Száz év, harmincnégy művész munkáin keresztül. Ez a magyar geometrikus absztrakt festészet summázata, legalábbis ez a tárlat arra tesz kísérletet, hogy ezt a fölismerést megerősítse, elmélyítse. Az itt kiállított első, Kassák Lajos-féle alkotás 1922-ből származik, a legfrissebb munka, Ottó László festménye az idei év elejéről. A kettőt átívelő „leghosszabb évszázad” során változatlan energiákkal, újabb és újabb szellemi töltetekkel gyarapodva élt tovább a modern magyar művészet (itt és most talán megengedhető, ha sarkosan fogalmazok) egyik legmeghatározóbb irányzata. Nem tudok más tendenciáról, amely túlélte volna a háborút, forradalmakat, rendszerváltást, rezsimeket. Az pedig, hogy a geometrikus absztrakció, a konkrét művészet milyen tartalékokkal rendelkezik, talán nem csak az itteni falakon is kirajzolódó iskolákkal, mester-tanítvány kapcsolatokkal magyarázható. A háttérben ott húzódik a Magyar Géniusz, ez a világszinten kiemelkedő, ránk jellemző matematikai, geometriai kultúra, amely egyszerre adta nekünk e város fiát, Victor Vasarelyt és a többi geometrikus alkotó művészetét, de adta a Rubik-kockát, az első térinformatikai szoftvert, az ArchiCadet, és adta kiemelkedő (női!) sakkozóinkat, újító mérnökeinket és bauhauslereinket, hogy egy másik pécsire, Breuer Marcellre vagy Forbátra, Molnárra is utaljak, nem utolsósorban pedig az idén „matematikai Nobelt”, Abel-díjat kapott Lovász Lászlót. Magas szintű tudományosság és magas szintű művészet tehát immáron száz éve járnak kéz a kézben Magyarországon. És, ha már szóba hoztam, fontos tudni, hogy nem Lovász az első ilyen kiválóságunk. 2005-ben Lax Péter Magyarország és az USA színeiben, majd 2012-ben Szemerédi Endre ugyanebben a vegyes felállásban kapott már Abel-díjat. S bár a PISA-vizsgálatokból sajnos rendre kiderül, hogy tizenöt éveseink átlagos teljesítménye mind matematikából, mind a természettudományok terén a legutóbbi, 2019-es felmérés szerint az OECD-országok átlaga alatt teljesítve évről évre romló, az egykori K und K iskolarendszer kiemelkedő matematikaoktatásának hatása, lám csak, máig sugárzó. A bennünket körülvevő falak legalábbis mintha ezt igazolnák.

Ahhoz, hogy pontosabban értsük, mit is jelent a „magyar géniusz”, gondoljunk el egy kiállításmegnyitót, ami pontosan ugyanebben a pillanatban zajlik, mondjuk, Limában vagy Kuala Lumpurban, Portóban, esetleg Ulánbátorban. Mindenhol izgalmas, eredeti művek, de szignifikánsan más szemléletűek, mint amik itt nálunk, ebben a háromtucatnyi alkotó által reprezentált szellemi televényben föllelhetők.

Nyilván nem szeretném azt állítani, hogy geometrikus absztrakt művészet nem létezik máshol: osztrák, német, svájci, szlovák, cseh környezetekben is élő és eleven. És talán nem is pusztán ezekben az országokban. Mindenesetre az nyugodtan kimondható, látható, megítélhető, hogy ez a művészet száz év óta virulens, kortárs résztvevői legkevésbé sem a szellemi ősapák epigonjai, hanem a műfajt gazdagító, megfrissítő érvényes alkotók.

Ez az a művészet, amiben Párizs, Pécs és Budapest együtt lélegzik, gondolatai paralel futnak. Vasarely ezen a kiállításon nem francia művész. Vera Molnár sem. A francia közegben megmutatkozó unikalitásuk oka, eredete, értelmezési tere tisztán mutatkozik.

Bojár Iván András (Fotó: Tóth László)

Hogy megint csak egy szubjektív szempontot hozzak, engedjék meg, hogy megidézzem Pécsi József fotográfus hajdani pesti, Dorottya utcai stúdiójának világát. Műtermének karosszékében éppúgy megpihent Kassák Lajos, mint mondjuk a még nagykamasz, később Robert Capaként világhírűvé vált Friedmann Endre vagy az ifjú, Bortnyiknál inaskodó Vásárhelyi Győző. És még számosan a 20. század művészetében nemzetközi színtéren jelentőssé váló magyar alkotók közül. Ennek pedig oka van. Mert bár mindenhol a világban születnek később híressé váló művészek, az, hogy a két háború között kb. kétszáz kilométeres rádiuszon belülről ilyen sokaságban indultak útnak újító művészkarrierek, magyarázatot kíván. Az én egyik magyarázatom ez: a magyar matematikai, geometriai, konstruktív és elvonatkoztatott géniusz jelenléte és tündöklése.

Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyvében tizenkét alkotóval folytatott mélyinterjún keresztül járja körül, milyen az optimális helyszín, ahol a gondolkodó, alkotó emberben szunnyadó kreativitás felébred, működik és kiteljesedik. Rendszerint a campusok félig elszigetelt mikrokozmoszai és azok határvidékei, andalító táj, erdők, völgyek, tópartok vidéke került elő jó példaként, ahol a művész, tudós optimális környezetben tud alkotni, gondolkozni. A 20. század első felének Magyarországa, különösen a megidézett művészek sorsának ismeretében, korántsem volt ez a bukolikus vidék. Innen többnyire menekültek, ha nem éppen vitték későbbi nagyságainkat. Az analitikus és racionális művészet mögött sokszor fordulatos és drámai sorsok húzódnak meg. A tradícióba ez a történelmi tapasztalat is akaratlan beépül.

Matematika, tudomány, történelem, kultúrtörténet, sors, Közép-Kelet-Európa, szakmai egyéni kiteljesedések lehetőségei és korlátai – oly sok mindenről szólnak ezek a művek. Az előkészítés, válogatás és kiállításrendezés során többször végignéztem mindegyiket, és azt láttam, hogy bár a művészek maguk szabta feladványa, képlete, határozottan szűkre vont, redukált tartományban jelenik meg, a válaszok rendkívül sokszínűen képezik le az alkotók egyéni vérmérsékletét. A hűvösen racionálistól, az elfojtós önfegyelmen át a szenvedélyes és játékos csapongó természetig, rengeteg karakter mutatja meg itt magát. Amikor körbejárva az egyes munkákkal ismerkednek, ne csak a tárgyat, de keressék meg bennük az embert is, aki a feszes formák között rejtőzik. Egyike lesz ő annak a kollektív szellemiségnek, aminek összege a magyar géniusz.