Félix (értsd: Felix Mendelssohn Bartholdy) az 1830-as itáliai utazása során Münchenből Salzburgba ment, és onnan összesen négy levelet küldött, kettőt családtagjainak, kettőt pedig zeneműkiadóknak. Az első levélből, amelyet édesapjának, Abrahamnak címzett, kiderül, a „júliusi” forradalom miatt majdnem félbehagyta az útját, és Párizs felé vette az irányt:[1] „Micsoda felejthetetlen időket élsz most át! A kezdődő mozgolódásokról szóló első híreket olvastam, és minden vágyam az volt, hogy föladjam terveimet, és Párizsba utazzak. Még ma is úgy gondolom, hogy nem bántam volna meg. Viszont egy idő után, amikor már semmi új hír nem jött, és nem is tudtam igazán elhatározni magam – ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy te nem idegenkedtél volna ettől az ötlettől, és talán nem is láttál volna szívesen –, akkor megtudtam, hogy minden rendben van ismét, így az utazás is elmaradt. […] Mikor mesélsz majd erről?”[2]

Tervbe vették ugyanis, hogy miután Abraham elvégzi franciaországi munkáit, találkoznak, de ehhez Félixnek tudni kellett volna, édesapja mikor tervez Itáliába jönni. Mai szemmel egyáltalán nem különleges, de az akkori utazási szokásokat ismerve egészen meglepő, milyen könnyen és szívesen megváltoztatta volna útitervét Félix csak azért, hogy édesapját láthassa: „Nagyjából úgy tervezem, de pontosabbat majd Bécsből tudok írni, hogy e hónap végén, vagy a következő elején Trieszten keresztül Velencébe, majd Firenzén át Rómába utazom, hogy ki ne hagyjam az októberi Rómát, amelyről csodákat mesélnek. Könnyen megoldható lenne az odaúton Velencét és Firenzét csupán érinteni, hogy Fölső-Itáliát részletesebben meg tudjuk nézni; a legszebb hónapot tölthetnénk együtt ezeken a vidékeken. Epekedve várom, hogy hírt adj az utadról, így annak megfelelően tervezem én is az én szeptemberi utazásomat, teljesen mindegy ugyanis, hogy az odaúton időzöm hosszabban vidéken, és a városokon egyszerűen csak átutazom, aztán a visszaúton váltok, vagy fordítva. Mivel a szeptember amúgy is az utazásról szól, egyre megy, melyik tourt választom, ahhoz, hogy októberre Rómába érjek.”[3]

Anton Reiffenstuhl (1786–1848): Salzburg a Kapuzinerberg felől, 1830

Szívmelengető persze, hogy a 21 éves fiú mennyire szeretne az apjával Itáliában is találkozni, de ennél fontosabb információ, hogy ezek szerint Félix útiterve egyáltalán nem volt kőbe vésve. A természete jó, rugalmas, könnyen alkalmazkodik a hirtelen változásokhoz, és azt sem szabad elfelejteni, hogy minden anyagi lehetősége megvolt arra, hogy a szokottnál könnyebben vegye a kanyarokat.

A családi kasszából azonban nemcsak elvett, hanem hozzá is adott: „Elutazásom előtt egy nappal kaptam meg Lipcséből kvartettjeim korrektúráit és más megbízásokat. Egy négykezes változatot kellett készítenem a vonósnégyesekből, ezen kívül küldtem még négy dolgot[4] kiadásra. Egyre több honorárium érkezik majd a számládra Lipcséből – írja apjának –, de nem gondolom, hogy a Hofmeister nevet nagyon meg kell jegyezned, azt mesélik, pontosan fizet. A lipcseiek biztos csodálkozni fognak, hogy a kompozíciókat Salzburgból kapják meg, hiszen tegnap már elkészültem mindennel, ma pedig postázom is őket.”[5]

Még aznap levelet írt Berlinbe a család többi tagjának, és ebben is szót ejtett a munkáról: „Kérlek titeket, küldjetek azonnal Bécsbe egy lehetőség szerint korrekt másolatot a darabból,[6] mert szeretném átnézni, és néhány helyen változtatni rajta. A kereskedőknek köszönhetően gazdag ember lesz belőlem, feltéve, ha nekik is jól megy majd az én műveimmel!”[7] Két alkotásért összesen 10 Frigyes-aranyat kért. Hogy ez forintra átszámolva mennyi, nem tudom. Akkoriban Európában, de még a német tartományokban is többféle pénznemet használtak, az aranyak, ezüstök, tallérok és guldenek világában eligazodni szinte lehetetlen. Persze az átszámítással többen megpróbálkoztak már. A leghíresebb George R. Marek Beethoven-könyvének egyik táblázata, amely ugyan segít abban, hogy a zeneszerző honoráriumait „lefordítsuk” mai összegekre,[8] de ez is tájékoztató jellegű, legfeljebb iránymutatásul szolgál, hiszen az infláció országonként változott, az árfolyamok ingadoztak, és az áruk értéke területenként más volt. De Félix sem értett hozzá kellőképpen. Öccsét, Pault faggatta egy későbbi levelében: „Ó, Paul! Kiigazodsz a gulden bankjegy, a W. W. gulden, a nehéz gulden, a könnyű gulden, a konvenciós gulden, az ördög- és az ő nagyanyjagulden között? Én ugyanis nem.”[9]

