A Felix Mendelssohn Bartholdy itáliai utazásáról szóló útirajzsorozat mai epizódjának középpontjában egyetlen levél áll, melynek magyar vonatkozása is van. Félix ugyanis bécsi tartózkodásának utolsó szakaszában Pozsonyba kirándult. Nem a városra, hanem V. Ferdinánd koronázási ünnepségére volt kíváncsi. Szerencsénkre öccsének, Paulnak részletesen leírta élményeit,[1] melyek nyomán mi is képet kaphatunk arról, milyen volt az örömünnep, illetve hogy milyennek találta a magyarokat a világot látott zeneszerző. Részletesen lerajzolta[2] a különböző öltözeteket, különösen a színes, díszes viselet ragadta meg a figyelmét. Nem véletlenül, hiszen a magyar nemesek mindig is nagy gondot fordítottak arra, hogy a kiemelt ünnepeken drága ruhákban jelenjenek meg. Öt évvel korábban, Karolina Auguszta osztrák császárné, magyar és cseh királyné pozsonyi koronázásán Esterházy Miklós herceg ötmillió forintos öltözetben jelent meg. És a mostani sem kerülhetett sokkal kevesebbe, Félix nem is talál szavakat a leírására. Pedig az előkészületek nem mentek zökkenőmentesen, a koronázást a rossz idő miatt többször is el kellett halasztani. Újabb és újabb időpontokat jelöltek ki, és félő volt, az emberek végleg megunják a várakozást. 1830. szeptember 26-án este hat órakor Cziráky Antal országbíró kidoboltatta, hogy a ceremónia ismét elmarad. Erre a hírre aztán sokan szedték a sátorfájukat, és hazautaztak. Sőt, Bécsben már azt pletykálták, hogy az időjárás viszontagságai miatt a koronázást úgy ahogy van, lefújják. Ez komoly presztízsveszteség volt az udvar számára, el is rendelték, hogy azok, akik úgy döntöttek, visszatérnek Bécsbe, már nem térhetnek vissza Pozsonyba. 27-én délelőtt is úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, de dél körül csillapodni kezdett, nem sokkal később a nap is kisütött. Közhírré tették, hogy az örömünnepet másnap megtartják. Estefelé Félix levelet írt öccsének, Paulnak, melyet 28-án fejezett be, így mind a két nap élményei szerepelnek benne.

V. Ferdinánd kardvágása a koronázódombon
(Weber Henrik olajfestménye, 1858.)

„Testvér Uram! Harangozás, dobok és zene, kocsi kocsi hátán, ide-oda szaladgáló emberek, mindenütt tarka forgatag – nagyjából így néz ki most minden körülöttem, hiszen holnap koronázzák meg a királyt. Az egész város erre vár tegnap óta, és arra kéri az eget, hogy legyen tiszta és napos, ugyanis a nagy ceremóniát tegnap tartották volna, de a nem múló szörnyű nagy eső miatt el kellett napolni. Tiszta és derült az idő ma délután óta, a hold nyugodtan fénylik a kavargó város fölött. A koronaherceg holnap már a legkorábbi órákban[3] mint magyar király leteszi esküjét a nagy piactéren, s utána a püspökökkel és a birodalom nagyságaival együtt vonul a templomba. Ezután az ablakom előtti Királyhegyre lovagol, a Duna partján kardjával a négy égtáj felé vág,[4] és így veszi birtokba királyságát. Ezzel a kis utazással teljesen új országot ismerhettem meg, hiszen itt van egész Magyarország a maga mágnásaival, főispánjaival, a keleti luxussal és a hozzá tartozó barbársággal, és az utcákon egészen váratlanul olyan kép tárul elém, amilyet még soha nem láttam. Itt tényleg karnyújtásnyira van a Kelet: a rémesen ostoba parasztok vagy szolgák, a cigányok a hatalmas pakkjaikkal, és azok, akiket kiszolgálnak, dúskálnak az aranyban és a drágakőben, valamint a hatalmasságok kocsijai (őket legfeljebb a felhúzott kocsiablakon keresztül lehet megpillantani), aztán itt van a különösen öntelt nemzeti fölvonulás, a sárga szín, a hosszú bajusz, a lágy és idegen nyelv – ez így mind együtt a legtarkább világ benyomását kelti. Tegnap már korán sétálni indultam; először egy nagy csapat kicsi és élénk lovakon ülő vidám katonával találkoztam, utánuk egy muzsikáló cigánycsapat érkezett. Kettejük között pedig elegáns szemüveges bécsiek, kezükön kesztyű, egy kapucinus baráttal beszélgettek. Aztán néhány a már említett apró termetű barbár parasztok közül, hosszú fehér szoknyákban, kalapjuk mélyen a szemükbe húzva – sima, fekete hajuk körben egyforma hosszúra vágva, bőrük vörösesbarna, nagyon lomhán jártak, ábrázatuk leírhatatlanul kifejezéstelen és vad ostobaságot sugároz. Őket néhány éles eszű teológushallgató követte hosszú kék szoknyában, kart karba öltve. Magyar földesurak a fekete-kék nemzeti viseletben, udvari lakájok, látogatók, mind-mind piszkos kocsikban.

