Kevés olyan hiánypótló kortárs magyar szépirodalmi kiadás jelent meg az elmúlt években, mint Borbély Szilárd Kafka fia című prózája. A töredékben maradt regény német fordítása már 2017-ben napvilágot látott, az eredeti magyar szöveg megjelenésére azonban (szerzői jogi okok miatt) az idei év nyaráig várnia kellett az olvasóknak. A könyv a Nincsteleneket követően a Jelenkor Kiadó életműsorozatának második darabjaként jelent meg.

A kiadás fülszövege „befejezetlenül maradt” regényként hivatkozik a Kafka fiára, ami alapján hiányos, ám javarészt elkészült alkotásra számíthatnánk. Ezzel szemben mind olvasói percepciónk, mind a kötetben megjelent, a szerző által írt regénytervezet azt jelzi, hogy az alkotófolyamat jelentős részére sajnos nem kerülhetett sor. A szöveg nem igazán áll össze regénnyé, csak bizonyos főbb ívek, hangsúlyos történetszálak rajzolódnak ki, amelyek részleges betekintést engednek a tervezett egész koncepciójába. Az olvasás során ennek ellenére ritkán lehet hiányérzetünk, ugyanis a kötet legtöbb fejezete kitűnően megállja a helyét önálló elbeszélésként, melyeket a különböző (a szöveg eredetileg elgondolt műfajából is adódó) összefonódások csak még izgalmasabbá tesznek. A Kafka fiára tehát inkább regénytöredékként vagy töredékes elbeszéléskötetként érdemes hivatkoznunk.

Az elbeszélések középpontjában a Kafka család, elsősorban Hermann és fia, Franz viszonya áll. Ám – ahogy azt a kötet első fejezetei is egyértelművé teszik – a Prágában játszódó történetrészek mögött folyamatosan és koncepciózusan felsejlik a „szerző” alakja, vagy pontosabban a korábbi Borbély-szövegekből (a szépirodalmi művek mellett esszékből és kötetben megjelent interjúkból is) ismert központi kérdések és problémák újraírása. Az első oldalakon számos instrukciót olvashatunk a regénnyel kapcsolatban: „Utazókról és utazásokról szól. Franz Kafka utazásáról, aki nem azonos Franz Kafkával. […] A felejtésről szól tehát. Vagyis rólam, a könyv szerzőjéről, aki nem azonos velem, vagyis az ikertestvéremről. Arról, hogy miért kelt útra egyszer a szavak szárnyán, noha erre semmi sem ösztönözte őt”. Majd néhány oldallal később a következőkről értesülünk: „Valójában nem is regény ez, és nem is játszódik sehol. Nem beszél el eseményeket úgy, ahogy a regények szoktak történetet elbeszélni, csak ahhoz szeretne hasonlítani. […] Valójában persze egyáltalán nem Franz Kafkáról szól, Kafka fiáról, sokkal inkább az apáról. […] a rettegett Hermann Kafkáról. […] De még inkább egy titkot beszél el. Egy pletykáról mesél, amely Kafka talán sosem létezett fiáról szól. Furcsa történet annyi bizonyos. De ahogy lenni szokott a regények esetében, óhatatlanul a szerző is megjelenik benne. Tehát valójában a szerző gyermekkoráról fog szólni. És arról, hogy miért kelt egyszer útra – fellengzősen szólva – a szavak szárnyán (már ha a szavaknak van szárnyuk), noha semmi sem ösztönözte őt erre”.

