1.

„Széttört álmok”, mondhatnánk teljes joggal Hajdú Eszter dokumentumfilmjét nézve, ha ez a szókapcsolat nem lenne már foglalt, hiszen egy másik nagy disszidens-történetre és egy másik nagy magyar zenekarra utal. Hajdú Eszter filmje Barta Tamásnak, az LGT zenekar 1974-ben az Egyesült Államokba disszidált, majd 1982-ben zavaros körülmények között elhalálozott gitárosának Los Angeles-i éveit, illetve Budapesten maradt édesanyjának történetét dolgozza fel. Özvegy Barta Józsefné postán feladott magnókazettákon „levelezett” fiával; ezek az archív magnószalagok képezik a film súlypontját. A dokumentumfilm első (szerintem sikerültebb) része elemzi anya és fia kapcsolatát, előbb a magány, a hiányérzet, majd a neheztelés és vádaskodás stációit; a film utolsó, jóval rövidebb (és jóval gyengébb) része pedig az öngyilkosság/gyilkosság dilemma kérdéseit járja körül.

Hajdú munkája jelentős figyelmet keltett a magyar nyilvánosságban. Ennek legfőbb oka természetesen Barta Tamás személye-életműve: a Syconor, a Hungária, majd az LGT gitárosa egyértelműen kultikus státuszt tölt be a magyar popzene emlékezetében. Az LGT első három albumán hallhatjuk énekét és virtuóz gitárjátékát; köztük (és utoljára) az 1973-as Bummm című lemezen, melyet sokan az LGT legjobb munkájának tartanak.

A másik ok nyilvánvalóan az 1982. február 16-án titokzatos körülmények között bekövetkezett haláleset, melynek időpontjában Barta Tamás mindössze harminchárom éves volt. Ezzel kapcsolatban évtizedek óta folynak a találgatások, és részben ennek tisztázására vállalkozik Hajdú filmje is; kevés sikerrel. Miként egy barátom megjegyezte: öt perc Google-kereséssel többet tudott meg a „Barta-ügyről”, mint a közel másfél órás filmből.

A harmadik ok minden bizonnyal a magnószalagon hallható üzeneteken keresztül kibontakozó érzelmi dráma. Ennek meghatározó dimenzióját alkotja Bartáné magányos élete; férjét a „Tomika” távozása előtt néhány hónappal veszítette el. Szívszorító egyedüllétének ecsetelése a magnószalagok főmotívuma. „Hazajövök, érted, bezárkózom, olvasok, lefekszem, sírok. Temetőbe megyek, dolgozni megyek, ebből áll az én egész életem”. Valamint: „borzasztó a magány, borzasztó az egyedüllét, borzasztó a családnélküliség. Ahogy öregszik az ember, úgy nehezedik és súlyosbodik rá ez az egész”.

2.

A „szeretetáradat” az évek múlásával kölcsönös neheztelésbe fordult át. „Tomi, azért próbáld meg magad, a jó isten áldjon meg, egy picit beleélned magad az én helyzetembe. Ne szívjál el egy nap két doboz Chesterfieldet, hanem fogom, egy hónapban egyszer felhívom az édesanyámat, és megkérdezem, hát hogy anyám hogy vagy, hát mégis te szültél a világra, mégis te güriztél értem…” – panaszkodik Bartáné 1979-ben. Barta Tamás szerint édesanyja problémáit az oldotta volna meg, ha újból férjhez megy: „nem áshatod el magadat élve, mert tulajdonképpen ezt csinálod (…) a legbutább, legprimitívebb dolog csak a múltnak élni”. Anyja felháborító ötletnek tartotta ezt. „Fiam, én az apád emlékét a világon senkivel be nem mocskolom, ha a sors rám mérte ezt az özvegységet. Ez persze borzalmas, de nem lenne ilyen borzalmas, ha én nem lennék egyedül… próbálok ember lenni, próbálok dolgozni, és élek a múltnak”. Végül azonban másodszor is férjhez ment (egy nyugdíjas rendőrezredeshez), de boldogsága nem tartott sokáig, az esküvőt ugyanis pár hónappal később Tamás halálhírének kézhezvétele követte.

Hajdú filmje egyszerre exponálja (Bartáné szemszögéből) a hátrahagyott Budapestet, illetve (a gitáros szemszögéből) a meghódított Amerikát. Az államszocialista magyar valóság roppantul ismerős. Az oroszok jelenléte, a disszidálás mint büntetőjogi kategória, a packázás a látogató-útlevél kiadása körül és így tovább. Az áruhiány, szemben az amerikai bőséggel. Az első hangosüzenetre Bartáné azért nem tud nyomban válaszolni, mert magnókazetta éppen nem kapható. „Egy kicsit megkésve küldöm ezt a magnószalagot tekintettel azért [sic], hogy kazettából itt nálunk pillanatnyilag hiánycikk volt”. A disszidálás után Bartánénak a tolakodóan kíváncsi, vagy épp illetéktelen tekintetekkel is szembesülnie kellett – „ezek nézik a postaládát”, panaszkodik sírva. Körülményeibe bele is látunk, meg nem is. Nem derül ki, mivel foglalkozott az első férje, az se, hogy Bartáné miből élt, második férjéről, az „ezredesről” se tudunk meg sokat. Miután elköltözik az Erzsébet királyné útjáról, Bartáné valami belügyes lakótelepen éldegél: „ez a hely, ahol én vagyok, ez egy belügyi lakótelep, ahol tele van belügyessel a java része, és szovjet elvtársakkal”.

