Önvallomást fogalmaz meg Lee Isaac Chung: az író-rendező a ’80-as évek első felére vagy közepére tehető gyerekkoráról skiccel portrét, szerzői kommentárjában a 6-7 éves Davidet, egy koreai-amerikai család gyermekét használja alteregónak. Nyilatkozatai szerint azonban a Minari nem csak egy kisfiú perspektíváját hasznosítja, legalább annyira tekinthető az akaratát tűzön-vízen keresztülvivő apja sztorijának is. Amilyen sziszifuszian küzdött Chung a saját független mozijáért, úgy közel 40 éve, a filmben Jacob Yi névre hallgató apa is komoly munkával teremtette meg családjának az Amerikai Álmot egy szántóföld kietlenségén.

Persze a Minari ennél többről is szól. Yiék útja a hagyományos westernmítosz inverzeként olvasható. Az 1984–85-ben játszódó történet előtt több mint száz évvel letelepedő puritán angolszászok az őslakosok lemészárlásával sajátították ki az Újvilágot (vö. a film sztorijának helyszíneként funkcionáló Arkansas, a kansasi Dodge City marhatenyésztő-centruma), ám Chung személyes elbeszélésében épp egy kisebbségi őslakos család igyekszik asszimilálódni a modern Amerikában. Lee Isaac Chung Minarija tehát a napjainkban rendkívül fontos bevándorlókérdésre is reflektál, a film mégsem torkollik dühös társadalomkritikai felhangokkal élő anti-Trump-vádiratba, és nem válik egyoldalú propagandává. Haragtól fűtött, demagóg republikánusok helyett derék, segítőkész hivatalnokok, jólelkű papok, támogató szomszédok, barátok nyújtanak kezet a Yi-családnak, vagyis a rendező emlékezetpolitikai vallomásában a Reagan-éra idegenellenessége kap finom fricskát. Sőt, mivel Jacob, az apa, Monica, az anya, illetve két gyermekük földművesekként, konkrétan növénytermesztőkként jutnak betevőhöz, ezért az exelnök munkásokat, gazdagokat támogató plakátjai, híradói, politikai programja öltenek optimista színezetet.

Chung a napjainkban népszerű dicső ’80-as évek nosztalgiahullámát (Ready Player One, Stranger Things) sem lovagolja meg: erőszakosan halmozott utalások vagy ledönthetetlen hősök helyett a mélyen humanista pillanatokra fókuszál, ugyanannyira foglalkoztatja a történet, mint a karakterorientált elbeszélés. Intim, jóleső szépiatónusban, aranyidő-fotográfiával (magic hour) rögzített családregényében pontról pontra lajstromozható az amerikai kapitalista ideológiát támogató történet, valamint a melodrámai cselekmény összes sajátossága: az apa nagy reményekkel fog a gazdálkodásba, de csalódnia kell; a gyerekek kalandként értelmezik a megpróbáltatásokat; férj és feleség vitatkoznak; végül óriási küzdelmek árán jóra fordul a karakterek sorsa. Jacob – újrafazonírozott, Ázsiából behajózó cowboy-alakmásként – úgy honosítja meg az ígéret földjét, hogy egy 20 hektáros birtokon szó szerint koreai gyümölcsöket ültet, vagyis a Shane klasszikus westernjének gonosz, rideg, fehér angolszász protestáns marhabárója alakul sokkal empatikusabb, az üzletpolitika helyett a mindennapi tevékenységekben érdekelt rancherré. Univerzális parabolaként érvényesül tehát a Minari, az amerikai típusú meseszövés bárki számára érvényes dilemmákat mutat meg, nem is csoda a film hatalmas közönségsikere. Ilyen értelemben Chung például az ugyancsak tündérmesei, olasz-amerikai bevándorlóval operáló Rocky-t is továbbörökíti.

