A körkérdésre adott további válaszok ide kattintva érhetők el.

(1) Milyen stílus, irányzat, iskola, műfaj vagy szerző van leginkább hatással a zenédre?

Befogadó típus vagyok, sok réteg megtalálható a zenémben, mint ahogyan a legtöbb zeneszerző esetében ez így van. Sohasem szerettem volna semmilyen determinált irányzathoz tartozni, élmény-komponista vagyok, olyan zenét írok le, ami ösztönösen jön és magamnak is tetszik, szerintem igazán őszintén csak így lehet komponálni. Ez nem azt jelenti, hogy ne használnék egy bizonyos ritmust, szólamvezetést, akkordot vagy hangzást tudatosan, fontos számomra, hogy a zenei elképzelésem tudatos kompozíciós építkezéssel kidolgozott és stílusában is egységes formába legyen öntve. Formailag, szerkesztésileg mindig is lenyűgöztek és nyilván befolyásoltak olyan komplex szerzők, mint Bach vagy Bartók, de főként romantikus szemlélettel komponálok. Persze a „romantikus” jelző ma már sokkal összetettebb, talán még megosztóbb, mint a 20. század fordulóján volt, de az látható, hogy az olyan öncélú, mesterkélt megoldások, mint a dodekafónia vagy az experimentális zene önmagukban nem életképesek, csak ha olyan kontextusba épülnek be, amely ki is fejez valami szubjektívet. Akkor lehet szerintem igazán határtalanul komponálni, ha ismerjük a stílusunk, nyelvezetünk eszközeit és határait, és hogy ezeket mikor és hogyan érdemes átlépni, hiszen mindig kell kísérletezni, bővíteni az eszköztárat új ötletekkel. Szintén csodálom Monteverdit vagy Lisztet, akik például jócskán átlépték korszakuk határait, de most úgy látom, hogy napjaink zenének titulált hangzó kísérletezései többnyire nem vezetnek sehova. Az is igaz, hogy minél jobban kimerítjük a zenénk ezer éve meghatározó, félhangokra és tercalapú harmóniákra épülő rendszereit, egyre kevesebb olyan ösvényt lehet találni, amely egyszerre újszerű, ugyanakkor a fül és a szív számára is befogadható.

​

Zöld és fény (Csorba Győző versére)

(2) Mi kell ahhoz, hogy valaki értse vagy hallgatni tudja a zenédet? Milyen számodra az ideális közönség?

Mindenekelőtt fül! A viccet félretéve, nem gondolom, hogy bármilyen különleges felkészülésre lenne szükség egy adott művem meghallgatásához, a megértés persze minden műnél más: van, amit nehezebb elsőre megérteni akár terjedelménél, akár komplexitásánál fogva, és van, amit könnyebb. Mindenfajta muzsikát lehet hallgatni és meghallgatni, ez utóbbi mindig nagyobb élményt ad, feltéve, hogy az adott zenének vannak mélyebb rétegei is a felületi szépségen túl. Valakinek nagyon tetszik egy mű vagy előadás, akár egy életre szóló élményként hat rá, más meg el sem tudja képzelni, hogy ugyanabban a műben mi az érték. Sosem volt olyan zene, amely mindenkinek tetszett, és a közönség is mindig heterogén volt, különböző ízléssel és különböző szintű zenei műveltséggel, ez szerintem jól van így. Napjaink bőségében mindenki megtalálhatja a neki tetsző műveket, de azt gondolom, hogy a közönségnek kell megtalálnia a neki tetsző zenét, nem fordítva. A legtöbb populáris zene silánysága éppen oda vezethető vissza, hogy aki minden ízlésnek meg akar felelni egyszerre, annak értelemszerűen fel kell adnia bizonyos dolgokat a saját hangjából, a minőségből. Persze itt is meg lehet említeni Verdit, Lisztet vagy akár a Beatles és Queen együtteseket, akik egyedi hanggal találtak egy szűk mezsgyét az értékes zene és a széles tömegek között, és milliókat varázsolnak el ma is zenéjükkel, de sokkal több olyan stadionkoncertet tudnánk felsorolni napjainkban, ahol a zenei közhelyektől és egyhangúságtól nem kap levegőt az ember, és hazafelé már arra sem emlékszik, ki volt a fellépő. Persze minden zenének megvan a maga helye az életünkben, és egyéne válogatja, kinek mi az a zene, amiért hajlandó célirányosan elmenni egy koncertre. Motiválóbb a teltház, de azt hiszem, nem kell kétségbeesnünk attól, hogy minőségi klasszikus zenével csak nagyon ritkán lehet stadionokat megtölteni. Előadóművészként és koncertlátogatóként is azt gondolom, hogy az őszinteség a legfontosabb, ha az előadás és maga a zene őszinte, azt a közönség hosszú távon észre fogja venni.

