2020-ban második alkalommal hirdették meg a mannheimi székhelyű Impronta Ensemble zeneszerzőversenyét, melynek nemrég lett nyilvános az eredménye. Az első helyezett a szerbiai Jug Marković, a második a koszovói Drinor Zymberi lett, te pedig Der Rhein am Tomasee című vonósnégyeseddel megosztott harmadik helyezést értél el a svéd Mårten Josjővel közösen. Izgalmas maga a kiírás is, valójában nem is zeneszerző-, hanem zeneműverseny, bármilyen korú szerző pályázhatott rá a világ bármely tájáról, végül 31 országból 144 partitúra érkezett be. A díjazottak műveit most ki is adta az Edition Impronta. Először is gratulálok a helyezésedhez. Miért esett a választásod erre a versenyre?

Bár a versenyt már másodjára rendezték meg, én most neveztem először. A Facebookon került szembe velem a kiírás, mely szerint bármilyen, a megadott apparátussal játszható vonós hangszerre írt művet be lehetett nyújtani, amelynek még nem jelent meg a kottája. Akár olyat is, amit már korábban bemutattak, sőt a partitúra mellé lehetett hangfelvételt is küldeni. Az Impronta Ensemble együttműködik az Impronta kortárs zenei kiadóval, a verseny célja az, hogy kiadjanak, műsorra tűzzenek és promotáljanak olyan darabokat, amelyek beleférnek az együttes repertoárjába. A 144 beérkezett mű egyébként közepes számnak számít.

Ez a típusú kiírás mennyire elterjedt?

Ez a versenykiírás általánosnak mondható. Ha új művet kell írni, kevesebben jelentkeznek, hiszen akkor nagyobb a rizikó, hogy sok ráfordított munkával sem mutatják be a művet. Amikor kész művel is lehet indulni, az bizonyos értelemben nem is verseny, hanem sokkal inkább egy pályázat. Ideális körülmények között az Impronta Ensemble már elő is adta volna a művet, de a Covid miatt erre eddig nem volt lehetőség.

Miért ezt a művet küldted?

Mondhatni véletlenül. Jól sikerültnek éreztem, belefért az időkorlátba, és volt egy nagyon jó felvétel belőle. Egyébként ez jellemző rám: először van valamilyen lokálisnak tűnő, ad hoc jellegű felkérés, ahová a darab megszületik, és sokszor így jönnek létre a legjobb művek. Visszatérő élményem, hogy mellesleg írok valamit egy koncertre, majd éppen abból lesz nagy siker. A barátaimnak írtam a darabot, vannak benne belső poénok, gegek, hogy együtt röhögjünk rajta. Szerintem ettől az őszinteségtől, fesztelenségtől lett jó.

Mi volt a darabod apropója?

Először is volt egy megrendelője. A Classicus Quartetnek a BMC-ben megy a Das Wohltemperierte Streichquartett sorozata. A cím Bach-allúzió: a 12 félhang mindegyike kap egy koncertet. Minden alkalommal elhangzanak a klasszikus kvartettirodalom legfontosabb, az adott hangnemben írt darabjai. Az első koncerten C-dúr és c-moll darabok, a másodikon Cisz-dúr és cisz-moll, és így tovább. Mindez kiegészül kortárs művekkel: felkértek 12 zeneszerzőt, hogy írjanak olyan darabokat, amelyek valahogyan kapcsolódnak az adott hanghoz, hangnemhez. Sokféle megközelítés lehetséges: az lesz a hangnemi központ, vagy fontossá válhat az adott hang a darabban. Az én esetemben egyik sem. Az Esz hangot kaptam, de a darabom nem magára az Esz hangra reagál, hanem a zenetörténet egyik legfontosabb Esz-dúr zenéjére, A Rajna kincse prológusára. Ez Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című operaciklusának első darabja. A prológus valójában a teljes, négyestés sorozat előjátéka. Zeneileg nem más, mint egy hat percig tartó, ömlengő Esz-dúr akkord – persze nagyon dinamikusan meghangszerelve: a zenekar egyre nagyobb ívekben járja körül az Esz-dúr akkordot, egyre nagyobb a hullámzás és egyre nagyobb méretű az apparátus, nagyon szép, egyáltalán nem unalmas. Mondhatni zeneszerzői bravúr. Azóta az Esz-hez mint olyanhoz társul mindaz, amit ez a zene jelent: a Rajna ömlengése, a germán kultúra ősi rétege, a „wagnerizmus”: nekem ez az Esz.

