Fanny Mendelssohn Bartholdy, Félix nővére, akit az itáliai utazás idején már Fanny Henselnek hívtak, hiszen 1829. október 3-án feleségül ment Wilhelm Hensel udvari festőművészhez, öccse müncheni tartózkodása idején egy fiúcskának adott életet. „Június 14-én, hétfőn kezdődtek a fájások, 16-án szerdán reggel 7 után megszültem az én Sebastianomat, aki kezdetben annyira sovány és gyöngécske volt, hogy kételkedtek az életben maradásában, de most, amikor ezt írom, nagy örömünkre, már van egy kövér, ragyogó, egészséges fiunk, kinek fejlődése miatt nem aggódik senki.”[1] Pedig az aggodalom komoly volt. Félix nem csupán a kicsit, hanem a nővérét is féltette. Müncheni tartózkodásának kezdetén komolyan kétségbeesett: „Szeretett Nővérkém, ma korán reggel kaptam meg 5-én keltezett leveleteket, mely szerint még mindig nem érzed jól magad. Ott szeretnék lenni melletted, és nézni téged, mesélni neked valamit, de erre nincs lehetőség. Följegyeztem neked egy dalt, olyat, amelyben az óhajom és a gondolataim jelennek meg; közben a tiédre gondoltam, és nagyon elbátortalanodtam. Újdonság alig van benne, de hiszen ismersz, tudod, ki vagyok; hát az vagyok még mindig, és nevethetsz rajta, örülhetsz, hiszen bizonyára mondhatok és kívánhatok neked mást, de jobbat aligha. És nem is szerepelhet ebben a levélben más. A nevem is benne van a dalban, és az, hogy a tiéd vagyok, tudod – Isten adja meg neked azt, amit remélek és amit kérek.”[2] Ezt követi egy rövid zongoradarab kottája, amelyben Félix fölidézi Fanny Grüner Frühling című dalának néhány ütemét.[3]

Félix levele Fannynak, 1830. június 14.

Fanny kompozíciói nem csak itt tűnnek föl az itáliai utazás során: 1830. június 10-én egy grófnő dicsérte meg Félix egyik dalgyűjteményét, amelyben nemcsak az ő szerzeményei, hanem Fanny darabjai is megbújtak.[4] „Hogy a Grillparzer-versre íródott mennyire elragadó! – mondta [a grófnő]. Igen, feleltem, és már éppen arra gondolt, milyen szerénytelen vagyok, amikor mindent elmagyaráztam neki, és megígértem, hogy a műveidről, amelyeket hamarosan elküldesz, beszámolok majd az embereknek.”[5] Fannynak azonban kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy a zeneművekkel foglalkozzon, hiszen megszületett a fia, aki a keresztségben a Sebastian, Ludwig és Felix neveket kapta. Az elsőt az öreg Bach, a másodikat Beethoven, a harmadikat pedig zeneszerző nagybátyja után.

Foglalkoztatta húga, Rebecka is, akiről festményt rendelt az ifjú apától, Wilhelm Henseltől. Ez még nem is lenne túlságosan érdekes (bár vicces a mód, ugyanis „hivatalos” megrendelőt ír sógorának, amelyben 30 Lajos-aranyat ajánl föl a képért, mely összegért Abrahamhoz, az apóshoz kell átfáradni), esztétikai megfigyelései viszont izgalmasak, ugyanis a képzőművészetben is jártas, tehetséges Félix konkrét elvárásokat fogalmaz meg: „ha csak isteni lesz, akkor elégedett vagyok. […] De ne divatképet készíts, és ne is bombasztikusat. Nem szeretnék tűzokádó hegyeket látni a háttérben, sem vastag bársonyruházatokat, diadémeket, ékszereket az előtérben (képszerűen beszélek), inkább egy csöndes, nyugodt, ragyogó képmásra vágyom, amelyből semmi más nem sugárzik, csak a belső igazság. Mellőzz minden romantikát és történelmi nagyságot, csak azt ábrázold, amit az arc tükröz, semmi más ne vonzza a szemet, ismétlem, csak az arca. […] Legyen egyszerű és nyugodt! – Láthatod, a kép már előttem van; bárcsak igaz lenne!”[6]