Bizonyos kiemelt történetszálak (mint a Franz Kafka fiáról szóló pletyka) teljesen kimaradnak a regénytöredékből, ám a homályos, egymást kiegészítő, elbizonytalanító, illetve egymásnak olykor ellentmondó kijelentések között mégis eligazítanak a későbbi szövegrészek. Az elbeszélések valójában olyan alapvető kérdéseket vizsgálnak Kafka alakján keresztül, amelyek végigkísérik Borbély életművét, különös tekintettel a szerző Halotti Pompával kezdődő pályaszakaszára. Megemlíthetjük a (részben az apai elnyomás miatt) megnyomorított gyermekkort; a menekülést e közegből és az eltávolodás nehézségeit; a szülőkhöz és a származáshoz, elsősorban a zsidó gyökerekhez fűződő ambivalens viszonyt; az egyetemes emberi kiszolgáltatottság és megváltatlanság ontológiai tapasztalatát; az otthontalanság és identitásnélküliség élményét. Ám nemcsak a korábbi életmű központi kérdésfelvetéseit, hanem számos konkrét szöveghelyet is felidéz az alkotás. Hogy csak a legegyértelműbbeket emeljük ki, a messiásvárás többszöri említése a Nincstelenekre, míg az első (teljesen elkészült) és utolsó fejezetet lezáró „Ámen” szó az Egy gyilkosság mellékszálai esszékötetre utalhat vissza. A felsorolást hosszasan lehetne folytatni, ám talán a fentiekből is kitűnik, hogy a Kafka fia szerves folyatása az eddigi életműnek, ugyanakkor új perspektívák, kontextusok felmutatásával tágítja Borbély munkásságának értelmezési lehetőségeit.

Forgách András a kötet utószavában kijelenti, hogy az alkotás „önéletrajz. És családregény”. Az Olvasóhoz címzett előszó valóban erőteljesen orientál egyfajta referenciális olvasat felé, ám nem csak a szerzői instrukciókból győződhetünk meg arról, hogy a Kafka fia sok szempontból önéletrajzi szöveg. Ennek legegyértelműbb jele, hogy számos ponton fogalmaz újra korábban megírt, nyíltan életrajzi eseményeket. Ilyen például a Kafka a fürdőszobában című fejezet, melyben az elbeszélő első, gyermekkori találkozását írja le Franz Kafka szövegeivel. E történet korábbi változatát Az igazi nevem nem ismerem című beszélgetésben olvashattunk, melyben Borbély a saját nevének eredetével kapcsolatos különböző problémákról és információhiányról is részletesen értekezik. Mintha csak ennek újraírása lenne, hogy a regénytöredékben Kafka neve válik folyamatosan félreértések és bizonytalanságok kiindulópontjává, például a Kafka és az utcák vagy a Kafka a rabbinál című fejezetekben. A fent említett, az olvasás élményét elbeszélő Kafka a fürdőszobában zárómondata úgy hangzik: „Gyerekkorom összes félelmét és szorongását láttam alakot ölteni”. Úgy tűnik, Borbély e regénytöredékben részben éppen arra tesz kísérletet, hogy e félelmeket és szorongásokat írja vissza Kafka alakjába és élettörténetébe, ezzel sajátosan fikcionalizált önéletrajzi szöveget konstruálva.

E Kafka-alak azonban egy további aspektusból is kiemelkedően fontos a kötetben. Az elbeszélések talán leginkább szembetűnő újdonsága az életmű vonatkozásában, hogy az alkotótevékenység, illetve az íráshoz fűződő viszony egyetlen korábbi szépirodalmi szövegben sem kapott ilyen központi szerepet. Ebből a szempontból megemlíthetjük a Kafka és a szavak, Kafka ír, Kafka és a betűk vagy A nyelvtemető című elbeszéléseket. De természetesen nem csak e beszédes című szövegrészekben kulcskérdés az alkotómunka. A Kafka a rabbinál fejezetben például a következőket olvashatjuk: „Számomra csupán akkor van értelme a szavaknak, ha megvédenek az élettől, és csak akkor tudnak megvédeni az élettől, ha történetekké tudom őket összefűzni, méghozzá olyan történetekké, amelyek eltüntetik az én saját nyomaimat, amelyek a szavak között utánam ott maradhatnának”. Az idézett részletben Kafka voltaképp a saját szövegben betöltött pozíciójáról és szerepéről számol be, vagyis úgy tűnik, hogy egyfajta írói én-allegóriaként működik az alkotásban.

