Az 1922-ben, tehát idén 99 éve megalakult, majd 30 évvel ezelőtt, 1991-ben felbomlott Szovjetunió a kommunizmus megvalósítására tett kísérlet leglátványosabb kudarcaként vonult be a történelembe. Az 1917-es forradalmak alatt a cári önkényuralmat nyögő orosz társadalom fellélegezhetett, de Lenin és társai a „proletárdiktatúrát” politikai leszámolásokkal, terrorral és hadigazdálkodással kezdték el kiépíteni, majd a kommunista vezető halála után Sztálin ragadta magához a hatalmat, akinek rémuralma közismert. A sztálini „tisztogatások” tízmilliók életét követelték a harmincas és a negyvenes években, és további rengeteg embert lehetetlenítettek el a paranoid rendszer politikai-gazdasági intézkedései. Ennek esett áldozatául a későbbi pártfőtitkár, az 1931-es születésű Mihail Szergejevics Gorbacsov családja, amelynek több tagja az éhínség és a háború következtében vesztette életét.

Gorbacsov a szegénysorból küzdötte fel magát a Moszkvai Egyetem előadótermeiig, hogy születése után fél évszázaddal maga vegye kezébe – ahogy legfőbb riválisa, az Egyesült Államok elnöke, Ronald Reagan nevezte a Szovjetuniót egyik beszédében – a „Gonosz Birodalmának” irányítását. Persze már Sztálin 1953-as halála és a híres 1956-os XX. pártkongresszus után nyilvánvalóvá vált, hogy kezdettől tévút volt a szovjet típusú rendszer, Hruscsov az „olvadás” jegyében ezt ismerte el, és ebben a szellemben igyekezett konzervatív óvatossággal reformokat bevezetni. Tulajdonképpen Gorbacsov is ezzel próbálkozott meg radikálisabb módszerekkel harminc évvel később, és volt is mit reformálnia, mert Hruscsov eltávolítása után Brezsnyev visszacsempészett sok mindent a sztálini időkből, keményen megtorolta a keleti blokk bármilyen elhajlását (lásd a „prágai tavasz” vérbe fojtását vagy a magyar gazdasági reformok megakasztását), és az afganisztáni invázióval is újra elmérgesítette a hidegháborús konfliktust.

„Bontsa le ezt a falat, Gorbacsov úr!” – mondta Reagan híres, a Brandenburgi kapunál tartott beszédében, és bár Gorbacsov vissza-visszaszúrt az amerikai elnöknek (például „dinoszaurusznak” nevezte, miután az „makacs bolseviknak” titulálta őt), akarva-akaratlanul is követte az „utasítását”, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy leomoljon a berlini fal és a vasfüggöny. Ezekkel együtt hullott darabjaira a Szovjetunió is, amelynek összeomlását a szovjet pártfőtitkár ironikus módon azáltal indította el, hogy a megmentésére radikális reformokat vezetett be. Ám az egypártrendszerre, a tervgazdálkodásra és a szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás elfojtására épülő államalakulatnak az alapjait pusztítja el az, aki meghirdeti az uszkorenyijét, a peresztrojkát (a szabadpiaci gazdasági mechanizmusokat, politikai demokratizálódást) és a glasznosztyot (többek között a sajtószabadság bevezetését).

Ahogy a Szovjetunió, úgy utolsó vezetője, maga Gorbacsov is a történelem részévé vált, harminc év távlatából sokan hitték azt, hogy a rendszerrel együtt bukott pártfőtitkár sincs már az élők sorában. Az 1990-es és a 2000-es években sokat utazott, Nyugaton konferenciákat tartott, majd az utóbbi években valóban eltűnt a nyilvánosság elől, viszont életben van, idén töltötte be a kilencvenet. Kétséges, hogy a százat meg fogja-e érni, mert a többszörös díjnyertes ukrán dokumentumfilm-rendező, Vitalij Manszkij (Gorbachev. After Empire, Putyin szemtanúi) legújabb művében, a Gorbacsov.mennyországban egy beteg, magányos, mozogni is alig tudó, bizonyos szempontból megtört embert látunk, akiben még fel-felismerjük az egykori szovjet vezetőt (ha másért nem, a fején látható jellegzetes tűzfoltja miatt), de már csak árnyéka egykori önmagának, és láthatóan nem is igazán érdekli őt, mit gondolnak róla, ennek a világnak a gondjai helyett az elmúlásra készül.

