„Kondulni hallom a harangokat”. „Hogy az életemből mennyi időt töltöttem el a lápon? Lehet, nem sokat. Ott valahogy nem éreztem az időt. De ami, amennyi kora ifjú koromban ott ért, az mindenkorra belém költözött. És az akkor is, meg azután is velem tartott, amikor hónapok, majd esztendők teltek el úgy az életemből, hogy közben messze jártam a Nyérmellék vagy a Berekjó mente tavaitól, vizes rétségeitől. Amikor a kuruc zajdulásnak vége szakadt, Ólymosra húzódtam a Magura tövibe, törvényt látni.” Az idézett szöveget a könyv főszereplője, Tompay Wajtha Mátyás mondja, illetve írja önmagáról. Korábban Rákóczi fejedelem titkára volt, s bár követi szolgálata miatt csak részben lehetett tanúja a már vesztésre álló szabadságharc eseményeinek, de Rákóczi kérésére megírt Emlékiratában (ez a könyv első részének a címe) a maga nézőpontjából hitelesen beszámol arról, amit tapasztalt, megélt: az akkori évek várakozásáról, a rákövetkezők csalódásairól, a kor képének, érzületének kettősségéről. Az egyik a lelkekben őrzött kuruc álom fanyarul ellenpontozott hangja: „lám, jóra fordulhat a kurucok napja is. És közben van független Magyarország-képzelgés, meg Kelet-Európa-latolgatás, meg balkáni népek szabadulása török iga alól. Mindegyik úgy tesz, mintha segíthetné a másikat, miközben a maga javán reménykedik. Mert bár rég nem hiszünk semmi jövendőben, közben egyvégtében bizakodunk, hogy majdcsak lehet újrakezdeni. Ideje lenne – mondaná a cinikus –, hisz rég több veszett, mint amennyi volt.” A másik hang tényszerűbb és még kiábrándultabb: „Ez a mi szegény Ólymosunk, miután a mindenféle dúlók kétszer, háromszor is végigtiporták, hogy aztán mindannyiszor megpróbáljon talpra állni, majd, mikor már-már úgy látszott, a nyomorúságból valahogy kilábalunk, gyülevész, lótolvaj népség furkósbottal, fejszenyéllel törjön reánk.” Ez eddig a történelmi regény klasszikus modellje egy átlagos hőssel. Wajtha Emlékiratának azonban két fókusza van. Az egyik a trencséni csata felidézése, amivel kapcsolatosan már Jókai is megkérdezte kuruc tárgyú regényében: hogyan lehetett egy nyerésre álló helyzetben ezt a csatát elveszteni? Azért, mert Rákóczi lova megbotlott? Ugyan már. És mi van a botlás mögött? Wajtha Mátyás nem válaszol erre a kérdésre, de szövegében benne rejlik a felelet, csak figyelmesen kell olvasni.

Ám ebben a regényben az egyéni sors felől pillantunk a históriára. A szubjektív nézőpont eleve átlényegíti a műfaji hagyományt. Ez adja az elbeszélés másik, a narrációt illetően az előbbinél fontosabb fókuszát, ami a főhős személyes életének rejtélye. A kuruc szolgálatból hazatérő Wajtha Mátyás nem találja otthon a feleségét, aki férje megérkezése előtt nem sokkal egy ismeretlen férfival eltávozott hazulról. A jelek szerint azért, hogy férjével találkozzon, egy igazinak vélt, ám hamisított levél alapján. Orsolya asszonyt tehát megtévesztették? De miért adott hitelt a levélnek meg a kézbesítőjének? Ki volt az? Az asszony ismerte őt? És miért nem vitt magával kísérőket? Hova igyekezett? A befagyott láp mélyéről előkerülő holttest nem válaszolhat férjének ezekre a gyötrő kérdéseire. Növeli a rejtélyt, hogy Orsolya asszony elrablásának idején, a jelek szerint ezzel kapcsolatosan egy másik bűntényre is sor került: két pákász különös meggyilkolására.

Erről szól az Emlékirat, a regény első része. Ami a könyv terjedelmének csupán a harmada.