Wilhelm Hensel: Rebecka Mendelssohn Bartholdy, 1830

Félix müncheni környezetében is akadt tehetséges festő. Ott volt például Joseph Karl Stieler, aki Johann Wolfgang von Goethéről és Ludwig van Beethovenről készített portréjával vált igazán ismertté. Nos, Stieler, akit Goethe ajánlott Félix figyelmébe, nemcsak a müncheni képtár iránt akarta fölkelteni a zeneszerző érdeklődését, hanem egy tehetséges zongorista kisasszony, Delphine von Schauroth iránt is. A fiatalok nem először találkoztak, öt évvel korábban, Párizsban ismerték meg egymást. Mostanra azonban mindketten elérték azt a kort (Delphine 19, Félix 21), hogy akár szerelem is szövődhet közöttük. A portréfestő legalábbis ezen volt: „Stieler egy kerítő, állandóan körülöttem bóklászik, Schauroth fiziognómiáját érdekesnek találja, mindezt úgy, hogy nekem is hallanom kell, és egyre erősebben hangoztatja, hogy ő a legcsinosabb lány Münchenben, és hogy le kell festenie.”[7] Delphine tetszett Félixnek, de a „fiziognómiájánál” jobban vonzották zenei képességei. Egy alkalommal Hummel „Kettős szonátáját” játszották együtt óriási sikerrel, majd az asztalnál is egymás mellé ültették őket, és jó egészséget kívántak nekik, mint egy ifjú párnak. „Valójában csak azt akartam elmondani – írja Fannynak –, hogy a lány nagyon jól játszik, és amikor tegnapelőtt először játszottunk együtt (ugyanis a darabot azóta már háromszor előadtuk), rendesen imponált. Amikor tegnap korán egyedül hallottam, és nagyon csodáltam, hirtelen eszembe jutott, hogy a hátsó házban nekünk is van egy asszonyságunk, akinek a zenéről egészen más fogalma lenne, mint sok-sok hölgynek együttvéve, és arra gondoltam, hogy megírom neki ezt a levelet, és szívből üdvözlöm. Persze te vagy ez a hölgy, de bizton állíthatom, Fanny, elég csak néhány művedre gondolnom ahhoz, hogy ellágyuljak és őszinte legyek, habár Dél-Németországban gyakran kell hazudni. Te viszont tényleg tudod, mire gondolt a Jóisten, amikor megteremtette a zenét, hogy nem csoda, ha az ember boldog tőle. Tudsz zongorázni. Röviden csak annyit, hogy szeretném, ha éppen olyan lennél, mint amilyen vagy, és ha egy nagyobb hódolóra vágysz nálam, akkor festess egyet magadnak. Vagy hagyd, hogy ő fessen le téged.”[8]

Delphine von Schauroth tehát nem állta meg a helyét Fanny mellett, lett légyen bár kimagaslóan tehetséges is. Érdemes tudni, hogy Félix, aki kollégáihoz képest csak nagyon ritkán ajánlotta műveit bárkinek, Delphine-nek két darabot is dedikált: a g-moll zongoraversenyt[9] és egy bájos velencei gondoladalt,[10] igaz, mindkettőt jóval müncheni találkozásuk után. A müncheni rajongók vágya tehát, úgy tűnik, nem teljesült, Delphine és Félix között nem szövődött szerelem. A zeneszerző szívét ugyanis más dobogtatta meg, igaz, volt még mit megtudnia róla: „Szerelmes vagyok. Méghozzá egy skót lányba, a nevét nem tudom.”[11]

Heinrich Adam: München és környéke, 1842
(Forrás: a Münchner Stadtmuseum online gyűjteménye)

1830 júliusának végén megérkezett Münchenbe Félix egyik legjobb barátja, Adolph Bernhard Marx. Úgy tervezték, együtt indulnak tovább. Félix leveleiből érezhető, hogy ebben az időszakban ismét átadta magát az utazásnak, a városi élet leírásainak helyét átveszik a tájképek és az útirajzok. „Az elutazás összevisszaságában írok, hiszen holnap bevesszük magunkat a hegyek közé, Partenkirchenben részt veszünk a passiójátékon, majd Innsbruck és Zillertal felé menetelünk, Salzburgon át Ischlbe és Pereira unokanővérrel[12] Bécsbe. Ma a hegyeket fehér felhők övezték, holnapra igen szép nap ígérkezik. Marx, aki éppen a kanapémon piheni ki magát, egész érdeklődően várja a havas csúcsokat és a vízeséseket, ugyanis elkísér egy darabon.”[13]