Vagyis a teremtés, a genezis fogalma kapcsolódott hozzá az Esz-dúr akkordhoz.

Így van. De máshonnan is megközelíthető. A címe magyarul: A Rajna a Tomaseenál. A Tomasee a Rajna forrása. Egy tó a svájci Alpokban, 2300 méter magasan. A Rajna nem hegyi csermelyek összefolyásából jön létre, mint ahogy a folyók általában, hanem egy tóból ered, így végső soron a Tomasee túlcsordulása, és ott fenn még mint egy nagyon kicsi patak csordogál. A Wagner-opera a Rajnában kezdődik, egy rendkívül fontos szituációval, amely három operával később az istenek alkonyát okozza. Alberich, a csúnya törpe, egy visszataszító, szőrös figura úszkál a Rajnában, és meglátja a három sellőt, akik a Rajna kincsét őrzik. Alberich nemcsak az aranyat akarja, hanem a sellőlányokat is, nekik udvarol, erotikus játszmának vagyunk tanúi. A sellők persze kigúnyolják, undorító, szőrös fickónak nevezik, ami érthetően rosszul esik neki, és ideges lesz. A sellők közben elkotyogják, hogy ők őrzik a Rajna kincsét, és aki abból gyűrűt kovácsol, az lesz a világ ura, viszont cserébe le kell mondania minden szerelmi képességről, élvezetről. Alberich úgy dönt, hogy elrabolja a kincset, és gyűrűt csinál belőle, amit meg is valósít. Régi történet, amit a Nibelung-énekből ismerünk, de később a Gyűrűk Urában is visszaköszön.

Ami ebben engem érdekelt, hogy van egy zeneileg is használható dramaturgiája, amely akkor is működik, ha erről az egészről, amit itt elmondtam, semmi fogalmunk nincsen. Ha valaki beül a koncertre, és azt se tudja, mi az a sellő vagy ki az a Wagner, a zenei dramaturgia akkor is hatni fog rá. A művemben a cselló Alberichnek felel meg, a két hegedű és a brácsa pedig a három sellőnek. A négy hangszer dramaturgiailag ugyanabban a szituációban vesz részt, mint az opera nyitójelenetének szereplői. A cselló megpróbál szenzuálisan, a zenei motívumok szintjén közeledni a többiekhez, a többiek kigúnyolják, a motívumait nevetségessé teszik. A cselló egyre mérgesebb, majd felrobban, megszűnik közöttük a játék, komolyra fordul a helyzet. Ám mindeközben a darab egy miniatúra. A hangszerek fémszordínóval játszanak, ez halk hangzást enged csak meg. Amikor a cselló fortissimo játszik, mert ideges, akkor is alig jön ki valami hang, hiszen a Rajna forrásánál, a legkisebb Rajnánál vagyunk. A motívumok vízszerűen vannak megfogalmazva, zeneileg sem stabil a környezet. Programzene, igen, de mint Liszt programjai, amikor egyetlen cím adja a programot: Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak vagy Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár, de mondhatnánk a szimfonikus költeményeket is.

Vagy akár a Debussy-prelűdöket. A program néhol inspiráció, néhol csak utólagos asszociáció. Ha valaki tud róla, sok dolgot megvilágíthat számára, de a darabok olyan akusztikai, formai és dramaturgiai minták szerint szerveződnek, amelyek önmagukban is megállják a helyüket.

Még egy opera is megállhatja önmagában a helyét! Egyszer láttam egy Janáček-operát, amely alatt nem volt felirat. Egy szót nem értettem belőle, csehül volt, még az alapszituációt sem ismertem, mégis tudtam élvezni, óriási zenei élmény volt. A darabom hallgatásához nem fontos, amit elmondtam róla. Valamiért ez engem komponálás közben kormányzott, valamiért ezeket a hangokat írtam le a papírra, de azok a hangok, amelyek ott vannak a papíron, nem hordoznak jelentést, a végeredmény egy absztrakt darab, amelyet egy vonósnégyesnek elő kell adnia egy koncertteremben, senza commento.

