Valami titok lappangott e látszólag oly tiszta, derűs,
egyszerű és egyenes lény életében.[1]

A regény tárgya Mahler utolsó hajóútja: 1911 kora tavaszán súlyos betegen Amerikából Európába tart. A kor legjelentősebb zeneszerzője és dirigense mintegy végigjátssza az életét, és el is búcsúzik tőle. (A főhős kísérője egy fiú, egy hajósinas, aki a gondját viseli; beszélgetnek is, de inkább csak fecsegnek. Erre a diskurzusra, és a rajta keresztül megjelenő viszonyra, nem fogok kitérni.) Mahler külső életének talán a legfontosabb eseménye: 1902-ben feleségül vette Alma Margaretha Maria Schindlert, a nála tizenkilenc évvel fiatalabb hölgyet, akinek szépsége és személyisége Bécs-szerte nagy tiszteletben állt. És ez a házasság most romokban hever: Alma Mahler bevallotta, hogy szerelmes Walter Gropiusba, az építészbe (akit egymás közt tréfásan csak „építőmesternek” hívnak). A nagy komponista ekkor vesztette el az alapvető biztonságérzetét. Most, egy már viszonylag nyugodt beszélgetésben – magára gondolva – mondja: „Csak ez az egy életünk van.” (90.) És erre a felesége azonnal le is csap: „Igen, ez valószínűleg így van. És pontosan ezért úgy is fogom élni, ahogy szeretném.” (91.) Álljunk meg egy pillanatra: itt már egyikük sem ismeri a többes szám első személyt; már mindketten bezárkóztak önmagukba. Aligha túlzás: Mahler itt és ekkor nemcsak a biztonságérzetét vesztette el, de az életét is. (És persze tudjuk: életének zuhanása nem itt és nem ekkor kezdődött, hanem egyik kislányának halálakor. „Négy év telt el Maria halála óta. És mégis úgy tűnt neki, mintha a hajómotorok zúgása és a hullámok tapicskolása alatt az ő hangját hallaná. Az utolsó lélegzetvételeinek köhögését és hörgését.” [68.]) Mahler a maga állandó rohanása és időzavara közepette szánt rá időt, hogy az életválságának megoldása érdekében elzarándokoljon a nagy Sigmund Freudhoz, Hollandiába, aki éppen ott töltötte a szabadságát. És most arra gondol, hogy miről is beszélt Freudnak. Mindenekelőtt a magányáról. „Egy fél életen keresztül egyedül volt, de sohasem érezte magát magányosnak. És még most sem – amikor Alma lelkének egyik része az építőmester felé eltávozott – érezte magát magányosnak. Viszont betegnek érezte magát. Megsebzettnek és kétségbeesettnek. De semmiképpen sem magányosnak. Ebben az értelemben valóban kisgyerek volt. A magány olyan érzés, amely a felnőtteknek való. A magányos ember még mindig töprenghet önmagán.” (99.) Mahler nem volt magányos, hanem elhagyatott, és nem is az emberek fordultak el tőle, hanem a sors kegye hagyta cserben; még csak alig múlt ötvenéves, szellemi alkotóereje teljében van, de a testét betegségek, a lelkét pedig az elhagyatottság kínozza.

A regény ugyan rövid, de nagyon szépen megformált, erősen poentírozott mondatokból áll, ezért a cím alapos átgondolásában is biztosak lehetünk. A Der letzte Satz egyszerre jelentheti a regény (vagy Mahler) „utolsó mondatát” és a komponista utolsó zenei tételét. E két lehetőség között lebegünk.[2] Az utolsó mondat, amit Mahler mintegy magának mond, a következőképpen hangzik: „Jetzt war es jedenfalls gut, hier zu stehen.” („Most mindenesetre jó volt itt állni.”) Ez egy utalás, melynek feltárása előtt be kell illesztenünk egy megjegyzést. Tudjuk, hogy Mahler nagyon szívesen hajolt le az utca zenéjéhez: gyakran népdalokat, néha népies műdalokat, de időnként még slágereket is feldolgozott. Bruno Walter írta róla: „Mahler témáinak számottevő része – nem csak a daloké, de a szimfóniáké is – népdal eredetű, maga is népdal.”[3] Az ilyen feldolgozást, a lábaink előtt heverő anyag hasznosítását utánozza a regény is. Így hát megkockáztatható, hogy a fent idézett mondat Roy Black és Anita egykori (a hetvenes évek elejéről származó) híres slágerére utal: „Schön ist es auf der Welt zu sein.” („Milyen szép a világon lenni.”) (118.) De most Mahler utolsó mondata helyett nézzük a regény utolsó mondatát: „Und das war gut, denn es war Zeit, zu gehen.” („És ez jó volt, mert itt volt az ideje, hogy menjek.”) (126.) Ezt a fiú mondja, aki éppen most tudta meg, hogy a komponista meghalt: ő indul, neki kell indulnia, de aminek itt volt az ideje, az Mahler halála volt. Nem sokkal korábban maga Mahler még az ellenkezőjét mondta: „Es ist noch nicht Zeit.” („Még nincs itt az ideje.”) (118.) E kettő közötti sávban mozgunk: itt van az ideje, de még nincs itt igazából az ideje. Vagyis a komponista a halál küszöbén áll. Az e mögött álló utalás: a 2010-es évek közepén az Unheilig nevű zenekarnak volt egy nagy slágere, „Es ist Zeit zu gehen” címmel.[4]

