A kelet-közép-európai kultúrkörben a művészet visszatérő témája hatalom és egyén egyenlőtlen viszonya, elég csak az orosz irodalom klasszikusaira (Gogol: Az orr; Csehov: A csinovnyik halála; Bulgakov: A Mester és Margarita) vagy Franz Kafka munkásságára (A per; A kastély) gondolni. A hatvanas–hetvenes évek modern magyar, csehszlovák és lengyel filmművészetében is gyakran előkerült a kérdés, hogy az ember mit tehet, ha szembekerül a fennálló, elnyomó rezsimmel, vagy megkörnyékezi őt a diktatúra paternalista képviselője. Jan Němec Az ünnepségről és a vendégekről című szatírájában vagy Sára Sándor Holnap lesz fácánjában a történetek hősei nem utasíthatják vissza a hatalmasság vendégszeretetét, és a vendégek jobb, ha nem tudják meg, mi történne, amennyiben mégis így tennének. Jancsó Miklós és Szabó István különböző okokból és módon gyakorlatilag erre a konfliktusra építették fel teljes életművüket.

Szabó bevallottan a kommunista állambiztonsági beszervezésének és ügynökségének morális dilemmáit vitte bele a Mephistóba, a Redl ezredesbe, a Hanussenbe, A napfény ízébe vagy a Szembesítésbe. Ezeknek az alkotásoknak többek között az a tanulsága, hogy aki a diktatórikus vagy tekintélyelvű rendszerek képviselőivel kollaborál, az előbb vagy utóbb megbűnhődik, legyen szó jogi felelősségre vonásról vagy „isteni igazságszolgáltatásról”, azaz testi-lelki megroppanásról, sőt megsemmisülésről. A lengyel modern filmművészet kiemelkedő alakja, Agnieszka Holland (Próbafelvétel, Vidéki színészek) legújabb, Oscar-várólistára is felkerült, de végül nem jelölt filmjében, a Sarlatánban is ezt a problémakört taglalja, bár ki is egészíti a társadalmi-politikai témát mélyen személyes, emberi kérdésekkel, amelyek nem mindig vannak tökéletes összhangban a fő témával.

Marek Epstein forgatókönyve igaz történetet dolgozott fel, azonban ő és Agnieszka Holland nem ragaszkodtak Jan Mikolášek gyógyító életének dokumentarista pontosságú filmreviteléhez. Az 1889-es születésű Mikolášek megjárta az első világháborút, megélte a másodikat is, zaklatta őt a Gestapo, majd az ötvenes évek végén a sztálinista csehszlovák kommunista rezsim börtönözte be kuruzslás, adócsalás és vesztegetés (a filmben ezek tetejébe még gondatlanságból elkövetett emberölés) koholt vádjaival. A természetgyógyász a filmben is kiválóan ért a különféle gyógynövénykészítményekhez, és a Josefa Mülbacherova nevű javasasszonytól tanulja meg, hogyan lehet az emberek vizeletéből „kiolvasni” jobbára még csak lappangó betegségeiket (vesebaj, cukor, szívelégtelenség, magas vérnyomás), amelyekbe hosszú távon bele is halhatnak. A Sarlatánban többek között katonai múltja, az első világháború borzalmai motiválják, hogy az emberek életének kioltása helyett megmentésükkel foglalkozzon akár saját édesapja ellenében is, aki nem akarja elengedni a fiatal Jant családi kertészetükből.

Jan Mikolášek Prága közelében működött, az országban hatalmas hírnévre tett szert, a háború, illetve a német megszállás alatt Martin Bormann náci birodalmi minisztert, a háború után Antonín Zápotocký kommunista vezetőt is kezelte. Állítólag homoszexuális kapcsolata volt az asszisztensével, ám a Sarlatán alkotói kutatásaik során erre csak utalásokat találtak a különböző dokumentumokban, mivel Mikolášek igyekezett magánéletét a legnagyobb titokban tartani. Ennek ellenére a filmben Jan és a nála tíz évvel fiatalabb František Palko szenvedélyes és viharos viszonya is fontos szerepet kap, ami Mikolášek ellentmondásos személyét és státuszát hangsúlyozza. A film cselekménye ugyan nem időrendben, de a gyógyító első „csodatételétől” az 1950-es évek végi koncepciós peréig követi az életutat.

