„A Wörthi-tó szűzies talaj, úgy szállnak ott a dallamok, hogy vigyáznunk kell, rájuk ne lépjünk”
(Brahms levele Eduard Hanslickhoz)

„Itt fekszik néhány közjáték, amit együttesen általában szimfóniának neveznek”
(Brahms levele Hans von Bülow-hoz)

A Pannon Filharmonikusok két nap eltéréssel két online koncertet is adott: egyet a Zeneakadémián, egyet a pécsi Kodály Központban. A koncertek közti összekötő kapcsok – a zenekaron és Bogányi Tibor vezető karmesteren kívül – Benjamin Schmid osztrák hegedűművész és a szintén osztrák Johannes Brahms szimfóniái voltak. Schmidet nem kell bemutatni a Pannon Filharmonikusok közönségének, 2018-ban rezidens szólistaként lépett fel a zenekar bérletnyitó hangversenyein, és a zenekar két lemezén is közreműködött. Vagyis a zenészek már jól ismerhetik Schmid stílusát, karakterét, és ez a koncerteken is érződött. Ennek a kapcsolódásnak mélyebb gyökerei vannak: Bogányi és Schmid hasonló előadói habitusa motiválhatta ezt az együttműködést, így valójában a zenekarnak – és közönségének – a bécsi hegedűművész művészete eleve ismerős lehet.

A két koncert ennek ellenére alig összevethető. A budapesti műsor Wolfgang Amadeus Mozart K. 211-es D-dúr hegedűversenyéből, Brahms szintén D-dúr 2. szimfóniájából és Friedrich Gulda gordonkára és fúvós zenekarra írt versenyművének Selim Giray-féle hegedűszólós átiratából állt. Csupa vidám darab: a D-dúr a klasszikus bécsi zene koordinátarendszerében az örömmel, a jókedvvel és a derűvel hozható összefüggésbe, és valóban, a 2. szimfónia felszabadultságával kiemelkedik Brahms szimfonikus zenéi közül. Gulda Versenyműve show-ba illő módon fűzi össze a jazz-rockot, a polkát és egyéb zenei műfajokat, a gyakorló dzsesszmuzsikusként is ismert Schmid itt improvizációs készségeit is megmutathatta.

A pécsi koncert ezzel szemben két meglehetősen súlyos és komoly Brahms-művet tűzött műsorára. Az 1878-ban komponált Hegedűverseny (op. 77) szintén D-dúrban íródott, mégis nehézkes zene, tele sötét és vészjósló motívummal. Az 1885-ben befejezett 4. (e-moll) szimfónia (op. 98) pedig egyenesen Brahms legkomorabb művei közé tartozik. Ez a nehézkesség és komolyság a formával való prométheuszi küzdelem lenyomata. Brahms itt a beethoveni utat járja: ki akar törni a kor zenéjét meghatározó formák és klisék adta keretekből, mindezt anélkül, hogy feladná azt a klasszicista eszmét, hogy műveit a zenei forma belső törvényszerűségei alapján alkossa meg. Vagyis Brahms ezekben a műveiben ízig-vérig német, sőt bécsi zeneszerző, de ami még fontosabb: elkötelezetten modernista. Nem véletlen, hogy a második bécsi iskola szerzői (főként Arnold Schönberg) annyit hivatkoznak – Beethoven vagy Gustav Mahler mellett – Brahmsra is. Egyébként Schönberg Brahms, a progresszív című esszéjében hosszasan elemzi a 4. szimfónia első tételének főtémáját, de van, aki Brahms eljárását egyenesen a szerializmussal rokonítja.[1]

A Hegedűverseny inkább hasonlít szimfóniához, mint valódi versenyműhöz. Már a kortársak gúnyolódtak azon, hogy valójában a hegedű kíséri a zenekart: Hans von Bülow (vagy egyes anekdotaváltozatok alapján Josef Hellmesberger) szerint nem hegedűre, hanem a hegedű ellen („gegen die Violine”) írt darab.[2] Való igaz, hogy a melodikus anyag nagy része a zenekarnál van, igazi dallamot alig játszik a szólista, ellenben gyakran karakteres dallamokat kapnak a fúvósok, a második tétel (Adagio) például gyönyörű oboaszólóval indul. Pablo de Sarasate spanyol hegedűművész állítólag azt mondta, azért nem játssza el a művet, mert nem akar „állni a pódiumon hegedűvel a kezében, és hallgatni az oboát, aki eljátssza az Adagio egyetlen dallamát”. Már Beethoven 5. (Esz-dúr) zongoraversenyére is igaz, hogy a zongora gyakorlatilag az egész mű során virtuóz és improvizatív futamokat játszik, de a zenei anyag fejlesztésében alig vesz részt: vagyis – zeneileg – kíséri a zenekart, noha alkalmat ad a szólistának virtuozitása bemutatására.