Borbély és Kafka alakja tehát számos különböző aspektusból és izgalmas koncepcióval íródik egymásba, és ezt az összefonódást csak tovább erősíti a regény sorsa. A tragikus körülmény, hogy e kötet már csak posztumusz jelenhetett meg, bizonyos Kafka-utalásokat és -áthallásokat megrendítő, előre nem látható életrajzi párhuzamokká duzzasztott. Egyfelől van abban némi keserű irónia, hogy Borbély prózájának főhőse éppen az a Franz Kafka, aki halála előtt írásai megsemmisítését kérte, és akinek életműve csak töredékesen jelent meg. Borbély – amint azt a kötetben is szereplő, NKA-pályázatra leadott szinopszis egyértelművé teszi – eredetileg nem ilyen sorsot szánt regényének, mégis csupán a mű (éveken át feledésbe merült) töredékét hagyta az utókorra. Másfelől aligha megkerülhető kérdés, hogy a szöveg bizonyos részei nehezen olvashatók anélkül, hogy referenciális háttértudásunk ne befolyásolná olvasatunkat.

Franz Kafka halála előtt Az éhezőművész című novellán dolgozott, amely már csak posztumusz jelenhetett meg. Borbély könyvének előszavában részben épp a ketrecbe zárt, földre hintett szalmán ücsörgő és vásári látványosságként mutogatott éhezőművész történetét idézi meg, illetve forgatja ki. E szövegrész megrázó leírással zárul, mely a libák ketrecben hízlalásáról, töméséről és levágásáról szól. Kafka elbeszélése végén a már halálán lévő éhezőművész bevallja, hogy pusztán azért képtelen felhagyni az éhezéssel, mert sohasem talált olyan ételt, ami ízlett volna neki. Borbély szövegében a libáknak nincs választási lehetőségük. Amikor maguktól már képtelenek enni, erőszakkal tömik beléjük az ételt. Bár a szimbolika nem feltétlenül mutat egy irányba, Borbély elbeszélése nem kevésbé kafkai és nem kevésbé nyomasztó, mint a megidézett mű: „Csak ülnek a sáros, libaszaros, egykor szalmával behintett ketrec földjén. A ketrec résein ki tudják nyújtani a fejüket, nem kell felállniuk sem, hogy inni tudjanak, a dagadt kukorica pedig ott a szemük előtt. Unalmukban csak esznek, esznek. És amikor már enni sincs erejük, vagy megcsömörlöttek, akkor jön el a tömés ideje. […] A libák hosszú nyakán az asszonyok kézzel nyomják le az ennivalót a begyükbe. Egyre kövérebbek lesznek, hörögnek, fuldokolnak, az asszonyok örülnek, mert tudják, hogy egyre nagyobb és hízottabb lesz a májuk. Aztán eljön a Márton-nap vagy néhánynak a karácsony, amikor levágják őket. Mert Kelet-Európában ez a sorsa a libáknak. De nem csak a libáknak, ha jobban meggondolom”. Az idézett szövegrészek alighanem a Borbély-életmű legmegrázóbb sorai közé tartoznak, ám elsősorban nem a leírt tények miatt. E sorok azért különösen mellbevágók, mert amikor arról olvasunk, hogy „vagy néhányuknak a karácsony, amikor levágják őket”, óhatatlanul eszünkbe jut a Halotti Pompa, az Egy gyilkosság mellékszálai, illetve az, amit Borbély szövegeiben a karácsony említése – főként a halál kontextusában – jelent. (Borbély Szilárd szülei ellen 2000 karácsonyán, azóta is ismeretlen tettesek betöréses rablást követtek el. A költő édesanyját a helyszínen meggyilkolták, apja pedig a néhány évvel később bekövetkezett haláláig sem épült fel sérüléseiből. Az eset alapjaiban határozta meg Borbély későbbi pályáját.)

A Kafka fia sok szempontból megrendítő, ugyanakkor mégsem feltétlenül tragikus alkotás. A kötet első ígéreteinek egyike, hogy „utazókról és utazásokról” fog szólni, továbbá „a terekről, amelyek tanácstalanul figyelik mindezt. Követik és kísérik azt, aki sétál. Az embert, aki sétál, és aki nem jut el sehová”. Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy a Nincstelenekhez hasonlóan a folyamatos haladás, ez esetben is a sehová sem érkezés tapasztalatával egészül ki. Ám a Kafka fiában egy más típusú utazásról is szó van. Arról az útról, amely (a szöveget idézve) „a szavak szárnyán” történik. E regénytöredék alapján annyit mindenképp kijelenthetünk, ez az utazás úgy is rendkívül fontosnak bizonyult, hogy végül félbemaradt.

(Fotó: Szilágyi Lenke)