A Sarlatán jó esélyekkel indult a legjobb idegen nyelvű film-jelölésért, bár nem feltétlenül jó értelemben Oscar-kompatibilis alkotás. Egyrészt Holland művére nem igazán jellemző a formanyelvi radikalizmus vagy invenció, a rendezőnő klasszikus hollywoodi, fősodorbeli stílusban és elbeszéléstechnikával vitte vászonra Jan Mikolášek történetét. Azaz a Sarlatánban van kettős motiváció, vagyis a hivatás és a szerelmi vágy egyaránt szembefordítják a hatalommal a főhőst. Ugyan a múltbeli visszatekintések kezdetét Agnieszka Holland nem jelölte évszámmal, de a flashback-szerkezethez a kortárs amerikai tévésorozatokban már rég hozzászokott nézőknek nem jelenthet gondot az időbeli váltások dekódolása. Sőt a visszatekintések már-már szájbarágósan rímelnek a jelen történéseire, a film készítői szinte görcsösen igyekeztek megfeleltetni egymásnak például a Gestapo és a kommunista politikai rendőrség kegyetlenségeit. Korántsem eredeti, és szintén didaktikus, képileg mégis feldobja a konvencionális filmstílust, hogy a fiatal évektől, a múlttól a főhős idős koráig, bukásáig, a kiábrándító jelenig haladva egyre fakulnak a színek. Nem feltétlenül kell egy jó filmhez a formai invenció, de valljuk be, egy veterán európai rendezőtől azért többet várnánk didaktikus szimbolizmusnál és a klasszikus hollywoodi filmstílusnál.

Nem kifejezetten eredeti, még csak nem is újszerű a Sarlatán a történet szintjén sem, hiszen a hatalommal szembekerülő és kompromittálódó egyén drámáját már rengetegen feldolgozták – kifejezetten témába vág a tavaly bemutatott magyar Béres József-film, A feltaláló, amelynek címszereplőjét a Kádár-rendszerben Mikolášekhez hasonlóan kuruzslás vádjával fogták perbe. Jan Mikolášek történetébe a homoszexuális párkapcsolat és a főhős ellentmondásossága visz némi színt és eredetiséget, bár a szerelmi szál előtérbe helyezése a cselekmény közepén inkább gyengíti a történelmi-politikai szálat. Jan izgalmas, összetett, de egyáltalán nem a legmélyebben kidolgozott karakter. Rendkívül ellentmondásos figura, mert egyrészt hatalmas vágy van benne többek között a háború borzalmai miatt a gyógyításra, másrészt gyakran elragadja az indulat, sőt vissza is él tudásával, azaz árt másoknak. Az persze koholt vád, hogy a kommunista párt két tagja az ő gyógykészítménye miatt halt meg, mert a Jan által nekik felírt tea nem tartalmazott olyan növényt, amelyből az állítólagos boncolás (valójában hamis bizonyítékok) szerint a halált okozó méreganyag (sztrichnin) származott.

Betegeinek minden bizonnyal nem, szeretteinek viszont nagyon is sokat ártott Mikolášek Agnieszka Holland művében. Édesapja ugyan zsarnoki karakter, mert be akarja zárni Jant, amikor megtudja, hogy a javasasszonytól vesz leckéket, azonban a fiatal férfi veszekedésüket követő kitörése után baltával ront neki szülőjének – ha nem fognák le, meg is ölné apját. Később frusztrációját újszülött kismacskákon vezeti le, akiktől mentora parancsára, de kegyetlen módon szabadul meg: többször dühödten egy fatuskóhoz veri a szerencsétlen állatokat. Františekkel való viszonya is agresszióval kezdődik (Mikolášek az alvó asszisztenshez közeledik intim módon, majd miután az felébred, összeverekednek), és későbbi kapcsolatukban szinte több a kegyetlenség, mint a szeretet és a gyengédség. Ráadásul amikor kiderül, hogy az asszisztens felesége gyereket vár, a kétségbeesett és féltékeny Jan olyan gyógynövényt ad szerelmének, amely feltehetően megölné a magzatot, bár a nőben nem tenne kárt. Az érzelmileg zsarolt František kezdeti felháborodása után később megteszi a szörnyűséget. Ugyanebből az okból pecsételi meg saját sorsát a kommunista koncepciós per során, amikor Mikolášek gyáva módon rátereli a mérgezés gyanúját, az asszisztens pedig nem védekezik, ennek ellenére is hű marad szerelméhez. A szűk kétórás játékidő alatt Agnieszka Hollandnak nem sikerült túl részletesen bemutatnia az alá-fölé rendelt, bántalmazó és ambivalens viszonyt, ám azt a mélyen emberi problémát még így is remekül ábrázolja, hogy hiába vagyunk nagy tudás birtokában, ha elragadnak bennünket érzelmeink, könnyen pokolra szállhatunk, illetve pokollá tehetjük embertársaink életét. Avagy még a legnagyobb hatalmú egyén – legyen szó a főhősről vagy a diktatúra neki kiszolgáltatott karhatalmistáiról – is alapvetően ember, akiben permanens háború dúl az ész és az érzelem között.