Az amerikai valóság díszletszerű. Egyrészt feltárul a Barta által ápolt mértéktelen Amerika-kultusz, aminek tünetei már Magyarországon is nyilvánvalóak voltak. Az anyának küldött üzenetekből a kaliforniai életstílus szinte már idiotisztikussá lecsupaszított sablonjai tárulnak elénk: pénz, pénz, pénz; különféle kocsik, saját kertes villa, fűthető úszómedence, kétszáz dolláros színestévé. „Minden szabadidőmben tévét nézek, óriási, imádom, és úgy néz ki, hogy két héten belül megvesszük az új kocsit”. Távirányító a tévéhez: „még csak föl se kelljen kelned csatornát cserélni, tudod csinálni az ágyból”.

Mondhatnánk, Barta esetleg anyja érdeklődéséhez és sztenderdjeihez igazította beszámolóit, de erre rácáfol az üzenetek dicsekvő, fontoskodó, hetvenkedő hangja. Kicsit bátortalanul jegyzem meg (noha régi LGT-rajongó vagyok, és mint gitárost nagyra becsülöm Bartát), hogy a hangszalagok nyomán kibontakozó személyiség nem túl rokonszenves. Ennek alapján afféle üresfejű és önző, kissé playboyszerű figura áll előttünk, akit elkényeztetett saját sármja és tehetsége. Hogy mindig is ilyen volt, vagy az amerikai élet változtatta meg – a film nem válaszol rá (miként sok más egyébre sem).

3.

Hajdú Eszter filmjét sajnos vitatható, helyenként kifejezetten gyenge produkciónak látom. Hosszú és terjengős, telizsúfolva közhelyes film- és fotóinzertekkel (kietlen bírósági folyosók, május elsejei felvonulás, sorban állás a boltban), valamint teljesen funkciótlan „háttérbeszélgetésekkel”. Az egyetlen kivétel Rainer M. János történész, aki szabatos, jólformált mondatokban beszél arról, amihez ért is legalább. A Raj Ferenc rabbival folytatott majdnem tíz perces beszélgetésből – túl azon, hogy utal (hát jó: „reflektál”) Bartáék származására – még csak az se derül ki, hogy ismerte-e őket. A Rónai Péter ügyvéddel (New York), valamint John Brown magánnyomozóval (Los Angeles) folytatott „szakértői” beszélgetések nevetségesek. „Nem hiszem, hogy két lövéssel lett öngyilkos” – jelenti ki Rónai Péter; „ha egyszer főbe lövi magát, hogy süti el másodjára a fegyvert?” – harsogja Brown.

A film teljes dramaturgiája (a Polimer-szalagos üzenetek mellett) Hajdú Judit közreműködésére épül (aki Bartáék jogörököse és Hajdú Eszter édesanyja). Sajnos nem tud mit kezdeni saját filmbeli jelenlétével: mintha a hetvenes évekbeli BBS „dokujátékfilmek” elfogódottan tipródó amatőrszínészeit látnánk. Mikor előszedi az Edit néni-féle kazettás bőröndöt, ötször ismétli el, hogy ezek azok a kazetták, melyeken Bartáné és fia légipostán üzeneteket cseréltek. Amit egyébként is mindenki tud már. Lézeng a helyszíneken, bizonytalankodó hangon mond ezt-azt – mintha nem is érdekelné az egész. Mikor Fekete Barna (az egykori üzlettárs) próbálja elmagyarázni neki, hogy Barta odakint session zenész volt, érzékelhető, hogy nem is érti, mi az. Lehet, hogy csak visszahúzódó és zárkózott személy, de akkor nem rá kellett volna bazírozni a filmet. Én értem, hogy most az „övé” ez az anyag, és ez csodálatos, de ettől még nem nő fel a filmben ráosztott szerepköréhez.

A látványról se lehet túl sok jót mondani. Az eddig ismeretlen fényképek, illetve amatőrfilmek ugyan forrásértékűek, akárcsak a film súlypontját képező magnószalagok, de ezen túl semmi. Legfeljebb néhány szájbarágós montázs: az összesen négyszer bejátszott, drámaian kettéhasadó „anya és fia” fotóportré; egyik alkalommal gondosan megtámogatva a Vallomással, Barta egyik slágerével, ahol az „előbb lépnek el a hegyek” szövegrészhez hegység légifelvétele, az „előbb megy vissza a folyó” sorhoz pedig valami folyó fényképe társul, és hasonlók.

Hajdú Eszter a politikai dokumentumfilmjeivel szerzett jelentős hírnevet és díjakban is megtestesülő elismeréseket a magyar filmes kultúrában. Sajnos Barta Tamással foglalkozó új munkájával tőle távol álló terepre merészkedett (valószínűleg csupán családi érintettségének köszönhetően); úgy tűnik, hogy valóban méltányolható érdeklődés és megfelelő szakmai elmélyülés híján.

(A dőlt betűs idézetek Hajdú Eszter filmjéből származnak.)

​