Ökörsütés a koronázás alkalmából (Ismeretlen mester rézkarca)

Haladtam a hegynek felfele lassan menetelő tömeg után, mire végül elértük az omladozó kastélyt, ahonnan az egész várost és a Dunát is messze be lehet látni. A régi fehér falakról és fentről a tornyokból és balkonokról bámultak ki az emberek. Minden sarkon fiatalok álltak, nevüket belevésték a falba, hogy emléket hagyjanak az utókor számára. Az egyik kis helyiségben (egykor talán kápolnának vagy egyfajta hálóteremnek használhatták) most éppen egy egész ökröt sütöttek, forgatták a nyárson, a nép pedig kurjongatott hozzá. Egy sor ágyú áll a palota előtt, arra várnak, hogy a koronázáskor eldördüljenek. Lent a Dunán, mely itt egészen tajtékos és villámgyorsan zúg át a hajóhídon, áll az új gőzhajó, amely idegenekkel megrakva éppen most érkezett. A kilátásról még nem is írtam: látni messze a sík, bokros vidéket, a mezőket, amelyeket elöntött a Duna, az emberektől nyüzsgő gátakat és utcákat, a hegyeket, amelyeken a lábtól a csúcsig magyar borszőlő terem. Minden messzi és idegen.

És ennek a jóleső ellentéte, hogy a legbarátságosabb, legkedvesebb emberekkel lakhatok együtt. Hogy az egyáltalán nem finom időben finoman udvarolhatok nekik, s általuk az újdonságra kétszeresen is rácsodálkozhatok. Ismét szerencsés napokat élhettem át, kedves testvéruram, olyanokat, amilyeneket a jóságos ég oly gyakran és oly gazdagon ajándékoz nekem. […]

Az emberek „osztozkodnak” a nemzeti színű posztón
(Eduard Gurk színezett litográfiája)

28-án, 1 óra körül. A királynak bekötötték a fejét. Mennyeien szép volt. Melyik részét írjam le neked részletesen? – Egy órán belül mindnyájan visszaindulunk Bécsbe, s onnan utazom tovább. Az ablakom alatt pokoli ricsaj, a polgárőrök is ideszaladnak, de csak azért, hogy hangosan éljenezzenek. Lementem az emberek közé, míg a hozzánk tartozó hölgyek az ablakból mindent láttak. Ez a hihetetlenül ragyogó pompa felejthetetlen. Az Irgalmasrendiek terén mint a bolondok, tolongtak az emberek, hiszen ott egy szövettel díszített tribünön[5] kellett [a királynak] esküt tenni, az anyagot pedig az én csőcselékem ezek után letéphette, hogy majd abból készítsen ruhát magának. A közelben volt egy olyan szökőkút, amelyből fehér és vörös magyar bor folyt. A gránátosok[6] képtelenek voltak feltartani a tolakodó tömeget, egy szerencsétlen fiáker pedig megállt egy pillanatra, ez az idő elég volt ahhoz, hogy az emberek megrohanják, ráálltak a küllőkre, fölugrottak a tetőre és a bakra, s az egész úgy tele lett velük, mintha hangyák lepték volna el. Ezért hát a kocsis nyugodtan megvárta, mire véget ér az esemény, el nem indulhatott, hiszen nem akart senkit megölni. Amikor jött a menet, amelyet az emberek fedetlen fővel vártak, a kalapomat csak komoly vesződségek árán tudtam levenni, s a magasban tartani. Egy öreg magyar mögöttem zsörtölődött, hogy nem lát tőle semmit, kérdés nélkül kikapta a kezemből, és egy mozdulattal úgy összegyűrte, hogy csak kicsivel lett nagyobb, mint egy sapka. Úgy ordítottak, mintha nyúzták volna őket, egymást taposták a posztóért. Röviden: úgy viselkedtek, mint a csőcselék. De az én magyarjaim! A fickók úgy néztek ki, mintha arra születtek volna, hogy fönn hordják az orrukat és semmit ne csináljanak, közben pedig ezen szomorkodjanak, és úgy lovagoljanak, mint az ördög.

Gróf Sándor Móric, az „ördöglovas” (Erinnerungs-Blätter, 16.)

Amikor a menet leért a dombról, először az udvari lakájok jöttek hímzett ruhában, majd a trombitások és dobosok, a heroldok és hozzájuk hasonló lakájok, amikor aztán hirtelen egy őrült gróf plein carrière[7] rettenetes ugrásokkal vágtatott végig az utcán. Lovát arannyal díszítették, öltözetén gyémántok, igazi kócsagtollak, bársonyruháját hímzések borították (valójában nem is volt rajta a díszruha,[8] hiszen annyira vadul kellett vágtatnia; Sándor grófnak[9] hívták ezt a dühöngő embert), kezében elefántcsont pálca, azzal ütötte a lovát, amelyik minden alkalommal fölágaskodott és hatalmasat ugrott. Amikor kitombolta magát, egy vagy hatvan mágnásból álló menet érkezett, mindegyikük ugyanabban a fantasztikus pompában, fejükön szép színes turbán, sötét szeműek, bajuszuk mókás. Az egyik hófehér lovon, amelyre arany lótakarót raktak, a másik szürkén, a kantáron gyémántok, a harmadik hollófeketén, a lószerszám bíborvörös. Az egyik tetőtől talpig arannyal gazdagon díszített égszínkék ruhába öltözött, fehér turbánt, hosszú fehér dolmányt viselt, egy másikon teljesen aranyszínű ruha, dolmánya bíborszínű. Az egyik színesebb és gazdagabb, mint a másik, és olyan fölényesen, fesztelenül, nagyképűen lovagoltak tova, hogy élvezet volt nézni. Utánuk a Magyar Gárda következett Esterházyval az élen. Káprázatos briliánsok és gyöngyös hímzés díszítette öltözetét, hogyan is önthetném szavakba? Ezt a csillogást az embernek a saját szemével kell látni: ahogy a menet a nagy téren elrendeződött, nyugodtan megállt, a drágakövek, a tarka színek, a magasba nyúló püspöki süvegek, a keresztek a ragyogó napsütésben úgy csillogtak, mint vagy ezer csillag – leírhatatlan.”

Bélyegkép: Mátyássy Jónás