Az Esz hang érdekes szerepet tölt be a műben: c-moll akkorddal indul, és H-dúron (vagyis Cesz-dúron) zár. Mindkét akkordnak az Esz (=Disz) hang a terce, azaz a közepe, és a terc határozza meg, hogy milyen jellegű (dúr vagy moll) az adott akkord.

A c-moll és a H-dúr összekapcsolását pszichológiailag nagyon megterhelő hallgatni: a közös terc miatt tonálisan szinte összekapcsolhatatlan a két akkord. Aki meghallgat egymás után egy c-moll és egy H-dúr akkordot, az minimum leesik a székről, annyira fájdalmas. Ebben benne van az Esz hang színeváltozása is. A c-moll Esz hangja egy moll akkord terce, tompa, sötét hang. A H-dúr Esz (=Disz) hangja azonban az akkord legfényesebb hangja, miközben ugyanaz az Esz hang, csak más környezetben. A Rajna patakját ugyanazok a vízcseppek hozzák létre, amelyek Rotterdamban, a világ legnagyobb kikötőjében a Rajna öblét. Alberich élcelődése a három sellővel az istenek alkonyát, a metafizika halálát okozzák. Ugyanaz a dolog más megvilágításba kerülve homlokegyenest mást fog jelenteni. De nem a különböző jelentések érdekesek zeneileg, hanem az, hogy ez a változás hogyan hat a befogadóra. Rövid a darab, pár perc, alig telik el valami a kezdő- és a záróakkord között. A végén ott van a hűha, az érzés, hogy leesünk a székről, anélkül, hogy tudnánk, mitől. Ez az érzés eléggé absztrakt ahhoz, hogy mindazt képviselje, amit eddig elmondtunk.

A többi díjazottról tudsz valamit?

A győztes Jug Marković, akivel még Ljubljanában, egy mesterkurzuson találkoztam, ahol kórusműveinket mutatták be. Vele azóta is kapcsolatban vagyok, kiváló szerzőnek és kollegának tartom, és nagy elismerés számomra, hogy vele egy névsorban szerepelhetek. Amikor az úszó Kenderesi Tamás szinte esélytelenként bronzérmes lett a riói olimpián, és felállhatott az olimpiai bajnok Michael Phelps mellé a dobogóra, azt mondta: még nem tudja felfogni, hogy a bronzérem pontosan mit is jelent, de annak a nívóját igen, hogy Phelpsszel egy névsorban szerepelhet. Ez a verseny persze sokkal kisebb dolog, de én is így érzek Jug Marković kapcsán.

​

(Forrás: Edition Impronta)

A zsűri összetétele mennyire meghatározó egy ilyen versenyen?

Az elnök Sidney Corbett amerikai zeneszerző, aki régóta Németországban él, a mannheimi zeneművészeti egyetem zeneszerzés professzora. Egyébként Ligeti Györgynél végzett Hamburgban. Ő sok színpadi zenét és operát ír, a hangszeres zenéinek is mindig van valamilyen színházi vonatkozása. Az én darabom is erősen kapcsolódik a színházhoz, de nem hiszem, hogy ez közrejátszott volna a díjamban. Rajta kívül Alessio Eliáról tudok még valamit, olasz zeneszerző, aki egy ideje Magyarországon él, sok egyetemen volt meghívott oktató, többek közt a budapesti Zeneakadémián is. Itt főként Jeney Zoltánnal dolgozott együtt, és Csáth Géza életéről írt operát. Kitűnő figura! A másik két zsűri Jeanne Vogt és Andreas Luca Beraldo, utóbbi az Impronta Ensemble művészeti vezetője és karmestere.