A regény második része (címe: Amerre a világ) mintegy harminc évvel később játszódik. Tompay Wajtha Mátyás a megye (Tipród) főbírája. Ez a rész tizenkét alfejezetből áll, s ezek zömmel párbeszédes formájúak. A dialógusokat a bíró és beszélgetőtársai, Gorbay Ölyves szolgabíró és Tsomor Fóris jegyző szövegei alkotják. A nézőpontok és a beszédmódok különbözőségéből újabb metamorfózis adódik: a modern próza magas poétikai szinten létrehozott szerkezete bomlik ki előttünk, amelybe szervesen beépülnek a korábban említett műfaji variánsok. A párbeszédekben felidézett történetek érdekességét fokozza, hogy sejtjük: mindez valamilyen módon kapcsolatban áll Orsolya asszony történetével. Bonyolítja a képletet, hogy a beszélgetők egyike gyaníthatóan besúgó, aki a megye urainak, a hatalom képviselőinek továbbítja a bírói hivatalból származó információkat. A besúgói szerepkör azonban összetett. „Lehet – töpreng a bíró a besúgójáról –, hogy a bensőmből hiányzott valaki, valami. S ő csak az ürességet töltötte ki. Elfoglalt odabent valami elhagyott üres lakást.” A dialógusok hátterében a bírói hivatalból komor hétköznapokra látunk. Gyilkosságok, lobogó máglyák, kegyetlen vízpróbának alávetett boszorkányok története adja a tablót. A hatalomnak, mint mindig, ezúttal is ellenségekre, megbélyegzettekre van szüksége. Olyan világ ez, ahol Rákóczi vállalkozása annak idején szükségképpen elbukott. A trencséni kudarc örök jelene. Zord idő. A jelképek nyelvén a vér, a felcsapó lángok víziója jelenik meg előttünk, amit egy döbbenetes apró részlet tetéz: főzéskor a forró vízbe vetett eleven csíkhalak sikoltozása.

A felidézett miliőnek van egy másik vonatkozása is. Ez egy férfiak uralta világ, ahol a dialógusokban szereplő nők általában kiszolgáltatottak és áldozati szerepre kényszerítettek. Máglya várja őket, vagy még ennél is nagyobb kín, mint a hatalmas írói erővel felidézett, boszorkánysággal vádolt Rekettye Pilát, aki a könyv egyik legplasztikusabban megrajzolt figurája, tömlöcbe vannak zárva, mint a gyilkos istállószolga asszonya, s a jég alatt halnak meg, minként egykor Orsolya asszony.

A bírót tudata mélyén azóta is „saját felesége titka” foglalkozatja. És sejti, hogy beszélgetőtársai tekintetében is ott lappang a kérdés: „vaj’ mire lehetsz kíváncsi” voltaképpen? Az igazság kiderítésének szenvedélye nála a vádlottak iránti kímélettel, emberséges magatartással társul. Talán ezért is figyeltetik egy besúgóval. A titokra végül is fény derül, ha nem is teljesen, de erről most hallgassunk, aki elolvassa a könyvet, majd bizonyára eltöpreng ezen. Mert az igazi választ a bíró lelkében találjuk, s a szöveg sugallata szerint egy szimbolikus látomás tárja föl. „Újabban, ahogy mondják, nem a kincset őrző sárkányok ejtik ámulatba a népeket, s nem is a bolygó vörös meg kék lángok riogatják azt, aki a lápon kint reked, hanem egy magasan repülő szekér, mások szerint egy csillogó talpú szán, amely olykor fölszikrázik, csillagot szór, elébe fogva fényes sárga pejkó, gyönyörű asszony tartja a gyeplőt, néha úgy látni, majdhogynem fönn az ég alján fut körbe a fogat, de körbe ám ott kereng a nagy égi mezőn egyvégtében. Szép, ragyog az arca. A hárászkendőt a válláról a szél nem tépi le. Azt mondják, akik látták, örökké ugyanazon körben kereng a vizek fölött.” Később a bíró hozzáfűzi még: „Asszonyom kiszabadult a tó mélyéről, azóta magasba emelte az emlékezet. A lápvilág körül a népek azt kutatják, hová röpül aranyos hintóján az a szépséges asszony.”

A láp ennek a könyvnek legfőbb, mitikus erejű jelképe, olyan, mint Szilágyi egyik korábbi könyvében az apadó kút. Lehúzza, de fogságban tartani mégsem képes Orsolya asszonyt, mint ahogyan vészes időkben a víz mélyére rejtett, elsüllyesztett harangok szava is felhallatszik a tóból. A történelem fájdalmasan igaz hangja. Ha elolvassuk a könyvet, meghalljuk.

Úgy vélem hát, hogy korábbi munkái, így a legutóbbi Hollóidő (2001) után ismét egy nagy magyar regény született Szilágyi István műhelyében. Persze, nem könnyű megbirkózni vele. Figyelmesen, lassan kell olvasni, úgy „fogyasztani”, mint a nehéz borok nemes cseppjeit. Néhány kritikus „túlírtnak”, nagyon hosszúnak ítélte a könyvet. Valóban hosszú, 511 oldal. De Polonius ismert vádjára (túlságosan hosszú) Hamlettel válaszolhatunk: „Eredj borbélyhoz a szakálladdal.” Az lehet hosszú, ám ez a könyv éppen akkora terjedelmű, amekkorának lennie kell. Első olvasásra is gyanítottam ezt, másodszorra pedig megerősödött a véleményem.