A bátor, sokszor kényes politikai témákkal foglalkozó Manszkij ezúttal sem állja meg, hogy provokáljon, minduntalan arra akarja rábírni Mihail Gorbacsovot, hogy emlékezzen vissza a Szovjetunióra és a legkritikusabb évekre, a reform és az összeomlás korszakára, a csernobili katasztrófára és más „valódi bűneire”, sőt vessen számot a politikai múltjával, de az egykori vezető jellemzően ellenáll. Egyértelmű, hogy fájdalmas számára az emlékezés, de az is, hogy az emlékezés őt már nem is annyira érdekli. Kétségtelenül vannak pozitív hozadékai annak, hogy a rendező minduntalan rá akarja venni az egykori pártfőtitkárt, hogy nézzen szembe történelmi szerepével és felelősségével, mert így elkerüli a csapdát, hogy elfogult, Gorbacsovot mint „élő legendát” ünneplő portréfilm szülessen. A Gorbacsov.mennyország nem kívánja egyértelműen dicsérni vagy bírálni azt, amit a politikus harminc évvel ezelőtt véghez vitt, sőt hangsúlyozza, hogy ő egyáltalán nem megszüntetni akarta a rendszert, hanem csak reformálni és demokratizálni, viszont ez szovjet perspektívából a lehető legrosszabb módon sült el. Bírálói szerint naiv dolog volt azt hinni, hogy a Szovjetunió elbírja a politikai reformokat, elegendők lettek volna a gazdasági jellegű újítások. Támogatóit viszont megrendítheti a dokumentumfilm „józan” megközelítése és az idős ember inkább közömbös hozzáállása: lám, itt az „élő legenda”, és nem tud, nem is akar védekezni a provokatív kérdésekkel szemben, nem tud megfelelni annak a „hősszerepnek”, amelyet főleg Nyugaton kivívott magának.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mennyire etikus egy beteg, idős, bizonyos értelemben tragikus sorsú, bukott vezetőt ilyen provokatív kérdésekkel bombázni. Nyilvánvalóan kellőképp meglepő lehet sok nyugati néző számára, hogy míg Amerikában és Európában is hősként ünneplik az 1990-ben Nobel-békedíjjal honorált Gorbacsovot, addig hazájában egy pár évvel ezelőtti közvélemény-kutatás szerint a népesség 15%-a van róla kedvező véleménnyel, 46%-a viszont kifejezetten negatívan ítéli meg őt (forrás: https://www.levada.ru/2017/02/15/15388/). De vajon szerencsés-e ezt egy kilencvenéves, már szellemileg sem teljesen ép emberrel közölni? Pontosabban igazságos-e ez így, hogy már érdemben nem tud, és nem is akar védekezni? Az emlékezés és a felelősségre vonás persze fontos, de a Gorbacsov.mennyország legalább tíz-tizenöt évvel megkésett: akkor még lehet, hogy a provokatív kérdésekre érdemi válaszokat is kapott volna Vitalij Manszkij és a néző.

Manszkij dokumentumfilmje szerencsére a politikai vita mellett (már amennyire ezt annak lehet nevezni, hiszen a címszereplő jellemzően elbagatellizálja, elvicceli a provokatív kérdéseket) sokkal többet nyújt, ezért is érte meg bemutatni világszerte filmfesztiválokon. A rendező ugyanis szerencsére nem kizárólag klasszikus dokumentumfilmes módszerrel dolgozott, azaz nemcsak riportokból áll a Gorbacsov.mennyország, hanem a címszereplőt rendszerint hosszan kitartott képeken, megfigyelői (direct cinema) módszerrel követi a kamera kommentárok és zene nélkül. Manszkij tisztában volt azzal, hogy – mivel Werner Herzog és André Singer pár évvel ezelőtt már megcsinálták a politikus portréját (Meeting Gorbachev) – neki inkább az emberre kell koncentrálnia. A Gorbacsov.mennyország nagy részében a politikus utóélete, annak is a privát rétege kerül a fókuszba, így a Nyugaton sztárrá vált egykori államférfi magánpokla rajzolódik ki.