A betagozódáson túl azonban másról is szól a Minari: a családtagok az egymás közötti jellemkülönbségeiket is kénytelenek kezelni. Az apa vagy a kisfiú egyfelől önazonosak próbálnak maradni, másfelől fontos, hogy miképp látja őket a külvilág, illetve ők hogyan közelednek a hozzátartozóik felé – így a film nem kizárólag egy népcsoport szokásrendjének elsajátításáról szól, hanem a család összezárási kísérletének folyamatábrájaként is értelmezhető. Jacob több fronton igyekszik bizonyítani a rátermettségét: neje és gyermekei előtt. Próbálja elkerülni a termés kiszáradását, így a vele járó szegénységet, de önmagát, a folyton akadályokba ütköző, csirkeválogató állását farmerhivatásra módosító, a csődtömegszerepet elutasító kisembert is próbálja a víz felett tartani. „Lássanak végre sikeresnek” – veti oda Monicának a történet végén, s így a Minari az Egyesült Államokban kardinális szerepű tőke utáni vágyként, s a vágyakozó egyén belső harcaként is interpretálható. Az anya és az apa szócsatái ugyancsak sokat nyomnak a latban, konfliktusaikban a pénz és a szeretet, az amerikai kapitalizmus és a koreai családközpontúság ellentéte észlelhető, és ezen felül újabb adalékokat is rejt a történet. Chung ugyanis néha csaknem közvetlenül kiszól a nézőhöz, és a zsenge korú Davidet teszi meg szócsőnek. A rendező-karakter azonosságra épülő jelenetek leginkább a Koreából érkező nagymama, Soon-ja és a kisfiú eltérő percepcióit vizsgálják: az angolul beszélő, Mountain Dew-t szürcsölő, jenkikkel barátkozó gyerek eleinte idegenkedik a „koreai szagú”, olykor káromkodó nagymamájától, így a Minari dramaturgiája az idős hölgy és unokája közeledésére is hangsúlyt fektet. Nem csak a fiatal generáció idomul az idősebbhez, egykorú szereplők is közös nevezőre lelhetnek (lásd Jacob és Monica szálát), de adott esetben egy hajlott korú figura szintén észreveheti az örömöt a nála sokkal fiatalabban, így teljes a film toleranciára építő narratívája. Habár Chung a család egységbe kovácsolódásával elhasznált sablont vet be, a jelenetekből sugárzó derű révén gyorsan szemet hunyunk a jól ismert klisé felett.

A rendező segítségére vannak a remek színészek: a The Walking Dead Glennjeként vagy a Lee Chang-dong-féle Gyújtogatók sorozatgyilkosaként ismert Steven Yeun ugyan kifogástalanul alakítja a szerettei jövőjét mindennél előrébb valónak tekintő (a bibliai Jákobról név szerint mintázott) Jacobot, de még nála is kimagaslóbb teljesítményt nyújt a Davidet fals hangok nélkül alakító Alan Kim, továbbá a nagymama bőrében tündöklő Youn Yuh-jung. A színészek oroszlánrészt vállalnak abban – noha a giccs a film hangütéséből adódóan nem kerülhető el teljesen –, hogy Lee Isaac Chung ne egy könnyes, túláradó pillanatokban bővelkedő famíliaódát, hanem egy sorsfordító mozzanatokat egyszerre pozitívan és éretten szemlélő, fiatalt és időset ténylegesen megszólító családi drámát tárjon elénk. A Yi-családot övező megnyugtató aurában mindenkinek jut hely: a hóbortosnak látszó, mélyen vallásos (az üdvtörténeti felhangokkal rendelkező műben többször a fakeresztet cipelő), segítőkész és gerinces öreg melósnak, Paulnak (Will Patton), a redneckként élő, a Daviddel barátkozó kisfiát feltétel nélkül szerető családapának, vagy éppen az Anne-nel, Yiék másik gyerekével ismerkedő amerikai lánynak. A Minari a fehér bőrűt és az ázsiait, s tulajdonképpen az egész világot elemi optimizmussal fogadja el.

​

Üzenete – hasonlóan a Paul Greengrass jegyezte A kapitány küldetése útiwesternjéhez és a Pixar-műhely caprai tapintású Lelki ismeretekjéhez – évszázados bölcsességet és derűt hordoz, ám a Minari (melynek címe a nagymama bárhol megtermő ázsiai növényét takarja) egyetlen aspektusában feltétlenül a kortárs közönséghez szól. Chung a januári Sundance-diadalkor még nem sejthette, hogy filmje a 2020-at és valószínűleg 2021-et uraló, gazdasági hanyatlást, emberáldozatokat követelő járvány ellen az egyik leghathatósabb gyógymód: a boldogság, az elszántság, a határozott előretekintés nagyfokú energiákat mozgósító hordozója, amely a játékidő bontakozásával párhuzamosan jobb kedvre deríti az embert. Innen nézve nem véletlen, hogy az egyébként kezdőnek aligha titulálható Lee Isaac Chung (lásd a ruandai vérengzés idején bonyolódó 2007-es Munyurangabót) következő munkája a Makoto Shinkai készítette Mi a neved? regényének-animéjének élőszereplős Paramount-feldolgozása lesz, és az új adaptáció valószínűleg ismét a reménykeltést tűzi majd ki célul.