A pikareszk regényekkel szoros kapcsolatban álló road movie-kra általában jellemző, hogy bizonyos értelemben az utazás bemutatása közben tablót készítenek, felmérnek, tükröt tartanak a társadalomnak, ezzel összefüggésben pedig az egyén önmegvalósítási lehetőségeit vizsgálják. A filmtörténészek a hatvanas–hetvenes években elterjedt filmtípus előzményének tartják a John Ford által John Steinbeck azonos című regénye alapján rendezett Érik a gyümölcsöt, amely az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági világválság és a roosevelti megoldás, a New Deal korszakában játszódik, és a Joad vezetéknevű farmercsalád viszontagságait mutatja be: a família elveszítette földjét, így utazásra kényszerül a túlélés, illetve a jobb élet reményében. Ugyan Ford műve megtépázott, elcsüggedt társadalmat ábrázol, ám a cselekmény végén megjelenik a remény a békére és a megállapodásra, még ha ezek magának a főhősnek, a Henry Fonda által játszott lázadó Tom Joadnak nem is adatnak meg. Tom mégis így tekint a jövőbe: „Nem tudnak eltörölni minket, nem tudnak kitolni velünk. Örökké kitartunk, papa, mert mi vagyunk a nép!”

„Ezt elszúrtuk, haver!” – mondja Wyatt nem sokkal a tragikus végkifejlet előtt a filmtípus emblematikus, Dennis Hopper által rendezett darabjában, a Szelíd motorosokban, amelynek korabeli plakátján a reklámszlogen így szól: „Egy férfi útnak indult, hogy felkutassa Amerikát, de sehol sem találta…” Jellemző, hogy míg John Ford filmjében a Joad család Keletről Nyugatra, Kaliforniába, az „ígéret földjére” utazik, és meglátja az alagút végén a reménysugarat, addig Wyatt és társa, Billy éppen Kaliforniából, Los Angelesből menekülnek a szabadabbnak vélt New Orleansba, ám az általuk idealizált hely valójában kiábrándító. Míg az Érik a gyümölcsben létezik a szabadságot, békét, megélhetést jelképező „ígéret földje”, addig Hopperék művében ez már csak illúzió. A Golden Globe- és Oscar-díjas Chloé Zhao az elismerésekkel elhalmozott A rodeós westernkultúra-kritikája után újabb amerikai mítoszt vizsgált meg: az utazást mint a szabadság legmarkánsabb megnyilvánulási formáját. A nomádok földje road movie-ként az Érik a gyümölcs és a Szelíd motorosok kérdéseit gondolja tovább, illetve haladja is meg.

A nomádok földje dokumentarista módszerekkel, kézi kamera és hosszú beállítások használatával, eredeti helyszínek és civil szereplők alkalmazásával készült, amelynek egyik oka, hogy Jessica Bruder 2017-ben megjelent nem fikciós könyve, a Nomadland: Surviving America in the Twenty-First Century alapján készült. Ennek főszereplői idős amerikaiak, akik a 2000-es évek végének gazdasági világválsága közepette kényszerből (elveszítették ingatlanjukat) vagy a kedvezőtlen gazdasági körülményeket látva saját elhatározásból úgy döntöttek, örök utazással töltik hátralevő életüket. A „furgonlakók” (vandwellers) általában nem kifejezetten erre a célra kialakított lakókocsikban, hanem szükségmegoldásból lakhatóvá tett kisteherautókkal róják az amerikai országutakat, alkalmi munkákból élnek, és csak a legalapvetőbb tárgyakat (ágy, főzésre alkalmas eszközök, néhány ruhadarab) viszik magukkal. Ugyan ez az életmód a 2010-es években divattá vált, a közösségi oldalakon a #vanlife hashtag alatt számos mosolygós fiatal változatos stílusokban díszített furgonjait tekinthetjük meg, ám ahogy sok furgonlakó, úgy A nomádok földje főhőse, Fern sem teljesen önként választotta a nomádéletet.

