„Másnap a Faust kéziratából nekem ajándékozott egy ívet, és ráírta: F.[elix] M.[endelssohn] B.[artholdynak], kedves fiatal barátomnak, a zongorák finoman erőskezű uralkodójának, 1830 boldog májusi napjainak emlékéül. JW v Goethe. Kaptam még ajánlóleveleket ide: Stielerhez, Boisserée-hez, v. Martius úrhoz és feleségéhez”[1] – írta Félix a családjának Münchenből. Goethe fejedelmi ajándéka, valamint az együtt töltött időszak komoly hatással volt rá, viszont Weimar vagy éppen a költő udvartartásának emberi eleganciája után egészen más közegbe került. „München szép város, és teljesen alkalmas arra, hogy minden festő és mérnök megtalálja itt a számítását. A zenésznek erre nincs módja, a zene mellékes. A hangversenyeken szinte csak dilettáns játszik és énekel, akiket – még akkor is, ha tőlük csupán rettenetes üvöltésre futotta – a közönség megtapsol. Csúcson van a dilettantizmus. Három koncertet hallottam, és csupán egy jó művet. Az opera színvonala a béka feneke alatt. Csupa jelentéktelen művet játszanak. Egyházi zenét sem hallottam jót; viszont rosszat igen. München egy szemszögből irigylésre méltó: kivételesen szépek az épületek, és még a nagyszerű beruházásokról nem is beszéltem. Tíz éven belül lehet, hogy München lesz a világ legszebb rezidenciája; de zene nélkül!”[2] Ezt a lesújtó véleményt Otto Nicolai, A windsori víg nők című opera zeneszerzője, a Bécsi Filharmonikus Zenekar megalapítója írta nem sokkal azután, hogy Félix megérkezett volna Münchenbe.

Heinrich Adam: Az új München, 1839
(Forrás: a Münchner Stadtmuseum online gyűjteménye)

Félix két hónapot töltött Münchenben, az innen küldött több mint húsz levelében gyakran szapulta az itt élők zenei ízlését. Egykori tanárának, Carl Friedrich Zelternek így panaszkodott: „Még a legjobb zongoristák sem tudják itt, hogy Mozart és Haydn zongoradarabokat is írtak. Beethoven nevét csak hallomásból ismerik. Kalkbrenner, Field, Hummel – az ő zenéjüket tartják klasszikusnak vagy művelt muzsikának. Napirenden Hünten, Herz, Chaulieu – Isten tudja, hogy emlékszik-e Ön ezekre a nevekre.”[3] Henri Herz[4] különösen bosszantotta, öncélúnak tartotta a műveiben megjelenő virtuozitást, és az embert sem kedvelte: „egy életre elegem van belőle!” – fakadt ki a családjának írt levelében. Félix, aki korábban Berlinben már megismerkedett Herzcel, amikor megtudta, hogy a virtuóz Münchenben él, fölkereste. A legnagyobb megdöbbenésére Herz első kérdése az volt, hogy Félix még csinosnak találja-e. Amikor pedig hősünk a megdöbbenéstől köpni-nyelni nem tudott, Herz legyintett csupán, és szomorúan nyugtázta, hogy ezek szerint megcsúnyult. „Üres, gonosz és ostoba” – summázta véleményét Félix a müncheniek egyik kedvencéről.

Achille Devéria: Henri Herz, 1832
(Forrás: a Bibliothèque national de France online gyűjteménye)

Félix taktikát változtatott. Az estélyeken, amelyeken mint muzsikus vett részt, nem engedett a közönség kérésének. Olyan műveket adott elő, amelyekben kedvét lelte. „Ha unatkoztok, a ti bajotok, majd azon melegében eljátszottam Beethoven cisz-moll szonátáját. Amint befejeztem, látom ám, hogy a legnagyobb hatással volt: a hölgyek sírtak, az urak a mű mondanivalójáról vitatkoztak. A zongorát tanuló kisasszonyoknak fölírtam egy csomó Beethoven-szonátát, hogy ezeket játsszák. A következő reggel a grófné hívatta a zongoratanárt, és olyan kiadványt kért tőle, amelyikben jó zene van, tényleg jó; Mozart, Beethoven és Weber.”[5] Beethoven nem csupán a zongorát tanulók között volt ismeretlen, a müncheni zenekari muzsikusok közül is kevesen tudtak róla. Ha pedig előadták egy-egy művét, azt többnyire nem tartották elég jónak: partitúráit más hangszerekkel „javították föl”, de volt olyan, aki Beethoven szerzeményeit egész egyszerűen túlzsúfoltnak tartotta.