A „letzter Satz” azonban az utolsó „tételt” is jelentheti. Mahler írt két nagy búcsútételt: a Kilencedik szimfónia utolsó, adagio-tételének utolsó előadói utasítása így szólt: „elhalóan”. A Dal a Földről utolsó tételének pedig valóban „Búcsú” a címe. (Ebben a perspektívában Seethaler műve Hermann Broch először 1945-ben megjelent Vergilius halála című hatalmas regényének folytatásaként is olvasható. A két mű közötti párhuzamok és érintkezési pontok kidolgozása messze túlmutatna ennek a dolgozatnak a keretein. Mindkét esetben egy hajón vagyunk, és mindkét esetben a kor legnagyobb művésze tekint előre a halál felé. Brochnál olvashatjuk: „Ez az áramló, megnyugtatóan megnyugtató fáradtság nagy boldogságot is adhatott volna, ha […] nem állt volna be a kínzó, állandó köhögés és elernyedés az esti láz miatt, és a minden esti szorongás.”)[5] Mahler két búcsú-tételének kapcsolatáról már Bruno Walter is írt az 1936-ban megjelent kis könyvében: „Az utolsó ének címe: »Der Abschied« (»A búcsú«), akár a Kilencedik szimfóniáé is lehetne. Ugyanabból a hangulatból született, amelyikben a Dal a Földről, de nincs közöttük zenei összefüggés. […] A búcsú fájdalma és a mennyei fény sejtelme között való különös lebegés – a tételt a legtisztább megdicsőülés atmoszférájába emeli.”[6] A megdicsőülés atmoszférája? Három évvel Bruno Walter könyve után jelent meg Adorno Mahler-monográfiája, amely sokak szerint Adorno legszebb könyve. Ő a búcsút nem a „megdicsőüléssel” hozza kapcsolatba, hanem egy elnyújtott pillantással. „A búcsúzó zene nem tud elszakadni. De nem azért, mert valamit a magáévá akarna tenni, mert önmagát fenn akarná tartani. A szubjektum a visszahozhatatlanból a szemlélődő szeretetet nem vonhatja ki. A hosszú pillantás az elítéltre tapad.”[7] Seethaler regénye mindenesetre ennek a búcsúnak az irodalmi transzformációja szeretne lenni. Hogyan lehet megjeleníteni ezt a búcsút egy regény keretei között? Láttuk, hogy Bruno Walter szerint a búcsú komponensei a fájdalom és a mennyei fény, és ezek együttese adná ki a „megdicsőülést”. Adorno vélhetően egyet is ért a komponensekben, de ezek szerinte nem a megdicsőülésben, hanem egy hosszan kitartott pillantásban egyesülnek. És ez a pillantás egyenletes hullámzású szöveget követel: mint amikor Mahler (és előtte már Vergilius is) az óceán (illetve a tenger) vizét nézte. Ez így rendben is lenne; de ezzel együtt azt is feltételezzük, hogy a zenei kifejezés valamiképpen lefordítható nyelvi eszközökre. Csakhogy maga a regény ennek lehetőségét két alkalommal is kétségbe vonja. (1) „A zenéről nem lehet beszélni, ehhez nincs nyelvünk. Ha a zene megengedi, hogy leírjuk, akkor rossz.” (65.) (2) „Mindenről szó van. De erre nincsenek szavak. Nincsenek szavak az életre, nincsenek a halálra és nincsenek a zenére.” (116.)

De akkor miről szól ez a könyv, ha nem az életről, a halálról és a zenéről? Ijoma Mangold ezt írja: „Én ebben nem vagyok biztos, talán mégis vannak minderre szavak. Csak Seethaler úgy döntött, hogy […] nem is keres utánuk.”[8] Mangoldnak igaza is van, meg nincs is: Seethaler nem egyszerűen nyelvileg mondja el azt, ami a zenében van, hanem az irodalom közegébe akarja transzformálni a zenét; de ennek a minimum-feltétele annak a megengedése, hogy a zenéről (az életről és a halálról) igenis lehet beszélni. És amiben Mangoldnak igaza van: ez az egyébként teljesen reflektált könyv nem tudja beemelni önmagába a saját előfeltevéseit.

Fotó: Urban Zintel, Hanser