Megtudjuk, hogy bár lemondása után kapott az államtól egy viszonylag takaros apartmant, azonban ha nincsenek külföldi előadásai (amelyekért nem szégyellt dollárszázezreket elfogadni), nem biztos, hogy fenn tudja tartani viszonylag magas életszínvonalát. De megtudjuk azt is, hogy Raisza Makszimova Gorbacsova, szeretett felesége már régen, 20 évvel ezelőtt elhunyt, gyermekével, unokáival sem tartja a kapcsolatot, ápolójával és személyzetével van valamennyire bensőséges, közvetlen emberi viszonya. Tehát anyagi javakban nem szenved hiányt, megérte a kilencvenet, mégsem tudja már megosztani életét senkivel, a magány mintegy az ő „büntetése” azért, amiért a „Gonosz Birodalmát” vezette (a szakadékba). Kifejezetten megható, drámai képsor, amelyen az egykori szovjet vezető meglátogatja Raisza síremlékét, és fegyelmezetten, szomorú arccal áll fölötte. Ekkor érzékelhető leginkább Gorbacsov magánya: az egyik része már nem ezen a földön jár, hanem felesége után vágyakozik, bárhol legyen is.

A film leginkább megrendítő jelenetei azok, amelyeken a kamera pusztán követi Gorbacsovot, és megfigyeli a számára heroikus küzdelmet, az egészséges emberek szemében viszont triviális alapmozdulatokat. Ezeken a hosszú beállításokon elcsendesedik a riporter-rendező, a direct cinema „követelményeinek” megfelelően csak figyel, akár a légy a falon. Gorbacsov több lendülettel próbál meg felkelni foteljéből, de ápolója segítségével is csak sokadik nekifutásra sikerül. Speciális, kerekes járókeretével pedig kifejezetten groteszk látványt nyújt, ahogy tolja maga előtt a szerkezetet, és már az sem érdekli, hogy a mikroportja kicsúszik és majdnem leesik a földre. „Szarok rá” – nyugtázza cinikusan, és ezzel a lehető legdirektebben, legnyersebben adja a rendező és a nézők tudtára, hogy már túl van jón és rosszon, de legfőképp a Szovjetunión, sőt az egész orosz politikán. Ezt erősíti a természetességében, elkapottságában is szimbolikus jelenet, amelyben szilveszter estéjén Gorbacsov üldögél, pezsgőzget, a háttérben pedig Vlagyimir Putyin orosz elnök mond demagóg újévi köszöntőt a televízióban: a Putyint egykoron bíráló néhai szovjet pártfőtitkár szinte ügyet sem vet a beszédre.

​

Vitalij Manszkij műve tehát több annál, mint aminek elsőre látszik. Gorbacsov-portréként vagy a Szovjetunió bukásáról megemlékező történelmi dokumentumfilmként nem működik, a rendező provokatív kérdései legfeljebb azt tudatosítják, hogy Manszkij nem kívánja pajzsra emelni a Nyugaton hősként, hazájában bukott politikusként, sőt árulóként kezelt egykori államférfit. A Gorbacsov.mennyország viszont amiatt nagyon is izgalmas alkotás, ahogyan megmutatja az embert, aki a peresztrojka és a glasznoszty történelmi súlya alatt maga is megroppant. Igen izgalmas jelenete a filmnek az egyik utolsó, amelyben egy Gorbacsov-darab színészei és alkotói, köztük a pártfőtitkárt eljátszó főhős konzultálnak az egykori politikussal, aki sajátos csípős humorával fűszerezett tanácsokkal látja el őket. Ekkor ütközik össze leglátványosabban a „legenda” és a „valóság”, az emberek Gorbacsovról alkotott koncepciója és maga Gorbacsov kerülnek konfliktusba. Tulajdonképpen ezt a küldetést teljesíti „nagyban” és sikeresen a Gorbacsov.mennyország is.