Erőteljes szubjektivitással operáló művekből (a hatvanas években játszódó A zálogostól az egyes szám első személyű perspektívát csúcsra járató, lágermiliőbe helyezett Saul fiáig) ugyanúgy válogathatunk a holokauszt-filmek vizsgálatakor, mint szikár hangütésű darabokból (Klein úr, A zongorista), dokumentarista részletességű áttekintésekből (Shoah) vagy rengeteg Oscarra pozicionált, klasszicizált moziból (Schindler listája, A csíkos pizsamás fiú, az örökbecsű Kertész Imre-mű analitikus feldolgozásmódját hollywoodi panelekbe fojtó Sorstalanság). Ám ritkábban esik szó a ciklus olyan speciális válfajáról, melybe például A hazudós Jakob című Jurek Becker-regény ’75-ös és ’99-es adaptációi, a Solomon Perel önéletrajzi regénye nyomán keletkezett, Agnieszka Holland jegyezte Európa, Európa, a román Életvonat és a vele egy időben készült, Benigni-féle Az élet szép tartoznak. Széljegyzetként, érdekességként Louis Begley Hazudni az életért című könyve is említhető, amelyből csaknem Kubrick gyártott feldolgozást Aryan Papers címmel rengeteg el nem készült projektjének sorában.

Az utóbb említett filmek központi motívuma a hazugság természetrajza, pontosabban az objektív igazságfelfogás fejtetőre állítása: a Wolfgang Kohlhaase német író-rendező friss elbeszélése (Erfindung einer Sprache) nyomán született Perzsa nyelvleckék is ebbe a sorba illeszkedik. Hőse, a belga, de zsidó származása miatt a nácik által elfogott, koncentrációs táborba szállított és kivégzésre ítélt Gilles, csakúgy, mint a nevezett filmek csetlő-botló antihősei, nem csak a jó és a rossz etikai határvonalának eltűnését érzékeli. Gilles talpraesett, leginkább színtiszta jóságából erőt merítő kisember, akit ügyesen választott mondatai, óvatosan, profin megfontolt gesztusai húznak ki a bajból, vagyis Perelman drámájának főhőse az esélytelenek nyugalmával indulva alkotja újra önmagát. Más szemszögből nézve a film egy kifordított barátság történeteként is értelmezhető – az önmagát perzsának valló, a biztos halál elől menekülő belga zsidó egy év alatt több mint 2000 fárszi szót kénytelen megtanítani a láger élelmezésvezetőjeként dolgozó, beszélő nevű Koch századosnak. Perelman, ahol csak tud, variál a tradicionális holokauszt-művek jól ismert karakterfelosztásán. Polarizált világkép helyett az alapvetően nemes jellemű főszereplőt is úgy ábrázolja, mint aki kész az átverésre, ugyanakkor a náci tiszt archetípusát is kiforgatja. Üvöltöző, ideges, patriarchális pózokba merevedett hatalomgépnek látjuk Kochot az egyik pillanatban, gyengéd, sőt optimista álmodozónak a másikban, aki ég a vágytól, hogy emigráns testvére nyomába szegődve Teheránba utazzon, és ott éttermet nyisson. A Perzsa nyelvleckék ily módon nagyszerű lehetőséget kínál a színészeknek, és a foglyot játszó Nahuel Pérez Biscayart, valamint a barát-ellenség viszonyt ügyesen kijátszó Lars Eidinger rendre élnek is vele. Karaktereiket általában nem szélsőségesen, inkább árnyaltan, sőt, nem feltétlenül opponensükkel viaskodó, hanem csendesen önmarcangoló hús-vér figurákként ábrázolják. Biscayart tekintetét, összes lépését a passzivitás, gyöngédség, határozottság, intelligencia elegáns ötvözete hatja át, vézna, törékeny alkatából egyszerre fakad magány és humanizmus. Eidinger szintén méltó partner – jobbára társai gúnyolódását szeretné kerülni vagy felettesének próbál megfelelni. Retteg tekintélye csorbulásától, számára a becsapás a legveszélyesebb, bizalmatlansága pedig lassan felemészti: egyszerre tud álperzsát kegyeibe fogadó barát, valamint bestiaként ütlegelő lágerőr lenni.

