„Nyáron akkora a hőség, hogy néha az aszfalt benyel egy-egy nyugdíjast: válltöméses anyókát, szalmakalapos apókát…”, illetve „A nyirok bágyadtsága a tavasz, / tompa fájdalom a sejtekben, a hirtelen / megfiatalodott érzék nyúzottsága”. Két egészen eltérő hangvételű részlet Alexandru Mușina kései költészetéből, az egyik a már halála után megjelent, a másik az életében utoljára kiadott kötetből. Ahogyan az Szonda Szabolcs fordítói műhelyvallomásából kiderül, Mușina gyógyíthatatlan betegséggel küzdve írta mind a két, magyarul most egy könyvben megjelent kötetét, a posztumusz dáktör niku & his skyzoid bandet, ahonnan az első idézet származik, és a Reggel királyát, ahonnan a második. Szonda is említi, mennyire sokféleképpen reagál ez a költészet az elmúlás fenyegetésére, némileg meglepő módon azonban a későbbi – a magyar kiadásban viszont előre vett – könyv játékosabb, szatirikusabb, társadalomkritikával telítettebb, míg a Reggel királya sokkal egyértelműbben sorolható be az elmúláslíra címkéje alá a szűkebb fókuszú és a személyességhez közelebb álló verseivel.

A különbség már abban jól látszik, ha összehasonlítjuk a kötetek címszereplőit. A reggel királya az azonos című vers alapján maga a beszélő, akinek, tragikomikus módon, hatalma csupán „egy mérhetetlenül nagy állat”, azaz saját maga felett van, és ez a hatalom is csak az ágyból való felkelésre, a fogmosásra, de legfeljebb arra terjed ki, hogy hagyhatja ezt a nagy állatot távozni, vagy nem távozni.

Dáktör Niku hatalma mérhetetlenül nagyobb, még ha az ő meghatározásával, amint azt a skyzoid band kitétel előre jelzi, sokkal nehezebb dolgunk is van. Már a nyitóvers felidézi sokféle tevékenységét (illetve tevékenységüket), de a kötet későbbi verseiben is mindig más-más szerepben tűnik fel címszereplőnk. Egyszer ő Pókember, „az összes búskomor nő álma”, máskor politikus, aki felhajtható tetejű BMW-jéből nemzeti színű konfettit szór a nép közé, de van, hogy egy angyalt bérel fel a tömbház előtti parkoló őrzésére, vagy éppen kiderül, hogy „legütősebb projektje a világegyetem”. Dáktör Niku helyenként a transzcendenshez kapcsolódik, máskor viszont nagyon is evilági marad, még ha abszurd módon is. És amikor természetfeletti dolgokat visz véghez, valójában akkor sem szakad el a banalitástól, mint például a próbababák eredettörténetét elmesélő, A filozófusok című versben, amely szerint dáktör Niku meggyőzte ezeket a „műanyagból és gumiból” való embereket, hogy filozófusalkatuk van, így ahelyett, hogy tovább járnának az őket kizsákmányoló ember-emberek között, inkább álldogáljanak egy kirakatszegleten „szelíden nézve a messzeségbe”. Még az is felmerülhet bennünk, hogy az oxfordi és sorbonne-i doktorátussal is rendelkező dáktör Niku nem mindig mond igazat.

Valójában azért nehéz dáktör Nikut mint jelenséget körülhatárolni, mert leginkább egy elvont fogalmat testesít meg, a kapitalizmust. Nem gondolom, hogy dáktör Nikut minden további nélkül meg kell feleltetnünk a kapitalizmusnak ahhoz, hogy élvezni és érteni tudjuk a kötet verseit, mégis sokatmondó, ahogyan címszereplőnk is szinte észrevétlenül járja át az élet minden területét, ahogyan minden és mindenki fölé emelkedik és ahogyan ő tűnik megoldásnak szinte mindenre. Ám nem minden egyes versben van jelen dáktör Niku. Az elsődleges kapcsot a szövegek között inkább a versbeszélő állandósága adja, aki elsősorban egy felnőttkor küszöbén járó kamasznak tűnik. Lakónegyede krónikása ő, akinek – bár az olvasónál látszólag korlátoltabb értelmi képességekkel bír – azért vannak éles meglátásai. Ezt a kettősséget mutatja az is, hogy – bár dáktör Nikut sosem kérdőjelezi meg – a leghosszabb írás végén kijelenti, hogy „szar ez a kapitalizmus”.

A Reggel királya nyitóciklusában meg-megjelenik a posztumusz könyv humora, szatirikus hangvétele és társadalomkritikus attitűdje, de a mitológiateremtés és a látványosan egységes versbeszélői hang nélkül. Előkerül viszont a betegség és a halál, a két kötet alapvetően eltérő hangvétele pedig termékenyen kapcsolódik össze a ciklus egyik leginkább mellbevágó versében, a Múzeumban, amelyből kiderül, hiába volt „Ninivé, Asszúr, Babilon királyának álma […], / hogy múzeumba kerüljön”, csak fegyvereket és szobrokat, csak „vasat és márványt” látni ott. „Őket nem láttam. Épp őket nem láttam. Nem bizony”, zárja le a verset a beszélő.

Mintha a könyv felépítése is a halálos kimenetelű betegség lefolyását imitálná: ahogy haladunk előre a kötetben, úgy válnak egyre sötétebbé a versek. Hol a testpoétika játékba hozásával a sejt alatti istenekhez intézett ima révén („Csak ők, lehet, ők még hallgatják szavam, / mert az emberek már mind biliárdgolyók, / vérsűrűben pöffeszkedő baktériumok”), hol egy kórházi jelenettel („Isten eszköze, / a zöld műanyag fecskendő a kukában végzi. De micsoda nagyszerű sors! Mennyi gondviselés / milyen tiszta lélek!”), a leggyakrabban pedig alapvető egzisztenciális problémák felvetésével („Amikor visszatérek oda, mit mondok majd? / Semmit nem értettem. De jó volt.”).

Amint a fenti példákon is látszik, a versekben gyakran bukkanunk nyomára valamiféle túlvilág- és istenképnek, de nem feltétlenül húzódik meg következetes hitrendszer a kötet mögött, sokkal inkább annak látjuk a lenyomatát, mennyire magától értetődően kerül elő a transzcendens, ha az elmúlás tragikumáról van szó. A kötet utolsó ciklusa, a Szerelem után viszont éppen ezt a tapasztalatot helyezi zárójelbe azzal, ahogyan az intimitás, a szexualitás és végeredményben a szerelem lehetőségének elvesztéséről számol be. A Ninivé című záróvers utolsó soraiban pedig a saját testtől való elidegenedés révén kap még nagyobb súlyt a tragédia: „távolabbi / vagy mint Ninivé s Babilon […], / mint a halántékomon dörömbölő vér / mint erejét vesztett kéz, mint ölem, / amely már álmodni sem képes rólad”.

A Macska-e a cica? izgalmas spektrumát járja be nemcsak az elmúlásköltészet, hanem általában a költészet lehetőségeinek, és ahogy a magyar kiadás jól megválasztott, figyelemfelkeltő címe, valamint az így címadóvá emelt vers is utal rá, ebben a lírában egyetlen kérdés sem marad súlytalan. Szonda Szabolcs gördülékeny fordításának köszönhetően pedig Mușina versei termékenyen illeszkednek a mai magyar líra közegébe.

(Fotó: Elena Pasca)