A Warner Classics két régizenei albumot is megjelentetett 2021 elején. Nathalie Stutzmann és az Orfeo 55 Contralto című lemezén 2019-ben készült felvételeket hallhatunk, míg a másik album újrakiadás: Philippe Jaroussky két korábbi, 2004-ben és 2010-ben már megjelent lemeze (Un concert pour Mazarin és Caldara in Vienna), közös albumba rendezve – a párosítás logikus, hiszen mindkét lemez az olasz barokk zene külföldi hatástörténetét mutatja be.

Három régizenei lemez – három koncepció. A Caldara in Vienna hagyományos árialemez: egymás után sorakoznak a zeneszerző operáinak vokális számai. A pályáját Mantovában és Rómában kezdő Antonio Caldara patrónusával, a későbbi VI. Károly német-római császárral együtt ment Bécsbe. Károly (aki 1711-től III. Károlyként magyar király is volt) igencsak szerette az olasz kultúrát, bécsi udvari költői között a legjobb barokk operalibrettistákat találjuk: Caldara 1718-tól elsőként zenésíthette meg az operatörténet egyik reformere, Apostolo Zeno, majd 1730-tól Pietro Trapassi (ismertebb nevén: Metastasio) szövegkönyveit. Károly számára azonban – mint ahogy a lemez kísérőszövege bemutatja – nemcsak az olasz életszeretet, de a német alaposság is fontos volt, s kedvenc zeneszerzőjében ideális partnerre talált, aki képes volt ötvözni a német és olasz zenei stílust: az itáliai barokk dallamosságot ellenponttechnikával oltotta be. Erre leginkább a lemez utolsó harmadában hallható áriák szolgálhatnak példaként. A Temistocle „Contrasto assai più degno” kezdetű áriájában valóban hallunk némi imitációt a zenekarban, míg a L’Olimpiade lemezt nyitó részletének hangszerelése eszünkbe juttathatja Bach Vadászkantátájának híres furulyás áriáját. Az Achille in Sciro rövid, alig kétperces kórusos áriája pedig igazi gyöngyszem, szinte megelőlegezi a pár évtizeddel későbbi klasszikus operajelenetek hangulatát.

Nathalie Stutzmann: Contralto (hivatalos trailer)

Nathalie Stutzmann árialemeze, a Contralto is operarészleteket tartalmaz, de különböző olasz barokk zeneszerzőktől. A válogatás alapja itt a hangfaj: alt hangra írt áriákat hallunk. Ötletes a felütés: bár a barokk operairodalom főszereplői a kasztrált énekesek, akik mellett esetleg néhány kiváló szopránénekes nevét őrizte meg az emlékezet, mégis voltak a barokk operaéletnek mélyhangú női sztárjai is. A lemez minden egyes számához egy vagy két, az adott operában remeklő egykori énekesnő neve társul, s a kísérőfüzetben megismerhetjük La Girò, La Pieri (Vivaldi énekesei), La Vanini-Boschi (a lemez hátoldalán tévesen „Vannini”-ként írva), La Dotti, La Bertolli, La Bagnolesi, La Robinson (Händel énekesnői), illetve további virtuóz alténekesek (La Marchesini, La Vico, La Mucci stb.) életútját. Stutzmann azonban nemcsak énekes, hanem karmester is, így lemezén nemcsak áriák, de zenekari operarészletek is elhangoznak – némi mosolyra ad okot, hogy az adott operában fellépő alténekesnők neveit a zenekari részletek mellett is feltüntették.

Az Un concert pour Mazarin összeállítója, Jean Tubéry 17. századi francia kéziratos vagy nyomtatott gyűjteményekben fennmaradt olasz hangszeres és vokális tételeket rendezett egymás mellé kreatív módon. Első ránézésre meglepődhetünk azon, hogy három esetben is egy befutóra került két különböző zenemű, amelyek ráadásul különböző forrásban fennmaradt, különböző apparátusú kompozíciók. Az első párosítások „magyarázó” jellegűek, hiszen az egymás mellé tett művek ugyanannak az ismert „Madre, non mi far monaca” dallamnak a különböző feldolgozásai. A harmadik esetben pedig a Luigi Rossinak tulajdonított Passacaille – amellett, hogy az azt megelőző Cazzati-kompozíció utolsó hangjait is folytatja – prelúdiumként funkcionál Giovanni Battista Bassani kantátájához. Az album zeneszerzői – Frescobaldit, Monteverdit és Viadanát leszámítva – szinte teljesen ismeretlenek Magyarországon, azonban a kísérőszöveg ügyesen összekapcsolja őket Giulio Mazzarino (azaz Mazarin bíboros) párizsi tevékenykedésével.

Mindhárom lemez számai tehát valójában eredeti kontextusukból kiragadott zeneművek. Az, hogy ez ilyen könnyedén megtehető, az olasz barokk opera műfaját jellemzi. Egy Verdi- vagy Wagner-album esetében általában tudjuk, hogy miről szól az opera, és azon belül az ária. Az viszont már nemigen jelenthető ki, hogy mindannyian fejből tudjuk Antonio Caldara, Antonio Lotti, Giovanni Bononcini, Nicola Porpora vagy Francesco Gasparini operáinak tartalmát, de ha őszinték akarunk lenni, akkor Vivaldi és Händel jó néhány operáját is ide sorolhatjuk. A címek (Berenice, Ifigenia in Aulide, Achille in Sciro, La clemenza di Tito stb.) adnak ugyan némi támpontot az opera szüzséjének körülbelüli elképzeléséhez, de aki nem specialistája az olasz barokk operairodalomnak, az kénytelen eltekinteni a tartalmi fogódzótól a zene hallgatásakor. De úgy tűnik, nem is az eredeti darab a fontos: a Caldara-albumon még az is előfordul, hogy ugyanazon opera részletei nem egymás mellett, hanem a lemezen elszórva hangoznak el. Az operaária valódi „hőse” így nem a szereplő, hanem a virtuóz énekes, még pontosabban maga a vokális virtuozitás lesz – ami persze nem is áll távol az olasz barokk operai ideától.

