Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) itáliai utazásának első állomása Weimar. Ha csak teheti, Johann Wolfgang von Goethe házában van, oda jár enni, beszélgetni és muzsikálni. Hogy komponál-e, nem tudom, legutolsó művét, a d-moll szimfóniát[1] elutazása előtt nem sokkal fejezte be, erről nővére, Fanny is írt a naplójában:

„Az utóbbi időben Félix nagyon sokat foglalkozott a szimfóniájával, melyet aztán tegnap korán be is fejezett. Hatalmas alkotás. Tegnap háromszor is eljátszotta.”[2]

Félix a kottát magával vitte az útra, hiszen volt még munka vele. Például címet kellett neki találni:

„Fanny, neked legközelebb küldök egy kópiát a szimfóniámról, lemásoltatom itt, utána Lipcsébe küldöm, ahol talán elő is adják. […] Szavaztasd meg a címjavaslatokat, amelyekből választanom kell: Reformáció szimfónia, Hitvallás szimfónia, Szimfónia egy egyházi ünnepre, Gyerekszimfónia, vagy amit akarsz. Írj majd, és az ostoba javaslatok helyett legyen valami okos; persze azokról az ostobákról is szeretnék tudni, amelyek alkalmasint az eszetekbe jutnak.”

Goethe házában a hangulat nem volt éppen visszafogott vagy túlságosan áhítatos. Erről Félix már idézett, 1830. május 25-én keltezett leveléből kapunk felvilágosítást:

„Tegnap este Goethénél voltam, egész este egyedül én játszottam: Webertől a Koncertdarab, a Felhívás [keringőre] és a C-dúr polonéz, három walesi darab, a Skót szonáta. 10-re véget is ért az egész, de az utána következő bolondságnak nem tudtam ellenállni: éjfélig táncoltunk, énekeltünk stb. Teljesen pogány életet élek. Az öreg 9-kor mindig fölmegy a szobájába, ahogy eltűnik, a padokon táncolunk, és éjfél előtt még soha nem hagytuk abba.”

Goethe dolgozószobája

Félix azonban nem csak az estéit tölti Goethééknél:

„Délelőttönként egy órácskát játszom neki, időrendi sorrendben a nagy zeneszerzőktől, és el kell mesélnem, hogyan is vitték tovább a dolgokat; mint »mennydörgő Jupiter« ül az egyik sötét sarokban, fáradt szemei villámokat szórnak. Beethoventől semmit sem szeretett volna. – Viszont erre azt mondtam, nem tudok segíteni, és eljátszottam a c-moll szimfónia első tételét. Egészen különös hatást tett rá. – Először így szólt: »nem mozgat meg egyáltalán. Csak megdöbbent. Grandiózus.« Majd dörmögött tovább, és csak sokkal később kezdett rá megint: »ez hatalmas, remek, az ember attól fél, rászakad a ház; és ha ezt az összes zenész együtt játssza!« Az asztalnál pedig, amikor már egészen másról volt szó, ismét nekikezdett.”

A költő kezdeti ellenállásából is érezhető, hogy az ő és Beethoven viszonya hajdan nem volt kiegyensúlyozott. Finoman szólva sem. Pedig minden jól kezdődött: a zeneszerző 1811-ben alázatos hangvételű levélben kérte a költőt, legyen oly kedves véleményt mondani az Egmonthoz írt kísérőzenéjéről. És Goethe válaszolt is, igaz, több hónapos késéssel:

„Nekem szánt Egmont-zenéjét bizonyára otthon kapom kézhez, mihelyt hazaérkezem, már előre is hálásan köszönöm, mert sokan magasztalták már nekem, s szándékom azt színházunkban az említett színdarab kíséreteként ez év telén előadatni, amivel magamnak ugyanolyan gyönyörűséget remélek szerezni, mint mindazoknak, akik nálunk az Ön tisztelői, s ilyenek sokan vannak. Leginkább azonban azt kívánnám, hogy helyesen értelmeztem volna Oliva úr közlését, miszerint remélem, engedi, hogy egy tervezett utazása során ellátogat Weimarba is. Bárcsak olyan időben történnék ez, amikor mind az udvar, mind pedig az egész zenekedvelő közönség itt tartózkodik. Bizonyos, hogy érdemeihez és eszméihez méltó fogadtatásban részesülne. Senki sem lehet ebben érdekeltebb nálam, aki jókívánságaim kíséretében szíves emlékezetébe ajánlom magamat, s mindazon jóért, amiben már részesített, őszinte hálámat fejezzem ki.”

Nos, idáig minden rendben is volt, és a találkozásra sem kellett sokat várni. A teplitzi gyógyfürdőben „futottak össze” 1812. július 19-én.[3] Beethovennek orvosi tanácsra kellett ide jönni, nem is volt nagyon a kedvére:

„Teplitzről nem lehet sokat mondani, kevés az ember, ezek között pedig senki említésre méltó – így hát egyedül!, egyedül!, egyedül!, egyedül! vagyok.”

