A körkérdésre adott további válaszok ide kattintva érhetők el.

(1) Milyen stílus, irányzat, iskola, műfaj vagy szerző van leginkább hatással a zenédre?

Azt hiszem, amolyan haladó konzervatív vagyok. Zenehallgatóként mindenevő vagyok, nyitott az újra, de azért mindig óvatos és nagyon hagyománytisztelő. Alapvetően tonális zenét írok, amelyben számos fúzió megtalálható: a 20. század első felének klasszikusai (Bartók, Stravinsky, Janáček, Sosztakovics), francia orgonaszerzők (Messiaen, Alain, Tournemire), a minimalizmus különböző irányzatai (Reich, Feldman, Pärt), a progresszív rock, számos távoli zenekultúra, a népzene, sokféle alternatív zene egyaránt inspirálták eddigi zenéimet.

(2) Mi kell ahhoz, hogy valaki értse vagy hallgatni tudja a zenédet? Milyen számodra az ideális közönség?

Eddig alapvetően kétféle ideális zenehallgatóval találkoztam (pontosabban a zeném kétféle hallgatótípusnak ideális): 1. akik hagyományosan komolyzene-fogyasztók, és időnként vágynak az olyan új és újszerű zenére, amely a hagyományos hangversenyélet kereteit nem feszíti túl, elsősorban a fülnek szól, nem okoz különösebb megrázkódtatást és/vagy nem követel különösebb magyarázó szövegeket; 2. a könnyű (?) műfajok és/vagy alternatív zenék felől érkező nyitott hallgatóknak, akik érdeklődnek a komolyzene iránt, de a zenémben adott esetben több fogódzót találnak, mintha 18-19. századi szerzőket hallgatnának. Szerencsére mindkettő típusra akadt már példa.

Fodrok

(3) Kevesen hallgatnak kortárs zenét – mi az, amit mégis csak a kortárs zene tud nyújtani?

A kortárs zene végül is a ma írt komolyzene, bár ez eleve nagyon általános kategória, hiszen a kortárs zene rendkívül heterogén. A befogadásához mindenképp szükséges kíváncsiság és érdeklődés az iránt, hogy ma milyen művek születnek ebben a műfajban. Sajnos mi, zeneszerzők sem tudunk a kollégáink műveire garanciát vállalni, néha még a sajátunkra sem. Amíg egy koncert, melyen a kedvenc remekműveinket játsszák, olyan, mint egy sokfogásos vacsora egy fine dining étteremben, addig a kortárs zene hallgatása engem sokkal jobban emlékeztet a pecázásra: az ember hallgat és vár, miközben sok minden szól, de csak ritkán van „kapás”, amikor úgy érzi, fogott is valamit. Ha mégis meg kell fogalmaznom, hogy ebben a nagyon vegyes halmazban mi a közös érték, akkor azt mondanám, az írásbeliség. A „kottista” zene önmagában garanciát jelenthet az átgondoltságra, szerkesztettségre, részletgazdagságra, komplexitásra – stílustól függetlenül, és így folytatja az európai zenetörténet elmúlt ezer évének örökségét.

(4) Min dolgozol most? Mik a terveid?

Most két orgonás művet kell megírnom: az egyiket ének-orgonára, a másikat furulya-orgonára. De mihamarabb szeretnék belevágni a következő szimfonikus darabom írásába is, amíg az előzőnek (Scrollin’) frissek az élményei. Illetve hosszabb tervezgetés után szeretnék egy nagyobb lélegzetű kamaradarabot is írni a híres Pierrot-ensemble (fuvola, klarinét, hegedű, gordonka, zongora) összeállításra, melyet ütőkkel egészítenék ki.

​

Scrollin’

(5) A koronavírus miatt hallgatásra kényszerült a zenei élet, a koncertezés csak részben tudott újraindulni. Zeneszerzőként hogyan reagáltál erre a helyzetre, téged hogyan érintett?

Szerencsére az elmúlt évre tervezett bemutatók nem maradtak el, még ha egyik-másik csak közönség nélkül mehetett is. Őszintén szólva, inkább zeneszerző-növendékeimet sajnálom, akik egy éve nem hallhatják viszont a műveiket. A várható bemutató hiányában pedig, úgy érzem, nehezebb is inspirálni őket.

Fotó: B. Szabó János