Brahms Hegedűversenyénél azonban más – és némiképp bonyolultabb – a helyzet. Még ha a zenekar nagyon hangsúlyosan kezdeményező szerepet is kap a zenei folyamatban, a szólista nincs alárendelve neki és egyáltalán nem súlytalan szólam – mint a Beethoven-zongoraverseny esetén. Elsőre tehát úgy tűnhet, hogy a hegedű etűdszerű szólamai, virtuóz kadenciái csupán összekötő zenéi a nagyzenekari szövetnek, vagyis a szimfóniát egy szólóest hegedűdarabjai tarkítják. Ezek a gyors futamok valójában a zenekari dallamok továbbfejlesztései, és mindig szorosan kapcsolódnak az adott formarészhez vagy az arra épülő tematikus munkához, noha tematikus eredetük nem mindig nyilvánvaló első hallásra. Végső soron arról van szó, hogy Brahms megtalálta a versenymű és a szimfonikus (totális) forma közti ideális ötvözetet. Elképzelhetetlen lenne számára az a kompromisszum, hogy a szólistának öncélú, üres passzázsokat írjon. Ha viszont ellentmondana a versenymű konvencióinak és a szólista szólama hozzászelídülne a zenekari anyaghoz, akkor nem lehetne többé versenyműről beszélni. Brahms éppen ebből a kettősségből gyúr zenei formát: a konvenció, a technika számára alapanyag. A virtuozitást nem megtagadja, hanem a totalitás részévé teszi. Az így létrejövő forma nem Versenymű a hegedű ellen, hanem Szimfónia szólistára és zenekarra.

Bogányi Tibor karmester és a szólista Benjamin Schmid ezt a kettősséget nagyon jól megjelenítette az előadás során, és az érzékeny egyensúly nem borult fel egyik irányba sem. A zenekar játszotta a maga szimfóniáját, játékát végig az átgondoltság és az összpontosított figyelem jellemezte. Bár Bogányi ezen a koncerten éppen a nagyobb zenekari tömböket tudta leghitelesebben megszólaltatni (az Adagio fúvósokon megszólaló korálja például nem volt igazán pontos és így koncentrált sem), Schmid intenzív vonókezelésével, erőteljes hangzásaival és hangsúlyos színpadi jelenlétével méltó párja volt a zenekarnak. Az előadás a kétféle zenei elv közti interakciókról szólt: a szólista mintha virtuóz, variációszerű etűdöket készítene a szimfonikus zenekari anyagból, a zenekar viszont mindinkább magába akarná olvasztani ezeket a próbálkozásokat. Mindeközben különböző világokat jártak be: az ünnepélyes akkordokat derűs tájképek, átszellemült korálok vagy a zárótétel zaklatott és feszült tánca váltotta, miközben az első tétel kadenciája mintha egyfajta búcsú lett volna – talán a versenymű műfajától.

A 4. szimfónia szintén hatalmas tömbökből áll, de ezek már kőtömbök, olyanok, amelyekből Kurtág György Stele című, 1994-es művét (ΣΤΗΛΗ, op. 33) vagy Anton Webern 1908-ban írt Passacagliáját (op. 1) faragták. Ebben a műben is alig van igazi dallam, a nyitó tétel (Allegro non troppo) szaggatott és zaklatott főtémája valójában kéthangos gesztusokból álló tercmenet. A záró tétel pedig Johann Sebastian Bach Nach dir, Herr, verlanget mich kezdetű kantátájának (BWV 150) chaconne-ját dolgozza fel, vagyis Bachnál a basszusban végigvonuló dallamot variálja Brahms különböző szólamokban, hangnemekben és metrumokban. Csupa nehézkes archaizmus és formalizmus.

A zenekar koncentrációja a koncert második felére alábbhagyott, több volt a pontatlanság főleg az unisono részekben vagy a hirtelen tempóváltásokkor, és nem mindig sikerült olyan intenzitást létrehozni, amely összeköti ezeket a sírkőszerűen meredező zenéket. De aligha lehet egy koncerten keresztül ilyen súlyú és sűrűségű zenéket ugyanolyan energiával játszani, főleg úgy, hogy közben nem ül a nézőtéren többszáz hallgató, akiknek együttes rezdülései, reakciói azért mégiscsak inspirálják a zenészeket. A scherzo szerepét betöltő harmadik tétel (Allegro giocoso) ugyanakkor frissességet hozott, ez a szimfónia egyetlen igazi gyors zenéje, és noha az akkordokban való mozgás itt is megmarad, ezek az akkordok lendületesek voltak, miközben a hangzás nem veszített semmit vastagságából és gondolati mélységéből, Bogányi ezen a ponton sem engedett semmilyen csábításnak.

A Brahms duplán nevet viselő koncert nem volt könnyed kikapcsolódás – ellentétben a két nappal korábbi budapesti fellépéssel. Az a gondolati, érzelmi és zenei megformálásbeli gazdagság, amely a két Brahms-művet jellemzi, most ugyanilyen koncentrált és gazdag előadással párosult. Benjamin Schmid és a Bogányi Tibor vezette zenekar a korai modernizmus két fontos alkotását mutatta be jó koncertekre és jó zenékre szomjazó közönségének.

Fotók: Dékány Zsolt
Köszönjük a Pannon Filharmonikusoknak, hogy a fotókat a rendelkezésünkre bocsátották!