(3) Kevesen hallgatnak kortárs zenét – mi az, amit mégis csak a kortárs zene tud nyújtani?

Azt, amit mindig is nyújtott: az újdonság, a felfedezés örömét. Rengeteg kedvenc zeném van, köztük popszámok is, amelyeken el tudok érzékenyülni, újra és újra meghallgatom őket időnként, de az másfajta öröm. Tudom, hogy mikor, milyen fordulat fog következni, ami kiváltja belőlem azt a bizonyos érzést. Egy ősbemutatón senki sem tudja, mi lesz a következő akkord, milyen lesz a végkicsengése a műnek. Ez a fajta öröm persze csak olyan esetekben áll fent, amikor van valami kapcsolódási pontja a műnek a hallgatóval, nehéz egy kereskedelmi rádión szocializálódott egyént becsábítani egy avantgárd koncerte. Ha valaki a hétköznapi popzenén kívül csak a Négy évszakot és a Für Elise-t ismeri, vagy még ezeket sem, jó eséllyel semmit sem fog érteni és értékelni egy kortárs kompozícióból, de akár már egy Kodály- vagy Bartók-műből sem. Ezt egyre mélyülő folyamatnak érzem, sajnos kutatások is alátámasztják, hogy évről évre egyre rövidebb és egyre egyszerűbb zenéket hallgatunk.

Caeli enarrant gloriam Dei

(4) Min dolgozol most? Mik a terveid?

Pár hete írtam egy zongorakíséretes kórusművet a Pécsi Tudományegyetem nőikarának, illetve most fejezek be néhány kisebb kánont, amelyre egy olaszországi kiadótól kaptam felkérést. Jelenleg a Consultatio című oratorikus művemnek a szólamanyagain dolgozom, amelynek az előzetes tervek szerint június körül lehet a bemutatója a Savaria Szimfonikus Zenekarral és a Mecsek Kórussal a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének szervezésében Szombathelyen, ha a vírushelyzet lehetővé teszi az előadást és az azt megelőző munkát. Tavaly óta csúszik a Carmina vinorum (b)oratóriumom premierje is, amely a pécsi Bartók Béla férfikar 75 éves jubileumi koncertjén hangzott volna el tavaly a Pannon Filharmonikusokkal a Kodály Központban, remélem, idén nem lesz már akadálya az előadásnak. A fentiek mellett kisebb-nagyobb kórusműveken és egy szakrális árián dolgozom éppen.

(5) A koronavírus miatt hallgatásra kényszerült a zenei élet, a koncertezés csak részben tudott újraindulni. Zeneszerzőként hogyan reagáltál erre a helyzetre, téged hogyan érintett?

Hát… a komponálás az egyetlen, amit szerencsére nem tudott tönkretenni a pandémia: itthon komponálgatni a kijárási tilalomban is lehet, persze hiányzott az utazások és koncertek nyújtotta plusz motiváció, ihlet. Orgonaművészként és kóruskarnagyként alig volt olyan feladatom az elmúlt egy évben, amely megvalósulhatott, az is kizárólag belföldön, hosszabb utazások nélkül, így sokkal több energiám és időm jutott a komponálásra. Ráadásul éppen a napokban készült el egy CD-felvételem is, amit a budapesti Szent István Bazilikában rögzítettünk, és amelyen két átiratom, valamint egy tavaly komponált orgonaművem is helyet kapott.

Fotó: Keszthelyi Réka