Frigyes-arany, 1797

Salzburgból két kiadónak küldött levelet Félix. A Breitkopf és Härtel cégnek a folyamatban lévő közös ügyekről írt, Friedrich Hofmeisternek viszont új darabokat is mellékelt. Mindkét kottakiadóval itáliai utazásának elején, Lipcsében ismerkedett meg. „Örülök, hogy ismét kapcsolatba kerülhettem Önökkel – írja Hofmeisternek –, és köszönöm jószándékuk igazolását, amelyet levelükben megküldtek. A tulajdonjogot igazoló iratot mellékelem. – A fantázia címe: Fantasia per il pianoforte solo composta da Felix Mendelssohn Bartholdy.[10] – A változatok címe: Variációk zongorára és gordonkára; írta és testvérének, Paul Mendelssohn Bartholdynak ajánlja Felix M. B.[11] – Ha van rá lehetőség, és nem túl nagy gond, szeretném, ha a zongoraszólam fölé kis kottákkal a csellószólamot is kimetszenék, ahogyan ez több szonátánál már megtörtént. Arról, hogy mikor tervezik a műveket megjelentetni, legyenek kedvesek Bécsbe írni, hogy ott amilyen gyorsan csak lehet, át is tudjam nézni azokat. Kérem, a honoráriumot mindig édesapám, A. Mendelssohn Bartholdy városi tanácsos címére Berlinbe küldeni.”[12]

Ezeket a levélrészleteket azért választottam ki, mert jól jellemzik Félixet. Távolról sincs szó arról, és ezt már az angliai útja is jól példázta, hogy ne dolgozott volna keményen utazás közben is. És ez nem csupán a komponálást jelentette; Félix jól tudja, ahhoz, hogy komponistaként szerezzen elismertséget, a kiadókkal levelezni kell, velük kedvesen kell bánni. Nem úgy, mint három évvel ezelőtt elhunyt kollégája, Ludwig van Beethoven, aki sokat pörlekedett velük. Ráadásul úgy tűnik, hogy Félix tisztában van a piac követelményeivel: „Nem találják-e jó ötletnek az Esz-dúr kvartettből, mely Önöknél jelenik meg, egy négykezes zongorakivonatot is kihozni, ahogyan az a Breitkopf és Härtel-féle darabnál is történt? Azt hiszem, hasznos lenne, hiszen ezáltal népszerűbb lehet a mű, egyrészt mert négykezes darabokban egyébként is hiány van most, másrészt mert mint zongoradarabok szerzője többen ismernek engem.”[13]

Külön kitér az opusszámokra. A következő utasítást adja: „Ami az opusszámokat illeti, nem tudom, hogy a két kvartett közül, amelyik tehát Önöknél és Breitkopfnál jelenik meg, melyik kapta a korábbi számot. Tisztelettel megkérem tehát arra, legyen szíves utánanézni, és a 4 zongoradarabnak a soron következő opusszámot adni.”[14] Úgy tetszik, Félix itt minden skrupulus nélkül osztogatja a sorszámokat, pedig élete folyamán mindig gondosan ügyelt arra, hogy csak azoknak a daraboknak adjon opusszámot, amelyekkel maradéktalanul meg volt elégedve. És igen, számos sorszám nélküli Mendelssohn-mű is fönnmaradt.

Végül egy mondat erejéig salzburgi zenei élményeiről is ír: „Ha Haydn nem itt született volna, akkor szidnám az egyházi zenét, amit a dómban hallottam, és azt a duettet, amelyet két fiatal hölgy énekelt.”[15] Nos, erre zenetörténet-tanára biztosan bevésett volna neki egy egyest, hiszen Joseph Haydn nem Salzburgban született, de még öccse, Michael Haydn sem, akire minden bizonnyal gondolt, hiszen ő volt itt a székesegyház karmestere.

Bélyegkép: Mátyássy Jónás