​

Philippe Jaroussky: Caldara in Vienna (hivatalos trailer)

S ha e lemezek főszereplői az előadó virtuózok, akkor különösen jó alkalmat ad az összehasonlításra Philippe Jaroussky két albuma – annak ellenére is, hogy meglehetősen különböző a repertoár, amit énekel –, hiszen az Un concert pour Mazarin 2003-as felvételei Jaroussky első lemezfelvételei voltak. A hang színe alapvetően nem változott 2003 és 2010 között: csengő, tiszta, szép kontratenor énekhangot hallhatunk. Ami a két album között a legszembetűnőbb különbség, az részben a kétféle repertoárból is adódik: a korabarokk művekben Jaroussky inkább kamarazenész, míg Caldara operaáriáiban inkább szólista a hozzáállása. Ez utóbbi ugyanakkor kétélűnek bizonyul. Bár kiváló, agilis díszítéseket hallunk az árialemezen, s az is nyilvánvaló, hogy Jaroussky bármilyen finomságot képes megjeleníteni a hangjával, de néha talán kicsit sok az érzelmes csúszás, a hang flexibilitásának néhol áldozatásul esik az amúgy áttetsző, hangszerszerű énekhang. Részben ezek miatt a szöveg sem mindig érthető a 2010-es áriaalbumon.

Nathalie Stutzmann neve és énekhangja talán valamivel kevésbé ismert Magyarországon, mint Jarousskyé. Az 1965-ben született énekesnő és karmester mindkét hivatását „főállásként” űzi (emellett zongorán és fagotton is játszik). Hangszíne jellegzetes, jól felismerhető, gazdag alt, habitusa pedig kiválóan alkalmas a barokk extremitások érzékeltetésére (lásd például a lemezen Asteria áriáját a Bajazetből). Túlzásoktól nem mentes művészete csak ritkán merül ki a puszta vokális gyönyör élvezetében, sokkal inkább a primer kifejezés szolgálatába állítja azt.

A három hangszeregyüttest is érdemes összevetnünk. Az Emmanuelle Haïm vezette Concerto Köln hangzása homogén a Caldara-áriákban – talán kissé túlságosan is az. Felüdülést nyújt a L’Olimpiade részletének fafúvós szólója vagy az Achille in Sciro kórusos áriájának szellemes hangszerelése, igaz, a kórust elfelejtették megnevezni a mellékletben – akárcsak az Un concert pour Mazarin lemezén hallható orgonaszóló előadóját. Utóbbi lemez együttese, az Ensemble La Fenice viszont éppen azzal tűnik fel, hogy tagjai szinte egyenként szólisták. Élményszerű a kornett és az énekhang duója Francesco Foggia motettájában és Giovanni Paolo Cima echóhatásokat kiaknázó motettájában vagy a virtuóz vonós szólamok Francesco Turini Sonatájában. Nathalie Stutzmann együttese, az Orfeo 55 szinte egyesíti a két említett előadásmódot: lenyűgöző a szélsőséges gesztusok homogén zenekari előadásmódja egy-egy Porpora-, Händel- vagy Vivaldi-áriában, ugyanakkor Vivaldi Tito Manlio című operájának részletében kitűnő a virtuóz obligát cselló és az énekessel közös cadenza, de emlékezetes a fúvóshangzás Händel Arminiójának és Caldara Euristeójának részleteiben is. Azonban szóvá kell tennünk, hogy a Contralto háromnyelvű mellékletében a zenekarról kizárólag francia nyelven olvashatunk egy bekezdést – márpedig ebből derül ki, hogy Stutzmann 2009-ben alapított együttesének éppen ez a lemez az utolsó albuma, ugyanis 2019-ben feloszlottak. Különleges együttesről van szó, amelynek tagjai barokk és modern hangszereken egyaránt játszanak, s a barokk zene mellett Richard Strauss, Csajkovszkij és Schönberg műveit is repertoárjukon tartották.

Francesco Foggia: O quam clemens et pia
(Un concert pour Mazarin – koncertfelvétel)

E lemezek főszereplői persze nemcsak az előadók, hanem a koncepciók, amelyek mentén összeállították a műsort. Erről tanúskodik, hogy magukról a főszereplőkről alig tudunk meg valamit a kísérőfüzetekből (a zenekarokról Stutzmann lemezén csak egy rövid leírást, a Jaroussky-albumban még ennyit sem). Maguk a lemezek inkább az elfeledett részletek újrafelfedezését szolgálják. Ebből a szempontból ezek a lemezek tanúi az egyre végletesebb specializálódásnak. Nem feltétlenül az előadó „szakosodásának”, hiszen Stutzmann széles repertoárral rendelkező énekes és karmester, s Jaroussky is énekel romantikus dalokat. A régizene-mozgalom repertoár-felfedező törekvése az, ami szélsőségesen mutatkozik meg ezekben az albumokban. A koncepció alapját elfeledett előadók, szerzők, művek, gyűjtemények képezik, ezeknek a feltárására vállalkoznak a lemezek. A kísérőfüzetekben közölt ismertetőszövegek tele vannak új és hasznos információval, szinte zenetörténeti kutatási eredményeknek minősülnek. Sokat tanulhatunk belőlük – ezek a lemezek „okos” albumok, a szó legkevésbé sem pejoratív értelmében.

Bélyegkép: Ma Xiaolu