Mivel jár az összeomlás, és mi következik utána? Mi történik, amikor a test szétesik? Milyen érzések kísérik ezt? – így szól az idei Winterwerft Fesztivál témafelvetése. A több mint harminc éve Frankfurt am Main egyik külvárosi (Fechenheim kerületi) telepén működő Antagon TheaterAKTion egy tíznapos nemzetközi „kollaboratórium” keretében bontotta ki a fenti kérdéskört 2021 februárjában.

A mai, sok-sok fizikai korláttal járó világhelyzetben szinte csodával határos módon sikerült a fizikai térben megrendezni a körülbelül negyven-ötven résztvevőt számláló színházi és kulturális eseményt. Ehhez csatlakoztak még azok a nézők, akik esténként az online bejelentkező, élőben streamelt előadásokhoz, koncertekhez vagy egyéb programokhoz otthonról kapcsolódtak. A résztvevők magját a helyi társulat energikus csapata tette ki, a többiek pedig a tagok révén, személyes vagy szakmai kapcsolatok útján vendégségbe érkeztek a fesztiválra.

A „családszerű együttélésben”, vagyis kommunában élő alkotócsapat nagy hangsúlyt fektetett az egészségügyi előírások betartására és az esemény biztonságos lebonyolítására. Mindazonáltal, akik vállalták, hogy negatív koronavírusteszttel érkeznek, és a rendezvény ideje alatt lehetőleg nem hagyják el a helyszínt, illetve a későbbi napok során gyorstesztnek vetik alá magukat, cserébe védelmi maszkok és távolságtartás nélkül, szabadon érintkezve vehették fel a közösség ritmusát, beleértve az önként vállalt kollektív főzést és takarítást is. A napirendhez tartoztak a naponta összehívott megbeszélések is, ahol többek közt egyeztetések zajlottak a program praktikus háttérmunkáit illetően, illetve bemutatták és tapssal üdvözölték az újonnan érkezett vendégeket.

A fesztivál programjában leginkább a fizikai színház különböző formái szerepeltek, összhangban a házigazda társulat profiljával. A workshopok között a tíz napon át zajló, „Howl” (Üvöltés) – Allen Ginsberg azonos című költeménye után – nevet viselő csoportmunka adta az esemény vázát, amelyet a ferrarai, olasz Teatro Nucleo társulattól érkezett színész-rendező páros, Veronica Ragusa és Marco Luciano vezetett. Szintén ők tartották minden reggel az összes jelenlévő számára nyitott, napindító, fizikai bemelegítő alkalmakat, amelyeken rendszerint körülbelül harminc ember vett részt, köztük Bernhard Bub, az Antagon TheaterAKTion alapítója is. A Teatro Tascabile di Bergamo két tagja gólyaláb-workshopot tartott, ahol a már haladóbb résztvevők keringőkoreográfiákat és emeléseket tanulhattak. A házigazdák is betekintést adtak saját munkamódszereikbe egy rövidebb foglalkozás keretében, ahol a színpadi jelenléttréning mellett a társulat brazil tagjai Candomble táncot és Capoeirát oktattak, tradicionális hangszereken játszott, fergeteges élő zene kíséretében. A pécsi székhelyű Sinum Színházi Műhely tagjai is bemutatkoztak hang- és mozgásimprovizációs tréningjükkel. Emellett zajlott még egy többnapos impró workshop, ahol a verbális kifejezőeszközök is fókuszba kerülhettek.

Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor a reggeli, fizikai bemelegítés gyakorlatai egyszerre valódi, önfeledt ünnepléssé és a teljes térre kiterjedő dinamikus, művészi tánccá változtak, miután Veronica, a tréner feltette a Queen együttes I want to break free című számát, majd látva a csoport reakcióját, feljebb tekerte a hangerőt. Meghatározó közösségi pillanat volt az is, amikor az esemény zárónapja előtt, kis híján az összes jelenlévőt érintő záróprodukcióra, az Antagon társulatának és a Howl workshop résztvevőinek közös bemutatójára készültünk. Vendéglátóink ugyanis beavattak abba a csoportidentitást erősítő rituáléjukba, amely sohasem marad el a színfalak mögött, mielőtt a közönség elé lépnek. Nagy kört formálva, elcsendesedve percekig egymás tekintetét kerestük, majd miután a szemek összetalálkoztak, háromszor elkiáltottuk a további magyarázatot talán nem is igénylő szavakat: „merda, merda, merda”.

Kezdődhetett is a bemutató. (Ennek videófelvétele ma is megtekinthető az esemény honlapján, az egyéb, színpadi produkciókkal együtt.) Az első, szabadtéri részben a társulat, a skandináv mitológiából merítve inspirációt, két, ellentétes természeti elem, a tűz és a jég birodalmának az összjátékát jelenítette meg, mintegy látványos keletkezéstörténetként. Ezután az Anna Orkolainen táncos-koreográfus formálta földöntúli karakter átvezette a nézőket a színházi stúdióba, ahol az est a Marco Luciano által rendezett „Howl” bemutatójával folytatódott. A mitológia világa után – ahol a szélsőségek találkozása akár egy jövőbeli apokalipszis előrevetítéseként is megmutatkozhatott – napjaink természeti és társadalmi krízishelyzetére reagáló mozzanatok tűntek fel. Az előadók olyan szöveget emeltek be, mint Bertolt Brecht Azokhoz, aki utánunk születnek című verse, Gregory Corso Bomba vagy Charles Bukowski Dinosauria, mi című költeményei. Brecht szövege például egy evőverseny jóléttől fuldokló hangzavarában került elő, míg Corso verse a rágcsálószerű embercsoport mozgáskompozíciójának kiindulópontját adta, és töredékesen, egy-egy szava hangzott fel az előadásban. A vészjósló képek után a néző ismét a szellemvilágba érkezhetett, ahol különféle istenségek és kísértetalakok léptek elő az Antagon gólyalábasainak, akrobatáinak és táncosainak az előadásában. Végül egy fát formázó, reményteli, élő szobor zárta a koprodukciót.

