Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) rövid, többnyire kellemetlen élményekkel telt grazi megálló után végre Velence felé vette az irányt. Akik olvasták az előző részeket, tudják, hogy Félix 1830. május 13-án indult útnak, első Velencéből az otthoniaknak küldött levelén pedig október 10-i keltezés olvasható.

„Öreg kocsisom már kora hajnalban fölpakolt, 4-kor pedig lovainkkal eltűntünk a sötétségben. Legkedvesebb Apám! A kétnapos úton százszor is eszembe jutottál. A körmödet rágtad volna idegességedben, és talán még a kocsist sem kímélted volna. Minden egyes lejtőn lépésben haladt lefelé, állandóan fékezett, és a legkisebb emelkedőn is csigalépésben kapaszkodott föl. […] Minden más jármű megelőzött minket, még az is, amelyik elé kutyát vagy szamarat kötöttek. […] Röviden: úgy érkeztem meg Klagenfurtba, mint akit teljesen összetörtek. Viszont, amikor ott megkérdeztem, mikor indul kocsi Velencébe, azt válaszolták, hogy egy óra múlva, így összeszedtem magam, hiszen volt még egy szabad helyük a számomra.”[1]

Charles Burney franciaországi és itáliai zenei élményeiről
szóló könyve első kiadásának címlapja

Mielőtt még Félixszel együtt belovagolnék Velencébe („A vízen járó ló esete Felix Mendelssohn Bartholdyval” – szép kép, nem?), hadd tegyek föl egy kérdést: vajon tényleg a város zenei élete, zenetörténete és kultúrája vonzotta Félixet? A válasz egyértelmű nem, hiszen Velence zenei virágkora rég a múlté. És ez nem 1830-as jelenség. 60 évvel korábban, a zenei útinaplóiról híres Charles Burney még csak arról panaszkodott, hogy senki nem beszél a velencei muzsikáról:

„Bizonyára egyetlen festmény, szobor vagy figyelemre méltó épület sem akad, amelyet ne írtak volna már le, és fölirat sem, amelyről ne készült volna már másolat, miközben a konzervatóriumokról vagy zeneiskolákról, operákról vagy oratóriumokról alig esik szó. És noha minden könyvesbolt és könyvtár tele van a festészetről és más művészetekről szóló történetekkel, ahogy a leghíresebb művészek életrajzaival, a zenéről és a zene­művészekről még csak említést sem tesznek.”[2]

1816-ban Ludwig Spohr, a híres hegedűs-zeneszerző járt itt, majd az önéletrajzában írt kellemetlen velencei emlékeiről:

„Azon a napon, amelyen én is ott tartózkodtam, Krommer egy ősrégi szimfóniáját csinálták [sic], [3] utána Andreas Romberg Esz-dúr [szimfóniája] következett. Végezetül engem kértek meg arra, hogy vezényeljem el a D-dúrt Beethoventől,[4] amit nem utasíthattam vissza. De meg is lett a büntetésem; itt teljesen más tempókhoz szoktak, és fogalmuk sem volt arról, hogy a zenében a hangos és a halk játékon belül is vannak nüánsznyi különbségek. Mindenki dolgozott, tiszta erőből húzták és fújták, annyira, hogy a fülem egész éjszaka fájt ettől a pokoli lármától.”[5]

Lord Byron pedig, aki nem sokkal Félix előtt érkezett ide, szintén siratja, hogy Velence zenéje a múltba veszett:

„Ma dal nélkül evez a gondolás,
Ah nincs, ki Tasso-strophát zengene;
A palotákon romlás, pusztulás,
Az utakon beh ritkán cseng zene!
Már vége. Ámde itt maradt a báj!
Ország, művészet múlhat: nincs halála
A természetnek; s hogy mi volt e táj
Az tudja még! Itt volt a földnek bálja,
A vigság lakhelye, Itália karneválja!”[6]

A folyamat megállíthatatlannak tűnt. És ha valakinek kedvező benyomása is volt a város zenekultúrájáról, annak sem azért, mert tényleg pezsgő, újdonságokkal teli zenei életbe csöppent volna, inkább mert az illető hiúságát legyezgette, amikor az utcán a saját muzsikáját hallotta vissza. Ki másról is lehetne szó: Richard Wagner először 1858-ban, tehát közel 30 évvel Félix után érkezett a lagúnák városába. Az osztrák mintára szerveződött itteni katonazenekarok gyakran játszották a Rienzi és a Tannhäuser nyitányát, ez pedig – ha csak néhány csöppel is, de – táplálta tengernyi önimádatát.[7]

Majd látni fogjuk, Velence zenéje ihletet ad Félixnek, bár az is igaz, nem sorsfordító kompozíciókat vet majd itt papírra. Viszont addig el kell jutni ide, úgyhogy visszatérek az útleíráshoz és a szüleinek írt levélhez.

