. Feloldásuk nincs, magyarázat sincs, hacsak nem az, hogy tovább rombolják a létezésbe vagy a megismerésbe vetett hitünket. A név sem az, aminek látszik, nem tölti be alapvető funkcióját: a megnevezést.

3) Kafka, abszurd, humor
Innen már csak egy lépés Kafka – bár Szvoren Edina korábbi könyveiről aligha ő jut az olvasók eszébe, itt és most számtalan párhuzam mutatkozik Kafkával. A címadó novella akár A nyolc oktávfüzetből is származhatna: rövid bekezdések, naplófeljegyzések, aforizmaszerű mondatok sorakoznak egymás után. Az elbeszélők aprólékossága, legtöbbször szűkös életterük monomán leírása és átrendezése egyebek mellett Az odú című befejezetlen szöveget idézi, miként a már említett novellában megjelenő „lény” is. Ráadásul ő sincs egyedül. A (kongatom a tűzhelyet) című Ohrwurm-jegyzetben feltűnik egy másik lény, aki folyamatosan iramodik, motoz, menekül. A legegyértelműbb utalás a Gregor szobája című szöveg, amely Az átváltozásra utal. Itt az elbeszélőnek Gregor Samsa szobájáról minduntalan a saját gyermekkori szobája jut eszébe. A bezártságérzés, a klausztrofóbia Szvoren Edina korábbi novellásköteteiben is hangsúlyos szerepet kapott. Emlékezhetünk arra az írásra (Popa Éva), amelyben az elbeszélő beköltözött az ágyneműtartóba, ahol végső életjelként az ágyrugót pengette lábával. A hangulatok és a motívumok ismétlődnek, ezúttal azonban sokkal hangsúlyosabb (és a kafkai rájátszások miatt egyértelműbb is) az abszurditás és a fekete humor felé történő elmozdulás. Utóbbira példa a (lópánik) című szöveg, amelyet nehéz elolvasni úgy, hogy az ember nem neveti könnyesre magát, de a kötet bővelkedik a furcsa hasonlatokban, képzettársításokban és az abszurditásuk miatt gyakran vicces alaphelyzetekben. A fellépőcipő morzsásan kerül elő egy zacskóból, amelyben korábban kiflit tartottak; másutt beszámolót olvashatunk arról, milyen nehéz játszani egy citerán úgy, hogy az minden pengetésnél egyre messzebb kúszik a zenésztől az asztalon, az (emberléptékű légycsapók) pedig már-már a Tudósok zenekar szatirikus-autisztikus filozofálgatását idézi.

4) „Mindenből kettő van”
Ez az egyik Ohrwurm-jegyzet címe, és tényleg kettő van belőle – figyelmesen végig kell sorozni a két szöveget ahhoz, hogy megtaláljuk, mi a különbség a két írás között (lásd: rejtély, feladvány). A keresésben leginkább a tördelés segít. Annak a motívuma, hogy mindenből kettő (vagy akár több) van, végigvonul a köteten, amelyben sorjáznak az áthallások és a párhuzamok – és itt nem csak a már említett Megyei ikrekre vagy a kafkai lényekre gondolok. Az (anyám színésze) című szöveg – ki hinné! – az elbeszélő anyjának kedvenc színészéről, illetve az őt övező idegesítő rajongásról szól, egy másik helyen majdnem ugyanez (Apám színésze) egy kitalált kotta címe, és ott van még az az Ohrwurm is (B. kisasszony háta), amelynek tárgya a Juliette Binoche iránti rajongás. És mit kezdjünk az olyan hasonlatokkal, mint ez: „bátyám és öcsém van, akik mint a villanyoszlopok, egyenlő távolságra állnak tőlem mind foglalkozásukat, mind életkorukat tekintve”? Túl sok egybehangzás tűnik fel ahhoz, hogy mindez véletlen legyen.

5) Realizmus
S végül: a realizmushoz való viszonyról. Az Első videólejátszónk Alsónémediben című szöveg pontos korrajz a nyolcvanas évek Magyarországáról, nagyon finoman, tolakodás nélkül beszél egy olyan évtizedről, amelyre sokan emlékszünk. Ismerős a szereplők kisszerűsége, rácsodálkozásuk a szabad világra – a szvoreni abszurd jól működik ebben az alaphelyzetben, hiszen a rendszerváltás utolsó évtizede maga is abszurd világ volt. A (halottat látott) című Ohrwurm (számomra inkább önálló novella) okos pszichológiai megfigyelések sorozata azzal kapcsolatban, hogy az igazgatóhelyettesi irodában megtalálják az egyik takarító holttestét. A recept itt is hasonló: a banális, mindennapi játszmákban könnyen felismerhetjük az életünket, a viszonyainkat. De vannak itt másféle, direkt valóságbeszüremkedések is. „Fura, amikor egy férfi azt hiszi, minden férfias, amit egy férfi csinál.” „Idegesített, hogy a félrelépéseit a lapok és anyám hódításoknak nevezik.” A kötet tele van olyan mondatokkal, amelyek új kontextusokat nyitnak maguk körül, s még közéleti jelentésük is van, azonban ezzel együtt is érzékelhető, hogy Szvoren Edinától a jövőben sem várhatjuk a realizmus felé fordulást – Szvorennél a realisztikus elemek paradox módon inkább az abszurditás fokozását szolgálják.

(Az ajánló szerzőjének legutóbbi könyvét, a Beláthatatlaj tájat Szvoren Edina szerkesztette)