A fesztiválon a színház mellett a kísérleti zenei programok is fontos szerepet kaptak. Fellépett a Szlovéniából érkezett Širom együttes, akik a zenei kézművesség folklorisztikus formáit kutatják, illetve a müncheni bázisú, experimentális jazz-zenekar, az Embryo két tagja is.

Ezenkívül a Winterwerft adott otthont a Beszélő tájak: A tényszerű ábrázolás fikciója címmel megrendezett RIOTE-Szimpóziumnak is. Ennek fókuszát az utcaszínház mint intézményen kívüli, szélesebb közönséget megszólító, szabadtéri előadói forma, illetve a kulturálisan elszigeteltebb kistelepülések közösségeire koncentráló színházi kezdeményezések alkották. A beszélgetés értelemszerűen kitért a kultúrát és a színházat is mélyen érintő, aktuális nehézségekre és megoldási javaslatokra is. Milyen új, kreatív formákat találhatnak az előadóművészek és társulatok, amelyek továbbra is igénylik a fizikai mozgásteret és a személyes találkozást? A digitális felületek a jelen fesztiválnak is fontos médiumát nyújtották, ugyanakkor éppen egy olyan közösségi eseményről adtak hírt, amely az adott körülmények között is lehetővé tette a testi érintkezést, a gondos szervezésnek és a törvényes kiskapuknak köszönhetően. A RIOTE 3 (Rural Inclusive Outdoor Theatre Education – Vidéki inkluzív szabadtéri színházi oktatás) egyébként egy európai forrásból támogatott, magyar kezdeményezésű, transznacionális partnerség, amelynek többek közt az Antagon TheaterAKTion is a tagja, koordinátora pedig a pécsi székhelyű Sinum Színház.

A fesztivál során a szervező társulat egyes tagjainak is lehetősége nyílott arra, hogy egyéni előadásötleteiket – mint folyamatban lévő munkákat – megmutassák a jelenlévőknek. Ezek között akadt képzőművészeti alkotásokat felvonultató kiállítás, élő rockzenével és vokális improvizációval kísért videóművészeti alkotás, helyspecifikus (a felvonóaknában játszódó) duó, valamint gyerekeknek szóló és gyerekszereplőt is színpadra állító bábelőadás. Külön említést érdemel az élőzene hozzáadott értéke a produkciókhoz. Hol a színészekből szinte spontán alakuló, alkalmi zenekarok, hol pedig a vendégül látott művészek játéka a legapróbb mozzanatokig támogatta a színpadi alakok többnyire szöveg nélküli megnyilvánulásait.

A kommuna régebbi, oszlopos tagjai közül sokan már családot alapítottak, így a fesztivál légkörét nagyban meghatározta a fél és nyolc év közötti gyerekek jelenléte, akik időnként benéztek a stúdióba, sőt aktív résztvevői lettek az éppen zajló workshopoknak. A művészi munka mellett szervezési feladatokkal is betáblázott emberek egyfajta jól szervezett, kollektív gyermekfelügyeletet alakítottak ki, amelynek a látogatók is óhatatlanul a részesei lettek. 

Végül kitérnék arra a momentumra, amikor egy alkalommal szó szerint megvalósult a színház visszahelyezése az azonos térben, együtt jelen lévő publikum elé, mégpedig rendhagyó módon. A frankfurti Szent Bonifác-plébánia vasárnapi, ökumenikus istentiszteletére meghívta az Antagon tagjaiból és vendégeiből összeállt kórust, akik keresztény dalok mellett afrikai és héber népdalokat is megszólaltattak. Emellett színre került egy zsiráffigurákat formázó, rövid gólyalábas előadás, továbbá a Pachamama (Földanya) dél-amerikai őslakók hagyományából merített rituális tánc is, mintegy a liturgikus szövegek közjátékaként. E kulturálisan sokszínű, emelkedett eseményt az orgona és a hegedű lendületes improvizációja zárta. Tanúja voltam a gratulációknak, amikor még a színház és a plébánia további együttműködésének víziója is felmerült.

Belépésünk az Antagon TheaterAKTion családias terébe egyfajta átmeneti, szociális akklimatizációt igényelt. Hasonlóképpen a távozás is fokozatos visszazökkenéssel járt, egy mostanság sokkalta magányosabb létformába. A hazafelé tartó autóban, egyfajta átvezetésként, még bekapcsolódtunk az utolsó esti program élő közvetítésébe.

Képek: Winterwerft (Facebook)