A körkérdésre adott további válaszok ide kattintva érhetők el.

(1) Milyen stílus, irányzat, iskola, műfaj vagy szerző van leginkább hatással a zenédre?

Csapó Gyula szerzői estje után fogalmazódott meg bennem, hogy az igazán eredeti gondolatok az idő múlásával sem veszítenek frissességükből. Rám ezek a „nagy találatok” vannak igazán hatással, de nem arra késztetnek, hogy újból megvalósítsam őket, hanem az igyekezetemet táplálják, hogy hozzájuk hasonlóan friss dolgokat ötöljek ki. Néhány példa azokra a pillanatokra vagy művekre, amelyek rendre bevillannak, mondhatni, együtt élek velük: Mozart A-dúr Klarinétötösének eleje a tendenciózusan gyorsuló értékek tökéletes adagolásával, amely olyan energiatöbblettel ruházza fel a klarinét belépését, hogy azt érezzük, ennél nem lehet jobban elindítani egy darabot; Schubert C-dúr Vonósötöse, amely azon ritka többtételes művek egyike, melyeket bármikor végig tudnék hallgatni megszakítás nélkül; De Falla Csembalóversenyének második tétele, amely bár az apparátusra alkalmazható legkonvencionálisabb elemeket vonultatja fel, mintha nem ezen a bolygón született volna. Hogy néhány időben közelebbi példát is említsek: Laurence Crane Piano Quintetje, amely közel fél órán keresztül forgatja ugyanazokat a lapokat úgy, hogy lelkesedésem minden „viszonthallás” alkalmával lankadatlan; Jürg Frey String Quartet No. 2 című darabja olyan intenzív aurát teremt, hogy tényleg kiragad a valóságból; Cassandra Miller Philip the Wanderer című zongoradarabja az egyik legoptimistább üzenet számomra; Vidovszky László Zwölf Streichquartette negyedik darabjának anyaga a kedvenc dallamom; Michael Finnissy String Triója és Csapó Gyula Hímzésminták a megrepedt Föld arculatára pedig a zenei vonalvezetés olyan magas szintű példái, amelyeket minden hallgatásnál a legnagyobb ámulattal szemlélek. A lista bár nem teljes, a felsorolást biztos nem tudnám a végtelenségig folytatni. Ezek óriási hatások, ha nem is közvetlenül a zenémre, de lényemre biztosan.

Second Movement – Beethoven

(2) Mi kell ahhoz, hogy valaki értse vagy hallgatni tudja a zenédet? Milyen számodra az ideális közönség?

A recept egyszerű, mégis sokat kíván: megkülönböztetett figyelem. Ez magam számára is intelem, mivel egyre többször kapom magam azon, hogy nem követem a zenét, ami szól. Sajnos az otthoni zenehallgatás általánossá válása (főleg most, a pandémia idején) rossz beidegződéseket szül: egy élő közvetítés alatt rákeverhetek az ebédre, letölthetem az e-mailjeimet, vakaródzhatok, káromkodhatok. Ilyenkor oda minden. Akkor is, ha „vissza lehet tekerni”. Szerencsétlenségemre a darabjaim konvencionálisnak mondhatók abból a szempontból, hogy lineáris folyamatok: muszáj az elejüktől fogva követni őket, lehetőleg minden mozzanatukra kiterjedő figyelemmel, egészen a legvégükig. Az ideális közönség tagjai a darab után leülnek beszélgetni, és ha akarják, a hallottakról is bátran megosztják gondolataikat, nem görcsölve azon, hogy „nem zenészek”, „nem értenek hozzá”, „nem az ő világuk”, stb. Ez azért is lényeges, mert sokszor a nem szakmabeliektől kapom a legfontosabb visszajelzéseket. Emellett azt is gyakran érzem, hogy érdekesebbnek találom más területek képviselőinek munkáját, mint zenésztársaimét. A fentiek miatt az interdiszciplináris kommunikációt a szellemi frissesség fenntartása egyik alapkövének tartom.

(3) Kevesen hallgatnak kortárs zenét – mi az, amit mégis csak a kortárs zene tud nyújtani?

Annak reményét, hogy a következő darab ősbemutatója lehet egy újabb „nagy pillanat”, amely az elhangzásával fenekestül felforgat mindent, és mint élmény, hosszú időn át velünk marad. Ez persze szinte irreális elvárás, és nagyon ritkán teljesül, de mint esély, minden bemutató alkalmával ott van. Így egy jól sikerült mű jól sikerült bemutatója akár nagyobb katarzis lehet, mint egy Bach-passió vagy egy Bruckner-szimfónia elhangzása, hiszen az utóbbiak már sokszorosan átélt (begyakorolt) katarzisok, míg az új mű a jelenlétünkben bontakozik ki először. Emellett megható belegondolni, hogy nemcsak a mű előadója, de szerzője is „együtt lélegzik velünk”.

​

The Book of Sonatas for Viols

(4) Min dolgozol most? Mik a terveid?

A 2021-es év számomra a társalkotás jegyében indult: nemrég fejeztünk be egy közös zenés-videós munkát Peternák Annával, amelynek izgatottan várom legvégső formáját. Ezen kívül egy kórusszínházi projekt résztvevőjeként dolgozom Böröcz Judittal és Pálinkás Bencével együtt. Régi tervem a Mylied című zongoradarabom revideálása. A darabot 2015-ben írtam, de a mai napig „kozmetikázom”. Tavaly készítettem belőle átiratot két hárfára, és most az átirat nyomán próbálom koncertkész állapotra javítani az eredeti zongorás változatot is.

(5) A koronavírus miatt hallgatásra kényszerült a zenei élet, a koncertezés csak részben tudott újraindulni. Zeneszerzőként hogyan reagáltál erre a helyzetre, téged hogyan érintett?

Borzasztóan érintettek a korlátozások, mivel a bezártság és elszigeteltség minden formájától és szintjétől irtózom. Én még a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen kritikus munkakörben dolgozóként a járvány teljes ideje alatt eljárhattam otthonról, és legalább az otthon-bolt-munkahely szűk háromszögén belül szabadon mozoghattam. De bele sem tudok gondolni a tőlem pár utcára lakók helyzetébe, akik toronyházak dobozszerű otthonaiban voltak kénytelenek átvészelni az első, igazán szigorú rendeletekkel szabályozott vesztegzárat. Épp azokban az időkben írtam meg St. Kilda Variations című művemet, amely elég hamar egyfajta „karanténnaplóvá” vált, a végén egy pozitív vízió zenei leképezésével. Azt gondolom, a járvány elmúltával nem érnek véget a megpróbáltatások: a radikális változások mellett arra is szükségünk lesz, hogy foggal-körömmel ragaszkodjunk személyes szabadságunkhoz, és vegyük észre, hogy hol csorbultak jogaink az elmúlt év során, mert bőven lesz mit helyreállítani. Ha esélyként fogjuk fel ezt a helyzetet, akkor egy empatikusabb társadalom építésének esélyét ragadhatjuk meg, még ha ez szembe is megy a hatalom akaratával.