A müncheni közönség is más volt, mint a berlini: „ha Berlinben véget ér egy zenedarab, az egész társaság olyan síri csöndben ül, mint a bírák az ítélőszéken, mindenki az ítéletre vár, nyoma sincs a részvétnek vagy valaki véleményének, a játékos kínos zavarban van, hiszen nem tudja, hogy egyáltalán hallották-e a játékát, és ha igen, akkor mi a véleményük róla. Egyszer-egyszer persze előfordul, hogy egy darab az embereket tényleg elgondolkodtatta, és az előadást még sokáig magukkal viszik és megőrzik, föltéve, ha megérintette őket. Itt azonban elképzelni sem lehet vidámabbat a közönség előtti játéknál: az emberek abban a pillanatban, amikor valami megérinti őket, annak azonnal hangot kell adjanak, még akár a mű közben is elkezdenek tapsolni, vagy bravót kiáltanak, és az sem ritka, hogy – ha az ember a játék után fölnéz – már senki nem ül a helyén, mert időközben vagy a zongora köré sereglettek, ugyanis kíváncsiak voltak a játékos ujjaira, vagy föltétlenül meg kellett osszák benyomásaikat egy másikkal, és ezért inkább melléjük ültek.”[6]

Félix nem csupán Beethoven művészetét népszerűsítette, hanem saját darabokat is játszott. Ezek közül a legfontosabb az op. 14-es Rondo capriccioso,[7] amellyel éppen ebben az időszakban készült el. Nővérének, Fannynak, aki éppen ekkor adott életet első és egyetlen fiának, Sebastiannak, aki ráadásul koraszülött is volt, a szülés körüli izgalmak hatására egy rövid „Dal szöveg nélkül” zongoradarabot írt: „con moto agitato – izgatott tempóban”.[8]

Lelkesen számol be arról, hogy a müncheni zenekar műsorra tűzte két szimfóniáját is, a c-mollt és a „Reformáció” szimfóniát, a próbákat pedig elkezdték. Ugyan a hangversenyt csak a jövő télre tervezték, de szükségét érezték, hogy a zeneszerző jelenlétében is tartsanak egy próbát: „Ennyi örömöt még sehol nem szereztem az embereknek a zenémmel, mint itt, ilyenkor ébredek rá arra, miért lesz valaki muzsikus. Örültem volna, ha halljátok ezt a próbát! […] Hoztak egy zongorát a színpadra, hogy el tudjam játszani azokat a részeket, amelyek nem voltak teljesen világosak. Elsőre simán átvettük. A második eljátszásra már sok észrevételem volt, amelyeket con amore [szeretettel] fogadtak, szépen és élénken játszottak. Sok ismerősöm, az egész színházi kórus, egy sor színész és színésznő, az intendáns, Sensheim gróf és még sokan mások voltak ott, a színpadon egy nagy sötét kört alkottak; a páholyokban hölgyek, a proszcéniumban Bärmann Madame Vespermannak udvarolt, röviden: az egész tarka volt és kedves. Amikor másodjára is előadták, az udvari muzsikusok odajöttek és arra kértek, játsszak. Nem lehetett nemet mondani, noha a hangszer inkább egy cimbalomra hasonlított, és a színpad is lejtett, így a zongora ferdén állt. Eljátszottam az e-moll darabomat és Weber Concertstückjét. Síri csönd volt ebben a nagy színházban, majd a végén őrült ováció.”[9] Nem véletlenül nem rendeztek nyilvános hangversenyt: nyár volt, hatalmas hőség, aki tehette, már elutazott Münchenből.

Az egyik Berlinből érkezett levélben Lea Mendelssohn Zelter kérdését tolmácsolta: Félix miért nem játszik a királynak?! Prózai oka volt: „[a király] nem tartózkodik Münchenben, összesen 6 napot töltött itt, amikor megpihent itáliai utazása előtt. Természetesen ünnepséggel, színházzal és ehhez hasonlókkal telt el ez az idő, nem volt tehát kedvem egy semmitmondó audienciához, és nem is csodálom őt eléggé ahhoz, hogy hangjának csengésére kíváncsi lennék”[10] – válaszolta a zeneszerző.

Félix rengeteget játszott Münchenben, igaz, nyilvános hangversenyt nem adott. Szinte minden estére jutott meghívása, amelyekre nemcsak azért mondott igent, mert szerette a népszerűséget, hanem azért is, mert tudatosan építette zeneszerzői pályáját. Érdemes tudni, hogy számára nem volt létszükséglet a virtuóz karrier, hiszen nem kellett attól félnie, hogy nem keres elég pénzt, a családi vagyon biztos hátteret adott. Minden erejével arra összpontosíthatott tehát, hogy zeneszerzőként ismerjék el. Ezért játszott saját műveket is Beethoven és Weber kompozíciói mellett, és ezért tűnt fáradhatatlannak a társasági életben. „Kötelességemnek tartom, hogy ezt az egészet addig csináljam, amíg a városokban meg nem ismerem az embereket és a helyi viszonyokat, ehhez pedig a muzsikálás ragyogó eszköz.”[11]