„Linzben kivártam, hogy hajóval utazhassak Bécsbe. A rohanó ár, a történetek a Duna örvényeiről és a környező hegyekről nagyon vonzottak. […] A postahajó nem jött, ezért kibéreltem egy egészen új kistestű hajót, amelynek volt teteje, a dolgaimat pedig postával Bécsbe küldettem arra az esetre, ha fölborulnánk. Az öreg hajós (Johann Leindlének hívják) azt ígérte, hogy másfél nap alatt leérünk, úgyhogy délben nekiiramodtunk. Eleinte égető forróság volt, de ahogy a nap hanyatlani kezdett, úgy nőttek az árnyékok. Estére értünk a Dunakanyarhoz,[1] ahol a víz rettenetesen zúgott és örvénylett. Amikor azonban túljutottunk a keskeny szakaszon, a sötét hegyek között a Duna már csöndben folyt tovább. Sötét este lett, mindkét partról tornyok csúcsai, a zöldből kolostorok ablakai néztek felénk. [A harangszóra] hamar elaludtam. A csónak alján feküdtem, az áramlat egészen a fülem mellett bugyogott halkan. Édes volt így az álom.”[2]

Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) 1830 augusztusában tehát hajóval érkezett Bécsbe. A város is mintha szendergett volna. Zenei értelemben mindenképpen. Beethoven három, Schubert két évvel ezelőtt halt meg, akik maradtak, a nyomukba sem értek. Félix sem tudta hova tenni a dolgot: „a nyári Bécs annyit ér, mint egy úszóiskola télen” – írta.[3] Ráadásul éppen augusztusban hajózott be, abban a hónapban, amikor a tehetősebbek, azaz a kulturális életet mozgásban tartók vidékre menekültek a hőség elől. Nem is tervezett hosszan itt maradni, édesapjának legfeljebb tíznapos bécsi tartózkodás tervéről írt, amiből végül másfél hónap lett. A hosszú idő ellenére sem tetszett neki itt. „Egyébként négy hölgy is jelentkezett, hogy órákat vegyenek tőlem, ha esetleg visszatérnék; de nem hiszem, hogy erre hamarosan sor kerül. […] Annyira kényelmesen és hétköznapi módon muzsikálnak itt, mintha a zene valami régi mesterség lenne, és ha véget ér aznapra a művészettel való kínlódásuk, este elmennek a kocsmába, feleségeiket otthon hagyják, dohányoznak, badarságokról beszélgetnek, és ami az egészben a legrosszabb, unatkoznak közben.”[4] Nővérének, Fannynak írt levelében kitért a kollégákra is, hiszen a muzsikusok nem engedhették meg maguknak a vidéki nyaralást, így velük tudott találkozni: „Simon Sechter üdvözöl. Hauser ragaszkodott hozzá, hogy lemásolhassa a skót dalaidat,[5] de nem engedtem meg neki. […] Megismerkedtem Stadlerrel, Thalberggel, Merkkel, Levyvel (kürtös), Streicherrel, Leschennel, Graffal, Castellivel. […] Örültem volna, ha találkozol Czernyvel; egyébként elég középszerűen játszik, és nagyon kicsi, ráadásul ingujjban úgy néz ki, mint egy egyszerű asztalos. Az előszobájában stószban állnak a művei, a paksaméta egy fejjel magasabb, mint ő maga. Azt mesélték, hogy Beethoven nem volt kedves ember a mindennapokban. Erre én azt felelem: never mind.”[6]

Húgának, Rebeckának arról számolt be, hogy egy muzsikus megkérdezte tőle, hogy a Máté-passiót tényleg Bach írta-e,[7] majd lemondóan folytatta: „Beethoven már nincs itt, Mozart és Haydn sem, és ha Stadler meg is mutatta azt a zongorát, amelyen Haydn az Évszakokat komponálta, hát az sem segít.”[8]

Félix persze könnyen elfoglalta magát: megnézte az Esterházy- és a Liechtenstein-gyűjteményt,[9] többször elsétált a Stephansdomba, ha színházi előadás érdekelte, akkor a Burgtheaterbe ment (lelkesedett is az előadásokért), szívesen hallgatta a „Kärthner Thor” zenekarát, de különösen szerette a kórus kristálytiszta énekét. „Úgy élek, mint egy kíváncsi idegen, akinek az apja megengedte, hogy nagyszerűen érezze magát.”[10] Ezzel a mondattal mondott köszönetet édesapjának, de messze nem érezte magát nagyszerűen. A húgának már nem így fogalmazott: „úgy élek, mint egy bécsi: semmit sem csinálok.”[11] Persze csinált volna, de nem volt rá lehetősége. Rebeckának bevallotta, mi kínozza: „Itt Bécsben egyszerűen lehetetlen felhajtani akár egy értelmes fiatal hölgyet is. Egy ilyen kaliberű ember, mint én, hogy bírhat ki három hetet egy barika nélkül? Velencében jobb lesz, ezzel biztat Rad, de addig miből éljek? Nincs valaki, akit ajánlhatnál?”[12]