Az életrajzi dráma homoszexuális cselekményszála emiatt vált a Sarlatán javára, azonban Hollandék nem voltak képesek jól összefésülni a történelmi-politikai szállal. Ez persze Szabó Istvánnak sem sikerült a valamivel hosszabb játékidejű Redl ezredesben (ebben is van homoszexuális kapcsolat), ami természetesen nem mentség a lengyel rendezőnő számára. A német megszállás alatt és a kommunista rendszerben is üldözték a melegeket, ezt el is mondják a filmben, ám valójában csak egy jelenet szerepel benne, amelyben igazán veszélybe kerül Jan és František kapcsolata: amikor a Gestapo tör rájuk nem sokkal szeretkezésük után. Az „igazi” Mikolášek persze titokban tartotta szexuális másságát, illetve a rendelkezésre álló dokumentumokban csak utalások vannak erre, azonban a Sarlatánban nagyon is explicit a kapcsolat. Túlságosan is explicit és látható: az egyik „pásztori idillt” bemutató epizódban például Jan és František meztelenül fekszenek egymás mellett egy búzatáblában, és később, a német megszállás és a diktatúra legsötétebb évei alatt is együtt utazgatnak. Igaz, a nagy nyilvánosság előtt titokban tartják a kapcsolatukat, mégis egyértelmű, hogy kettejük között több van munkaviszonynál vagy barátságnál. Márpedig a diktatúrák politikai rendőrségei ennél komolyabb titkokra és szervezkedésekre is rábukkantak, és ahogy például Petschauer Attila zsidó származású olimpiai bajnok kardvívót (A napfény íze egyik hősének ihletőjét) érdemei ellenére is elhurcolták munkaszolgálatra, ugyanez megtörténhetett volna a nácikat gyógyító Mikolášekkel is, amennyiben a filmben tapasztalható elővigyázatlanság jellemzi. Szóval a Sarlatánban nem sikerült megmutatni, hogy az elnyomó rendszerek egyúttal homofóbok is voltak, és emiatt fokozódott Jan Mikolášek frusztrációja és agressziója. Természetesen a két férfi kapcsolatát jelentős mértékben mérgezi a homoszexualitást üldöző mindenkori hatalom megtorlásától rettegő František attitűdje is, aki vonakodik felvállalni Jant.

Vannak persze jó pillanatai a Sarlatánnak, amikor a rendszerekről kíván valamit állítani. A náci őrületet kiválóan szemlélteti az epizód, amelyben a németek és kollaboránsaik tesztelik Jan tudását. A gyógyító a vizeletminták alapján sorra mondja a helyes diagnózisokat, azonban az egyiket színezett üvegben adják oda neki, amelyen keresztül nem látja jól a betegségre utaló jeleket. Hiába diagnosztizált helyesen több mintát, a nácikat az egyetlen tévedés érdekelte, mert meg akartak bizonyosodni arról, hogy használható a tudása, illetve gyanússá vált számukra a „kuruzsló”, hiszen az elnyomó hatalom számára mindenki potenciálisan veszélyes, aki eltér az átlagtól, így például progresszív módszerekkel gyógyít (a Gestapo többek között azzal az ürüggyel viszi be, mert az egyik tiszt májrákos lányán nem tudott segíteni). Ezzel Agnieszka Holland a totalitárius diktatúrák jellegzetességét, az önkényes ítélkezést, a koncepciós pereket exponálta indirekt módon, és mintegy előrevetítette Mikolášek valódi koncepciós perét, amelyen már el is ítélték. A börtönben pedig Jan Mikolášek észreveszi, hogy kommunista vallatótisztje vérnyomása magas (vörös az arca és vérzik az orra), ezzel szembesíti is a nyomozót, aki dühében a rég elhunyt Sztálinnal fenyegetőzik, hogy az bezzeg elintézné az „ilyeneket”, ha még élne. Ezáltal még egy tipikus diktatúraelemet sikerül frappánsan bemutatni: az elnyomó rezsimek nem szeretik, ha szembesítik őket az igazsággal, mivel jellemzően önkényesen formálják annak fogalmát, és ferdítik a tényeket.

Agnieszka Holland filmje épp olyan, mint a hőse: ellentmondásos. Ellentmondásos abban az értelemben, hogy legalább annyi pozitívuma van, mint amennyi a negatívuma. Roppant izgalmas hőst mutat be egy viharos szerelmi kapcsolaton keresztül, amelynek politikai dimenzióit nem sikerült kellő mélységben ábrázolni. A Sarlatán – néhány jelenetet leszámítva – játszódhatna akár a jelenben is. Összességében azonban átélhető emberi drámáról van szó tele remek színészekkel (élen természetesen a Jan Mikolášeket eljátszó Ivan Trojannal és fiával, Josef Trojannal), amely – ha nem is túl eredeti módon, de – értekezik a diktatúrák természetéről, melyek árnyai nem tűntek el Kelet-Közép-Európa felől.

​