A Frances McDormand által briliánsan, a civil szereplőkhöz mérten is a legnagyobb természetességgel és visszafogottsággal eljátszott idős főhősnő, Fern 2011-ig a nevadai Empire-ben élt, ám egy napon elveszíti munkáját, miután megszűnik a helyi gyár. Ismerős történet ez sok magyar számára is, hiszen 1989 után és a 2008-ban begyűrűzött gazdasági válságot követően sokan váltak munkanélkülivé térségünkben. Fernt ezen kívül az is motiválja, hogy férje nemrég halt meg, így emocionálisan sem kötődik már otthonához. Ezért úgy dönt, eladja mindenét, vesz egy kisteherautót, és útnak indul. Útja során megfordul Arizonában és Kaliforniában, találkozik hozzá hasonlókkal – mint Linda és Swankie, akiket nem profi színészek, hanem valódi nomádok játszanak –, és a David nevű férfitől kap egy ajánlatot a letelepedésre, az új családalapításra, de furcsamód nem él vele. Miért? Ez Chloé Zhao művének az egyik leglényegesebb kérdése.

A díjözön (a film és a rendezőnő mellett McDormand is megkapta az aranyszobrot az áprilisi Oscar-gálán) és a szinte egyöntetű kritikai siker ellenére a visszajelzések, kommentek alapján a nagyközönség a kritikusoknál kevésbé szereti A nomádok földjét, aminek oka egyértelmű: a meglepő módon Marvel-filmet (Örökkévalók) is rendező Zhao vérbeli road movie-t, azaz nem hagyományos, klasszikus cselekményvezetésű filmet készített. A road movie-k gyakran pikareszkszerűek, azaz epizodikusak, a tradicionális, célelvű történetmesélést jellemzően meghaladják. A nomádok földje ha nem is teljes mértékben (kései) modernista, mint amilyen Monte Hellman Kétsávos országútja vagy Wim Wenderstől Az idő múlása, elbeszélésmódja nagyon is az: nem probléma­megoldó, hanem körkörös, azaz egy problémát, egy társadalmi jelenséget, illetve egyéni helyzetet jár körül (a rendezőnő egyébként Werner Herzogot, Wenders mellett a német modern film másik nagy alakját jelölte meg a rá legnagyobb hatással bíró filmszerzőnek: Herzog a Bruno vándorlásában kommentálta az „amerikai álmot”). A nomádok földje nemcsak dokumentarista, hanem minimalista is, azaz sokszor rövid jelenetek füzérében láttatja Fern életének egyhangúságát, és gyakoriak benne a zenés, dialógusok nélküli montázs­szekvenciák, amelyeket Ludovico Einaudi zeneszerző fülbemászó, katartikus zongora- és hegedűszimfóniái töltenek meg érzelemmel Frances McDormand színészi játéka mellett.

Tehát A nomádok földje lassan haladó, epizodikus, nem fordulatokban gazdag (sőt, gyakorlatilag komolyabb fordulatok nélküli) film, amely persze remekül van megvágva, és dokumentarizmusa egyáltalán nem esetlegességet vagy formai értelemben vett spontaneitást jelent: minden egyes jelenetének megvan a maga helye, pontosan kidolgozott koncepcióról árulkodik a nagyszerkezet, Chloé Zhao nem véletlenül vállalta magára a rendezői és írói feladatok mellett a vágást is. Viszont tény, hogy a nem konvencionális stílus és történet miatt sokak számára nehezen befogadható alkotás A nomádok földje, amelynek szerencsére a dialógusai is funkcionálisak, vagyis a film nem túlbeszélt, elsősorban a képekkel és Einaudi kiváló zeneszámaival hat a nézőre.