Antonio del Castillo y Saavedra: Mária és János hazatérőben
a Golgotáról (17. század)

Bécs tehát nem nyerte el tetszését, folyamatosan izgalomban lévő képzeletét külső élményekkel nem tudta csillapítani. Ha maradt ideje, komponálni kezdett. Egyházi zenét írt. Különösen szép az itt fogalmazott Ave Maria,[13] amelyet a berlini énekakadémiának szánt. És ekkor írta meg az „O Haupt voll Blut und Wunden” kantátát is.[14] Ennek előképe, inspirációs forrása egy Münchenben látott festmény volt. Ismét a Rebeckának írt levélből idézek: „Vasárnap kora reggel van, éppen most komponáltam meg az »O Haupt voll Blut und Wunden« korálra készülő nagyon komoly kis egyházzenei mű elejét; ha jól tudom, az ilyenek érdekelnek téged, ezért ezt a sötét kis valamit el is küldöm neked, elénekeltetheted, ahol és akkor, amikor csak szeretnéd. De nagyon komor. Egyszer kérd meg az Unter den Lindenen található műkereskedőt, hogy mutasson a spanyol Franz Zurbaran egyik festményéről rézmetszetet, régebben ki volt akasztva nála. A képen János látható, aki a keresztre feszítés után Máriát hazakíséri; láttam az eredetijét Münchenben, és úgy gondolom, hogy ez életem egyik legmélyebb mondanivalójú képe.”[15]

Bécsi ügyei közül egy érdemel még említést. Barátja, Julius Schubring megbízta ugyanis azzal, hogy válasszon neki egy zongorát. Félix részletesen beszámolt neki, s ennek köszönhetően mi is képet kaphatunk a korabeli bécsi zongorakínálatról. „Tegnapelőtt egy vadonatúj zongorácska kezdte meg útját hozzád Dessauba. A hangszert Conrad Graf császári és királyi udvari hangszerkészítő építette. Megbíztál ugyanis, hogy keressek neked egyet, és én 14 napon keresztül ingáztam (képletesen) Streicher, Leschen és Graf között ide-oda anélkül, hogy dönteni tudtam volna. S amikor Grafnál megtaláltam ezt a zongorát, mely mind játékmódjában, mind hangjában megfelelt, mely a leghalkabb pianóban ugyanolyan tetszetős, mint amikor az ember teljes erővel játszik rajta, és mely külsejét tekintve különösen csinos, lecsaptam rá, ceruzával beleírtam a nevemet és azt, hogy a tiéd. Remélem, meg leszel elégedve. Szerintem ez a legjobb hangszer, amelyen Anglia óta játszottam. Nem beszélve arról, hogy Grafot tartják itt általában a legkiválóbbnak, a muzsikusok szemében ő az első, Lipcsében és Berlinben is nagyra értékelik, hangszerei még egyszer annyiba kerülnek, mint a többieké. […] 300 gulden C. M. az ára itt; 12 gulden a csomagolás, és ehhez jön még a fuvardíj és a behozatali vám, úgyhogy nagyjából 360-370 forintnál áll majd meg a végén. […] Kívánok neked szép zenéket hozzá, és hogy leld örömödet benne, játssz ahogy a szíved diktálja, […] s hogy tetszik majd neked, azért kezeskedem.”[16]

Conrad Graf 1811-ben nyitotta meg bécsi üzletét. Készített hangszert Beethovennek, Chopinnek, Clara és Robert Schumann-nak, Brahmsnak és Lisztnek, akit különösen tisztelt. Graf bízta meg Josef Danhausert, hogy fesse meg kedvenc zongoristáját barátai és tisztelői körében. A képen Liszt minden valószínűség szerint egy Graf-zongorán játszik.

Josef Danhauser: Liszt a zongoránál, 1840

Félix élete nem Bécsben volt a legmozgalmasabb. S ugyan a soron következő városból, Grazból csak 1830. október 6-án jelentkezett, előtte átruccant Pozsonyba a koronázásra. De erről majd a következő részben.

Bélyegkép: Mátyássy Jónás