Egyébként az eredményhirdetés után esett le, hogy Mannheim a Rajna partján fekszik. Általánosságban minden művészeti versenyen van egy erős szubjektív tényező. A versenyeken azok nyernek, akik a zsűri esztétikájának az átlagához a legközelebb esnek. Ezzel nem is igazán lehet számolni, az eredmény ennyiben ad hoc. Ez a zsűri hasonló dolgokkal foglalkozik, mint én, ezért ilyen jellegű versenyre küldtem el a darabom, és nem egy musical-versenyre, ott utolsó helyen végeztem volna, esetleg felhívtak volna, hogy hagyjam abba a pályát.

A díjazott darabokat kiadták, vagyis elérhetővé váltak a nyilvánosság számára, a kiadás megteremtette a lehetőségét annak, hogy ezentúl bárki megtanulhassa és eljátszhassa a műveket. Ennek az előfeltétele az írásbeliség, vagyis egy dekódolható, jól érthető jelrendszer, amely bárki számára nagyjából ugyanazt jelenti.

Ideális esetben igen. Mint a könyvkiadás. Én elmondhatom, elmesélhetem neked, hogy miről szól Krasznahorkai Herscht 07769-e, sőt – friss az élmény –, el tudom részletesen mesélni a cselekményt, de az nem az az élmény lesz, mintha elolvasnád. Még csak nem is a teljes történet. Csak egy benyomás. Egy zenedarab sem egy körülbelüli valami. Nem egy benyomás. Kérdés persze, hogy mekkora az a nyilvánosság, amelyet egy kiadás el tud érni. Fontos a promóció: sok helyen jelenik meg hír arról, hogy kiadják ezeket a darabokat, szó lesz róla mindenféle fórumokon, elküldik hírlevelekben, a hangfelvétel kikerült az internetre. A valódi díj az, hogy ez a darab létrejött a széles közönség számára, és ez az, amiért elindulnak zeneszerzők a versenyen.

Általában azt gondoljuk, hogy kortárs zenét azért hallgatnak kevesen, mert kevés embert érdekel. Miközben súlyos probléma, hogy nincsenek meg azok a médiumok, csatornák, fórumok, melyeken keresztül a kortárs zene elérhet az emberekhez. Tegyük fel, sok olyan kortárs szerző van világszerte, aki ír olyan művet, ami nekem tetszene. Hogyan jutok hozzá? Hogy ér el hozzám? A nagy lemez- és kottakiadók, a nagyobb rádióadók, hangversenyirodák, zenekarok, melyeknek hatalmas az elérése, csak kis százalékban foglalkoznak kortárs zenével, hiszen biztosra kell menniük: el kell adniuk bizonyos példányszámot, meg kell tölteniük a hangversenytermet.

Azért ma szerencsésebbek vagyunk, minden szerzőnek van honlapja, YouTube-csatornája, Facebookja stb., ami tele van felvétellel. Egy ilyen versenyen megmutatják a kortárs zenét szerető közönségnek, hogy kit érdemes megtalálni, figyelni, majd amikor rákeresel a nevére, száz felvételt találsz tőle. A fő kérdés, hogy te, a zenehallgató, ehhez hogyan kapcsolódsz. Azt gondolom, hogy a kortárs zene nincs rosszabb helyzetben, mint a kortárs irodalom. Valójában csak annyival jut el több emberhez a mai irodalom a kortárs zenénél, amennyivel több ember tud értőn olvasni, mint értőn zenét hallgatni. Olvasni mindenki tud, ennek x százalékát eléri a kortárs művészi irodalom. A zenehallgató embereknek pedig x százalékát a kortárs zene. Aki bemegy egy kortárs komolyzenei koncertre, az olyan hangokat fog hallani, amelyeket még sosem hallott. Ennek megfelelően, aki Fehér Renátó verseit olvassa, az pedig olyan frázisokat fog olvasni, amilyeneket még sosem olvasott. Ezzel együtt a popzenére és a könnyedebb irodalomra is szükség van, mert kikapcsol: az ismerős világ megnyugtatja az embert. Kurtág és Krasznahorkai, Esterházy és Eötvös pedig bekapcsol. Ennek a művészetnek a befogadását legtöbbször nem nyugodtság jellemzi.

Bélyegkép: Paseczki Lidia