A forma pedig természetesen tökéletes összhangban van a cselekménnyel, tűpontosan leképezi Fern ellentmondásos státuszát. Már a dicsért zene is egyszerre elégikus és felemelő, fájdalmat, beletörődést és reményt egyaránt közvetít. Fern életére is jellemző ez a kettősség, annak triviális jeleneteit (céltalan bolyongások, monoton szezonális munka, utazás a végtelennek tűnő országutakon, az újév magányos ünneplése egy csillagszóróval stb.) bemutató montázsszekvenciák azt sugallják, hogy a nő bár szabadabban él, mint korábban, ám mindennapjai egyhangúak, üresek, a szabadság pedig relatív, keresése értelmetlen és okafogyott. Sőt, megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán keresi-e a szabadságot, vagy hogy szabadságot jelent-e számára az utazás. Az Érik a gyümölcs Joad családja egyértelműen kényszerből kelt útra, hiszen a válság miatt elveszítette földjét. A Szelíd motorosok címszereplői egy fesztiválra igyekeznek a drogbizniszből szerzett pénzzel, és azt remélik, hogy ha elérik céljukat, megtalálják azt a szabad Amerikát, amely a 19. századi nyugati terjeszkedés során még „ígéret földjének” számító Kaliforniában már nem létezik az 1960-as évek végén. A nomádok földje furgonlakói a Joadokhoz hasonlóan gazdasági körülmények miatt kényszerültek az utakra, azonban tulajdonképpeni számkivetettségüket alternatív életmód gyanánt megpróbálják a szabadság megnyilvánulásaként értékelni, ami ugyanolyan illúzió, mint a Szelíd motorosokban a szabad Amerika. Fern számára is inkább erőltetett és fájdalmas az állandó utazás, hiszen többször beszél férjéről, kettejük szerelméről, az otthonról. Visszavágyik egy olyan életszakaszba, amikor még a letelepedettség jelentette a boldogságot, és nem az utazás volt a boldogtalanság „ellenszere”. Az utazás során így Fern nem is annyira a szabadságot keresi, hanem menekül a létbizonytalanság mellett a boldogtalanság, a magány és az elmúlás elől. A főhősnő még egészséges, és nem azért akar világot látni, amiért a rákbeteg Swankie, akinek már nincs sok ideje hátra, és a halál közelségét érezve intenzívebben akar élni, mint valaha. Fern erős, öntevékeny, aktív, független nő, feltalálja magát az „amerikai vadonban” (azaz az országúton, otthontalanságában), akár a 19. századi pionírok, de nyilvánvaló, hogy tisztában van vele, nem ez az idill, amelyben él, és ami idilli lenne, az már rég elmúlt, visszahozhatatlan.

A nomádok földje tehát inkább egyéni egzisztencialista dráma, semmint társadalomkritikus mű, még ha kiindulási alapja a gazdasági válság, témája pedig a társadalom peremvidékére sodródott, jellemzően idős emberek otthontalansága. Chloé Zhao nem olcsó melodrámát, nem szenvedéstörténetet rendezett, hiszen hőse és sorstársai nem búskomorak, nem (egyértelműen) boldogtalanok, főleg nem szenvednek; ebben a filmben mindenki feltalálja magát, mindenkiben buzog a tetterő, amely tipikus amerikai érték. Ám akárhová mennek is, az idő múlása elől nem menekülhetnek, az elmúlással, az öregedéssel, a test teherré válásával ők sem tudnak mit kezdeni. Akármit tesznek, a semmibe tartanak, mint minden ember, és hiába van tele az Egyesült Államok még a 21. században is hatalmas, nyílt terekkel, sorsa elől senki sem bújhat el ezeken a helyeken. Elszúrták volna ők is, mint a Szelíd motorosok antihősei? Van a modern nomádok között olyan, aki elszúrt dolgokat az életében, Fern is sok mindent másképp csinálna, ha újra fiatal lenne. Ám Chloé Zhao filmjének nem ez a lényege, hanem az, hogy függetlenül attól, ki, mit hibázott, eljutott vagy közeleg életében egy olyan állomáshoz, ahonnan nincs tovább, és ezzel szembe kell, hogy nézzen. Már csak emiatt sem könnyű alkotás A nomádok földje, de ha kitartóak vagyunk, garantáltan olyan útravalóval lát el minket, amellyel elviselhetőbb lesz a lét végességének, az elmúlt visszahozhatatlanságának az érzése.
 

​