Adottságaikra nagy szükség is van, mivel a Perzsa nyelvleckék az identitásválság számos regiszteren zajló témáját is tárgyalja. Perelmannál a nyelv torzításából, annak félreértéséből sarjad hamis személyiségprofil, ráadásul a direktor arról is elmélkedik, hogy Gilles és Koch legtöbbször önképük fenntartásáért vetemednek hazugságokra és kérik egymás segítségét. Így vagy úgy a puszta túlélés hajtja őket, élni próbálnak egy őket nyomorító kisvilágban – a rendező olvasatában ugyanis zsidó és zsidó, illetve nácik között is bizalmatlanság támadhat, ezért a Perzsa nyelvleckék a kommunikációképtelenségről, egymás megértésének olykor eredményes, máskor hiábavaló vágyáról is értekezik. Gilles leleményesen a zsidók nevét összegyűjtő kartonokból és az ételosztáshoz sorakozók keresztnevéből varázsolt halandzsa fárszi nyelvre oktatja a századost (Perelman egy orosz nyelvész szaktudását vette igénybe a saját grammatikai szabályokkal rendelkező, 600 szóból álló fiktív nyelv konstruálásához), vagyis innen nézve a mester-tanítvány, úr-szolga viszony szintén felcserélődik. Ugyancsak lényeges, hogy Perelman lágerkörnyezetét páriák, kisszerű célokért egymást vegzáló senkik alkotják. Önző tizedes próbálja meghódítani a szerelmi bánattól gyötört segédtisztet, akit viszont gyanúba kever a társnője, miközben Koch a felette tornyosuló századossal kel verbális, a férfiasságát és parancsnoki rátermettségét is érintő hatalmi birokra, és a forgatag közepén, a bábeli, németet, franciát, angolt, olaszt, ál-fárszit olvasztótégelyként gyűjtő nyelvi káoszban ott áll Gilles, az angyali ártatlanság hírnöke. Ő a legtisztább figura a tábori mocskolódásban – senkinek nem kíván rosszat, helytáll a legfájdalmasabb pofonok, rugdalások közepette, rabtársaival ugyanúgy szót ért, mint az autoritás képviselőjével, tehát, bár nem létező nyelvet és identitást fabrikál, valójában ő a legrátermettebb rétor. Empátiával közelít társai felé, kommunikációs szakadékokat hidal át, racionálisan viselkedik: a Perzsa nyelvleckékben a mással való szóba állás az emberség, valamint a szabadságvágy és a sikeres menekülés záloga.

Perelman szerint bármiféle hierarchia csak gondot okoz, és előbb-utóbb árulásba, pusztulásba taszítja a résztvevőket. Felvetése korántsem véletlen: 2003-as regényadaptációja, a Ház a ködben ugyancsak gyöngéd tettvágy és merev akarnokság viszonyrendszerében értelmezte a lakását birtokolni kívánó, de az amerikai álmot lassan elveszítő női főszereplő és a családjával bevándorlóként az ígéret földjén landoló, konzervatív, parancsolgató, ugyanarra a lakóhelyre pályázó iráni ezredes tragédiáját. Koch beemelésével most is megvan az atyai-katonai szemszög, és újra különböző hátterű, mentalitású, személyiségrajzú karakterek próbálnak közös nevezőre jutni a zűrzavarban: a Perzsa nyelvleckék csaknem sajátos felfogású buddy movie-ként tételezi Gilles és Koch bántalmazással, függőségi viszonnyal (nemcsak a „perzsa” tart a német tiszt megtorlásától, a százados is kénytelen zsidó alárendeltje nyelvi szaktudására hagyatkozni az új, teheráni jövőért), toleranciával egyaránt áthatott kapcsolatát. Kezdeti ellenségeskedésük fokozatos elfogadásba vált, majd egyre ellentmondásosabbá válik („Ön csak segít a gyilkosok étkeztetésében” – vágja Gilles a tanácstalan náci fejéhez), hogy aztán egyikük számára megváltássztoriként, a másik számára bukástörténetként záruljon ugyanaz a rege – pusztán a hozzáállás számít, vagyis az, igyekszünk-e tenni másokért, netán önzőn a saját malmunkra hajtanánk a vizet, beszéljünk konyhán dolgozó tiszthölgyekről, magasrangú feljebbvalóról vagy közéjük ragadt alárendeltről.

Vlagyiszlav Opeljanc távolba vesző, kékesszürke ködbe burkolt (és Perelman amerikai kirándulására utaló) totálokkal ad nyomatékot a figurák talajvesztettségének, az operatőr többször hasonló tónusban szemléli az ide-oda ténfergő Gilles, Koch és a többiek szót nem értését, melyet csak ritkán vált fel egy-egy olajbarnában festett, barátságot hírnökölő vágókép áldozat és fogva tartó megnyugvásáról. Igaz, a mű végét megterhelő klasszicizált húzásokat is ugyanez a formamegoldás készíti elő: a Perzsa nyelvleckék akadémikus háborús filmbe torkolló fináléja, illetve könnycsatornáinkat szándékosan célzó melodrámai ügyeskedései révén csúszik le az igazán maradandó holokauszt-filmek listájáról. Tökéletes metaforáját nyújtja az egymással való bánásmódnak, a körülmények sodrásában helyezkedő Gilles és Koch sorsa pedig egyenesen az élet útvesztőinek szimbólumává válik, ám Perelman a célegyenesben veszít lendületéből. A szinte nagy összeborulással felérő, sírás-rívás határán mozgó záróképek indokoltabban kapnának helyet Spielberg történelmi szépelgéseiben, mint a pikareszk- vagy nevelődéstörténetek legszebb hagyományait tovább vivő, iróniamentes, ólomsúlyú, több szemszöget is figyelembe vevő karaktertanulmányban.