Johann Christian Ziegler: Felső-itáliai táj, 1829

„Reggel, amikor beértünk Resciuttába,[8] a vezető figyelmeztetett, hogy a híd túlsó oldalán már senki nem ért németül. Hosszú időre elbúcsúztam hát ettől, majd áthaladtunk a hídon. Odaát más házak fogadtak, hajlított cserepekkel borított lapos tetők, mélyen ülő ablakok, hosszú, fehér falak és magas, négyszögletű tornyok jelezték, más országban járunk. És a sápadtbarna emberek, a megszámlálhatatlan koldus, akik ellepték a kocsit, sok apró kápolna, melyeket gondosan és sok-sok színnel, minden oldalon virágokkal, napokkal, barátokkal stb. festettek ki; ez mind Itália. Igaz, a változni nem akaró út kopasz fehér sziklák közt visz tovább a vízáram mellett, mely a köveken keresztül vágott széles utat magának, nyáron viszont szinte elveszik a kőgörgeteg alatt. Az egész táj szomorú monotóniája nem igazán illik Itáliához. […] Azt hittem, hogy Itália úgy hat majd rám, mint a villámcsapás, mely a földre dönt, magával ránt; ez eddig még elmaradt, ellenben körülvesz a leírhatatlan melegség, lágyság és felhőtlenség, a mindenek fölött nyugvó szépség és boldogság.”[9]

A következő város Udine. Félix itt éjszakázott, és itt rendelt ételt először olaszul.

„Másnap reggel kiugrasztottak az ágyból, de nem csináltam ügyet belőle, indultunk tovább. Vasárnap volt, mindenhonnan emberek jöttek, tarka déli népviseletben, virágokkal, a nők rózsával a hajukban, könnyű fogatok siettek, a férfiak szamárháton igyekeztek a templomba. A postaállomásoknál a semmittevők csodás gyülekezete, ők a leglustábbak (egyikük olyan nyugalommal fogta meg a mellette álló feleségének a karját, fordult meg vele, és mentek tovább…; semmi különös, mégis olyan kedves). Itt-ott egyre több velencei ház bukkant föl, az utak egyre szűkebbek, végül meg már úgy haladtunk a házak, a kertek és a fák között, mint egy parkban, a vidék pedig annyira ünnepélyesnek tűnt, mintha mi mint egy császár vonultunk volna be oda. […] Trevisóban a tiszteletemre díszkivilágítást adtak, papírlampionok világították meg a teret, amelynek közepén színes transzparens állt. […] Útitársaim jelezték, egyházi ünnep van.”[10]

Resciutta, Udine, Treviso – ezen az útvonalon jutott el Félix Mestrébe, ahol hajóra szállt, és elindult Velence felé. Valóban úgy vonult be, mint egy császár, legalábbis belül így érezte, hiszen ennek az első velencei levélnek minden sora azt sugározza, hogy eddigi utazása – beleszámítva a Goethe társaságában eltöltött időt – csupán előjátéka volt annak, ami Itáliában várt rá. A legfőbb szellemi öröm kapujában állt tehát, írásának a kezdete is hálaadó imára emlékeztet:

„Ez Itália! És amire, mióta az eszemet tudom, az élet legnagyobb ajándékaként gondoltam, az most veszi kezdetét, én pedig élvezettel nézek elébe. Kedves Szüleim! Köszönöm nektek ezt a hatalmas ajándékot, sokat gondolok majd rátok, ahogyan lánytestvéreimre.[11] És boldog lennék, Paul,[12] ha itt lennél velem, hogy lássam arcodon ennek a hegyen, vízen át tartó utazásnak az örömét, és neked, Hensel,[13] bebizonyítanám, hogy a Szűz Mária mennybevétele[14] a legistenibb, amit ember festeni képes.”[15]

Bélyegkép: Mátyássy Jónás