Három nő, három generáció életét és tragédiáit követhetjük végig a 20. századi Magyarországon játszódó Magyarkában. Kőrösi Zoltán tizenötödik kötete csak a nők érzelmeit jeleníti meg egyértelműen, a férfiak mellékfigurák, csupán következtethetünk arra, mit érezhetnek, gondolhatnak; nem fontos a lelki életük, pusztán a hatás, amit jelenlétükkel, cselekedeteikkel gyakorolnak a főszereplőkre.

Családregényektől általában nem idegen a szenvedés és a tragédia. Ám kevés műben fedezhető fel a jellemek ilyen mértékű satnyulása és korcsosulása nemzedékről nemzedékre. Minden újabb utód egyre erőteljesebben hordozza magában a romlást, mindegyikük érzéketlenebbé és közönyösebbé válik elődeinél, mintha a család felhalmozná és tömegével örökítené az utódokra a keserűséget, kiábrándultságot. Egyedüli ellenpéldaként Katit, a kisebbik unokát lehetne említeni, aki fia iránti szeretetével az erkölcsi csúcspontot képviseli a műben. Ennek ellenére talán mégis azt mondhatjuk, hogy szinte tanulják a gyerekek a boldogtalanságot, örökségül száll mindenkire – minden szereplő sorsát predesztinálják a tapasztalatok, amelyeket gyermekként élnek át.

Igazságtalan volna azonban azt állítani, hogy teljes mértékben a szenvedés és a szomorúság határozza meg a regény cselekményét. Ugyan ez az alapkaraktere, de találhatunk benne humoros, könnyed epizódokat is, például mikor a (majdani) nagypapa rémülten ront ki a reterátról, mert patkány mászott az inge alá, amit aztán a kölcsönös ijedtség miatt csak nehezen, egy minden helyzetben hasznos seprű segítségével tud a nagymama eltávolítani róla. Mégis ritka az ilyesféle könnyedség. Ehelyett megkapjuk néhány mondatba sűrítve a feleség brutális bántalmazásának leírását, éles, maradandó képekben. A könyv egészére jellemző ez a nyers realizmus, ami időnként rendkívül sokkolóvá teszi a történetet.

A tömörség, a letaglózó valóság mellett az írásmód másik jellemzője a folytonos ismétlés. Különösen egy néhány mondatos szöveg tér vissza gyakran: „Mostantól minden jó lesz, nem is csak, hogy jobb, de jó. Nem volt könnyű, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgyis sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Nem csak szerencse ez és nem csak kegyelem, de a dolgok rendje.” Néhány ismétlés után ezek a sorok üres frázissá válnak, ha először még reménykedik is az ember, hogy igazak lesznek, hamarosan már csak önkéntelenül, mormolva olvassa, mint egy közhelyet, aminek el kell hangoznia, jelentőségét azonban már régen elvesztette.

A regény másik érdekessége a címválasztás, hiszen Magyarkát a regény nagy részében nem is ezen a néven, hanem Katiként emlegetik. A Magyarka nevet csak később, felnőtt életében, már szülőként kapja egy osztrák kuplerájban. A könyv fülszövege, amely Kati életének ebből a szakaszából közöl egy részletet, szintén különös, hiszen nem magyarázza meg jobban, miért ezek a momentumok érdemelnek külön figyelmet a könyvből. Az alcím azonban érdekesen játszik a családregény szóval, vesszővel választja el annak két tagját, így nagyobb jelentőséget tulajdonít mindkét főnévnek.

Többnyire hiba egy kevésbé sikerült borító alapján megítélni egy kötetet; a Magyarka érdemeit sem láthatjuk csak a külsőt szemlélve, sőt, az el is tántoríthat kissé, pedig a könyvet olvasva gyorsan elfelejtjük ezt az előítéletünket. Kőrösi jól találja meg azt az őszinte hangot, amellyel sokakat meg tud érinteni, és azt a témát, amely azokat sem hagyja hidegen, akik nem éltek át hasonlót – talán éppen őket indítja meg jobban. Ha nem is feltétlenül kiemelkedő, de mindenképpen megrendítő és figyelemreméltó történetet alkot.