Teplitz, Schloßplatz

Ám hamarosan megérkezett Goethe. Kettejük találkozásáról többféle leírás, sőt rajz, festmény is készült, az alkotók többnyire kiszínezték, de legalábbis megszépítették azt. Goethe a következőt írta a naplójába:

„Esténként Beethovennél voltam, remekül játszott.”

Beethoven is szép reményekkel várta a találkozást. Egyrészt ismerte Goethe műveit, könyvtárában megvolt az összkiadás, készen állt arra, hogy a legmélyebb tisztelettel legyen iránta. A találkozás évében Goethe 63, Beethoven 42 éves volt, Goethe öltözete hibátlan, míg Beethovené ettől messze állt, a zeneszerző haja összevissza, a költő pedig nagy gondot fordított frizurája ápolására. A kortársak elmondása szerint amikor a költő belépett egy terembe, mindenki elkezdett halkan beszélni, az emberek úgy érezték, egy elegáns istenség szállt le közéjük. Ráadásul nem is azért jött Teplitzbe, mert annyira beteg lett volna, hanem a nagyherceget kísérte oda, így inkább mint illusztris, a politikához kapcsolódó vendég járt-kelt a fürdőhelyen. Nem véletlen tehát, hogy Beethoven „méregette”:[4]

„Goethe túl magasan hordja az orrát. Magasabban, mint ahogyan azt egy költőnek illenék.”

Goethének is megvolt a véleménye Beethovenről. Egy hónappal a találkozás után így ír zeneszerző barátjának, Carl Friedrich Zelternek:

„Beethovennel Töplitzben [sic] ismerkedtem meg. Tehetsége megdöbbentett; viszont sajnos a személyisége teljesen fékezhetetlen; még akkor is, ha igaza van abban, hogy a világ megvetendő, se magának, se környezetének nem teszi azt elviselhetőbbé. Nagyon is bocsánatra méltó ő, és igen szánom, hogy hallását elveszíti, ami lénye zenei részére talán kevésbé van rossz hatással, mint társasági viselkedésére. Ő, aki egyébként is lakonikus természetű, e hiányosság miatt kétszeresen is az lesz.”[5]

Csodálkozunk, hogy Félixnek először megtiltotta, hogy Beethoventől játsszon, utána pedig nem győzött beszélni róla?! A költő leginkább Mozart zenéjét dicsérte, verseit pedig Zelter megzenésítésében hallgatta a legszívesebben. Szegény Schubertnek még csak nem is válaszolt… De térjünk vissza 1830-ba, Weimarba! Félix így zárja levelét:

„Azt, hogy minden nap nála eszem, tudjátok. Akkurátusan kikérdez, az étkezés után pedig mindig olyan élénk és közlékeny, hogy általában egy bő órát még a szobájában kettesben ülünk, és megszakítás nélkül mesél. Különleges élmény ez, amikor például a rézmetszeteit hozza és azokról magyaráz, vagy amikor az Hernaniról vagy Lamartine elégiáiról mond ítéletet, vagy a színházról vagy a csinos lányokról. Többször előfordult már, pedig ez mostanában ritkaságszámba megy nála, hogy estére vendégeket hívott, olyanokat, akikkel már régen találkozott. Ilyenkor sokat kell játszanom, ő pedig az emberek előtt dicsér engem: »egészen bámulatos«, ez a kedvenc kifejezése. […] Tegnap este megkérdeztem, nem jövök-e túlságosan gyakran? Rámordult Ottiliára: »először is el kellene kezdenie úgy beszélnie velem, mint férfi a férfival, hiszen a napnál világosabb, hogy sokat tanulhat tőlem.« Még egyszer hosszan maradtam tehát, Ottilia pedig visszamondta nekem, majd tegnap ő is elismételte, hogy oly sok dolog van még, amibe be kell avasson. Erre azt feleltem, hogy »ó, igen«, és azt gondoltam, »nagy megtiszteltetés ez nekem«. Persze többnyire a fordítottja igaz!”

Félix két hetet töltött Weimarban, Goethe nem is nagyon akarta elengedni. Búcsúzásuk után így írt Zelternek:

„Különösen jó hatással volt rám [Félix], ugyanis úgy találtam, a zenéhez való viszonyulásom nem változott; élvezettel hallgatom, a részese vagyok és elgondolkodtat, szeretem benne a történetit; hiszen ki érthet meg bármilyen jelenséget, ha a hozzáférés folyamata nem járja át teljesen? – És éppen ez volt a lényeg, hogy Félix ezt a fokozatosságot teljesen átlátja, jó emlékezőtehetségének köszönhetően pedig az ide vonatkozó példákból kedve szerint válogat. – A bachi kortól kezdve életre keltette Haydnt, Mozartot és Gluckot, az új nagy technikusok zenéjéhez pedig megfelelő fogalmakat adott, végezetül saját alkotásait is megsejtette, s lehetőséget adott a róluk való gondolkodásra. Áldásom kíséri útján.”[6]

Bélyegkép: Mátyássy Jónás